Valahogy úgy vagyunk kódolva, hogy azt hisszük, nincs értelme harcolni, mert a változás úgysem jön. Úgysem tudunk tenni semmit. Aztán egyszer csak elsétál előttünk egy igazi harcos...

Egy igazi harcos, aki nem feszül neki a szélnek, hanem szépen belesimul, akár a pálma a nagy viharba. Épp ezért, mikor a vihar elvonul, ismét talpra tud állni. S így lesz belőle győző.
Papp Andrea is győző. Harcos elszántságával rávilágított arra, hogy a világot egy ember erejével is sokkal jobb hellyé lehet tenni… Persze, társakat is talált a munkához, hiszen iskolaigazgatóként csak a kollégákkal együtt lehet nagyot álmodni. Mert olyan roma iskola nincs több Szlovákiában, mint a szepsi! Gyerekkórusuk Pozsonyban a köztársasági elnöknek énekelt, de az amerikai nagykövetnek is, aki nem volt rest ellátogatni Szepsibe.
Nemrégiben pedig jött a hír, hogy Papp Andrea lemondott. 

– Mi történt? Az évek alatt olyat tett, hogy a fél világ a csodájára járt. 

Ötszáz gyereket és hatvan alkalmazottat motiváltam és segítettem közel öt éven át. Maximalista vagyok, kiálltam az elveim mellett. Imádom a gyerekeket (azért is maradok tanító), a szülők is befogadtak. Ám a saját egészségem érdekében meg kellett hoznom ezt a döntést. 

papp-andrea01.jpg
Andrea az utóbbi évtizedet a roma gyerekek felemelésének szentelte. 2012-től igazgatóhelyettesként. 2015-től igazgatóként működött a szepsi roma alapiskolában. Leadta a tisztséget, küldetését azonban a tőle megszokott dinamikával viszi majd tovább

 

– Ez annyit jelent, hogy valami „egészségtelen” történt?

– Pár hete a nagyszünetben történt egy kisebb baleset az iskolában. A gyerekek a lépcsőn ugráltak, az ügyeletes hiába figyelmeztette őket. A kolléga, hogy elkerülje a balesetet, megragadta a fiúk hátát, azok meg véletlenül összekoccantották a fejüket. Egyikük szemhéja picit bepirosodott, de annyira jelentéktelennek tűnt az egész, hogy nem is jelentették nekem. Pár órával később csengett a telefonom: a gyermek apja hívott, hogy a fiúnak kifolyt a szeme. Megnyugtattam, hogy semmi ilyen nem történt, és kértem, hogy álljon meg nálam... Este aztán kaptam a Facebookon egy fotót, amin a gyermek arca zöldre-lilára volt púderozva. A bejegyzés alatt sorjáztak a gyűlöletkeltő kommentek, miszerint mi itt verjük a gyerekeket, és rasszisták vagyunk. Azonnal feljelentést tettem a rendőrségen, hiszen ez rágalmazás. Másnapra már a médiát is beavatták az ügybe, a Facebookon pedig tovább gyűltek a mocskolódó bejegyzések az ország minden tájáról: elszabadult a lavina. A szenzációt kiszagolta a média, én pedig leültettem a Nový Čas munkatársát az irodámba, hogy rendben, nyilatkozok neki. Erre az arcomba nyomta a telefonját, és lefényképezett. Hiába tiltottam meg tanúk előtt, hogy használja a fotót, másnap megjelent nyomtatásban. Végül a portálról letörölték, de rám az egész nagyon nagy hatással volt. Hirtelen hihetetlenül védtelennek éreztem magam. 

– Senki nem segített? Hiszen előtte az iskolában egymásnak adták a kilincset a pártfogók, akik tapsoltak a sikerei láttán... 

– Amikor az emberi jogi biztos, a roma ügyekért felelős kormánybiztos és az ombudsman egy emberként megírták nekem, hogy sajnálják a történteket, akkor már tudtam, hogy nem lesz segítségem. Hogy engem itt senki nem fog megvédeni. Az egész iskola be van kamerázva – nem ez az egyetlen rágalmazási ügyünk. Pont ezért fontosak a kamerák, mert a filmeken minden ott van feketén-fehéren, így mielőtt elkezdődnének, már véget is érnek ezek az ügyek. Ám ezen a folyosón nem volt kamera. Bízom benne, hogy végül a kollégák is megértik, miért döntöttem a lemondás mellett. Kell most egy kis pihenő nekem. Tanítóként továbbra is itt maradok az iskolában, nincs miért elmennem.

– Nem volt önben sértődés, hogy pont azok támadták meg, akikért olyan sokat dolgozott?

– Igen, az elején düh volt bennem, és csalódást éreztem. Az idő azonban lemossa a könnyeket. Én egyedüliként lejártam a romatelepre, és soha nem féltem. Most sem félek.

– Hogyan képzeljük el a romatelepet Szepsiben?

Életveszélyes állapotban lévő paneltömbökből áll, körülöttük összetákolt vityillók állnak, sok lakásban nincs se villany, se víz. Ezren élnek a romatelepen, ezer roma pedig bent a városban, de szegregáltan, tömbösülve. Mikor először lementem a telepre, hazaérve befeküdtem egy kád forró vízbe, és csak hullott bele a könnyem. Szép, hogy 2019-ben az UNICEF-nek, a harmadik világnak és az állatoknak adakozunk, de nem árt tudatosítani, hogy nálunk is van egy harmadik világ. A szepsi cigányság iszonyatos nyomorban él – ma inkább azt mondjuk, hogy mélyszegénységben, a semmi partján. 

 

Ő pedig csak annyit válaszolt: mert „szoktalan volt”

 

– Milyen nyelvet használnak?

– Ez érdekes kérdés. A régi kultúrájukból semmi sem maradt, ami a legnagyobb tragédia. A régi gyönyörű dalaikat és táncaikat mi tanítjuk vissza nekik itt az iskolában, mert minden kikopott már. 

– Szepsi nem is olyan régen még egy álmos-bájos, színmagyar kisvároska volt a Bódva partján. Az utóbbi tíz évben azonban a magyarság kisebbségbe került...

– Ám a cigány gyerekek hagyományosan magyar iskolába járnak. Egymás közt a cigány nyelvet használják, de belekevernek magyar szavakat, amelyeket képzőkkel toldanak meg, például asztalosz, székosz, viszinel, hozinel. Fogalmaik kezdetlegesek. A rendszerváltás óta abból áll az életük, hogy reggel felébrednek, de semmi nem kezdődik el, mert ezzel vége is a napnak. Se munkájuk, se céljuk, se jövőjük nincsen. 

– Drog van a telepen?

– Szerencsére a kemény drog még nincs elterjedve, pénzük sincs rá. Bár vannak drogos családok, ahol acetont, toluolt, ragasztót használnak. Sokszor még a kocsiban ülő gyermekek is kapnak belőle, mert tompítja az éhségérzetet, és így kevesebbet sírnak. A szepsi romák más paraméterek szerint élnek, egy teljesen más életet, mint mi. Nem véletlen, hogy itt az iskolában egy prevenciós programban bevezettük az órarendbe a családra és házasságra való nevelést. Beszélgetünk a lányokkal a menstruációról és a fogamzásgátlásról, mert otthon ilyesmiről nem beszélnek. Tíz terhes lányunk van minden évben, sőt, megéltünk már spontán vetélést is a negyedik osztályban. Odahaza húszan élnek alig pár négyzetméteren, fel sem fogják néha, hogy épp szexuális aktust létesítenek. Sajnos, a vérfertőzés is gyakori. A házasságot a szülők sem preferálják, mert a lányanyák több támogatást kapnak. Ezt bizony nevezhetjük „tudatos szegénységnek” is, mert esetükben erről van szó. A szegénységükből élnek.

– Hogy jött létre egy teljesen „roma iskola”? 

Az elején mi is csak egy magyar iskola voltunk a sok közül. Hiába volt Szepsiben három iskola – két szlovák és egy magyar tannyelvű –, az összes roma bezsúfolódott a magyar iskolába. Kisebbségi iskolaként kaptunk egy másik kisebbséget a nyakunkba – mélyszegény, telepi roma gyerekeket. Ez nem kis feszültséget jelentett, hiszen nem volt elég osztálytermünk, ezért éveken át két műszakban tanítottunk. Délelőtt jártak a magyar diákok, délután a romák, s volt néhány kevert osztályunk is. 2015-ben aztán létrejött a Szepsi Egyházi Iskolaközpont, ahova átvonult a teljes iskolavezetés a magyar gyerekekkel. Emlékszem: épp szalonnát sütöttünk kint az osztályommal, és az ajtóban ott várt a polgármester. Megkérdezte, hogy vállalnám-e az igazgatói pozíciót, és én habozás nélkül igent mondtam. 

– Ön akkor igazgatóhelyettes volt, ugye?

– Igen. A régi vezetőségből csak én maradtam.Tudtam, hogy rám itt van szükség. Nem hagyhattam a sorsára közel ötszáz gyermeket és negyven pedagógust. Az én életembe mindig így jönnek a feladatok. Tizennégy évvel ezelőtt, mikor az alapiskolába kerültem, nulladik osztályos cigány gyerekeket tanítottam. Hátrányos helyzetű gyerekeket, olyanokat, akik nem látogatták az óvodát, és a nyelvük is eltért az iskola oktatási nyelvétől. Magyarán: meg kellett őket tanítani magyarul. Életem legszebb időszaka volt az itt töltött három év, mert nagyon őszintén tudtak szeretni és ragaszkodni a roma gyerekek, és hálásak voltak az odafordulásért. Az anyák nemigen dédelgetik őket, hisz van még otthon vagy tíz gyerekük.

– S kik alkották a roma iskolában a tanári kart?

– Érzékeny helyzet alakult ki, mert a kollégák közül többen pályáztak a katolikus iskolába, de nem vették fel őket. Sírtak, össze voltak törve, ami érthető is volt. Én biztosítottam őket: ha maradnak, s vállalják a mi nem könnyű küldetésünket, továbbra is biztos munkahelyük lesz. 

– Több száz embert irányítani nem kis felelősség. Hogy vágott bele? 

A tanárok és a diákok elmentek nyári szünetre – én pedig írni kezdtem az új oktatási tervet. Nyilvánvaló volt, hogy szeptembertől egy teljesen új programra lesz szükség. Néha még visszajön a kép, ahogy ott ülök az ágyon, és lázasan dolgozom a koncepción... Öt évben gondolkodtam, mert egy nap alatt nem lehet csodát tenni... A munka során a szakmaiság mellett a józan eszemre támaszkodtam: elsődlegesen mire is van szükségünk? Az oktatást egyműszakossá kell tenni, meg kell oldani a cigány gyerekek étkeztetését... A legfőbb kérdés pedig az volt: milyen anyagi forrásból teremthetünk nekik egy színesebb világot, olyat, ami merőben más lesz, mint a telepi fekete-fehér. Ősszel, a tanévnyitón aztán kiálltam a szülők elé – volt ott minden: kutya, macska, szoptatós anyuka –, és eleredt a könnyem. Ekkor tudatosult bennem, hogy mire is vállalkoztam. Még szerencse, hogy nem vagyok az a fajta, aki feladja.

– Milyenek voltak az első évek? 

– Nem volt sétagalopp. Pályáztunk és pályáztunk, a költségvetéssel pedig igyekeztünk a lehető legjobban gazdálkodni. Az osztályokat gyönyörű színes bútorokkal, babzsákokkal, heverőkkel szereltük fel, a bejáratnál lévő öltözőszekrényeket leváltottuk. Belső udvarunkon pici arborétumot alakítottunk ki, a töredezett burkolatot kavicsszőnyegre cseréltük. A felső tagozatos osztályokba pedig kamerát szereltettem, hogy mindenki lássa, mi történik a négy fal között. A pozícióm megkövetelte, hogy ugyanolyan következetességgel álljak a kollégáimhoz, mint a diákokhoz. Tőlük is elvártam, hogy a csengetés pillanatában ott álljanak a küszöbön, hiszen a rendet csak így lehet megtartani. Mára odáig jutottunk, hogy az ember alig hiszi el, hogy itt több száz roma gyerek tanul, csengetés után olyan csend uralkodik az iskolában.

– Tudjuk, hogy a leszakadt gyerekek más pedagógiai módszert igényelnek. Milyet?

Az origóm az volt, hogy meg kellett tanulnunk a másság elfogadását. Nekünk, tanároknak is. Ezeknél a gyerekeknél el kell felejteni a hagyományos tanmenetet, hiszen halmozott hátránnyal indulnak. Egyszer Fodor Attila (a Comenius Pedagógiai Intézet vezetője, szerk. megj.) megkérdezte tőlem, hogy miért örülök én annak, hogy a központi tesztelésen 30%-kal az országos átlag alatt vagyunk. A válaszom ez volt: azért, mert 100%-os volt a részvétel! És igen: egy kilencedikes kismamát „megfenyegettem”, hogy ha nem jön el a tesztelésre, később nem veszem fel a gyerekét az iskolába... Hát Eliška inkább előző este megszült. És olyan is volt, hogy a szintén kilencedikes Alexünk öt perc után kijött a szlovák tesztelésről, mert azt hitte, hogy a Titanic-tesztet a DiCaprió-film alapján kell kitölteni. Millió ilyen és hasonló sztorink van. Ám míg az oktatási rendszerünk nem néz szembe azzal, hogy a mi gyerekeink fényévekre vannak az átlagtól, addig csak annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk kihozni belőlük a maximumot. Én úgy gondolom, hogy ami módomban állt, azt megtettem. 

– Mi volt ez a maximum? Mi a legnagyobb akadály a gyerekek előtt?

– A nyelvi akadály. Nem tudnak magyarul, de cigányul se elégségesen. Ezért beindítottuk a Pillangóházat, ami egy beszédindító, beszédfejlesztő és felzárkóztató program kicsiknek. Egyedüli magyar oktatási intézményként tagja vagyunk a Teach for Slovakiának, ami annyit jelent, hogy szociálisan érzékeny friss diplomások kétéves szolgálatot teljesítenek nálunk. Magyar iskolaként szintén elsőként elnyertük a Befogadó/elfogadó iskola címet. Kialakult az inkluzív csapatunk: tagjai a pedagógiai szakszolgálatosok. Alkalmazunk szociálpedagógust, speciális pedagógust és logopédust, ősztől pedig belevágtunk az Omama programba, amelynek segítségével a cigány anyák megtanulhatják a korai fejlesztést. 

– Hogyan sikerült a szülőkkel megtalálni a közös hangot? A történtek szerint nem lehetett egyszerű... 

Nagy segítségemre volt egy roma szociális munkás. Ottó volt az összekötő kapocs köztünk. Ha egy roma azt mondta, hogy neki egy gádzsi ne magyarázzon, akkor elég volt, ha Otti rávágta: az igazgató néni csak jót akar! Neki elhitték. Eleinte lármáztak, ránk törtek a tanítási órákon, ezért elkezdtük zárni a főbejáratot. A többséggel egyébként gond nélkül együtt lehet működni. A titok nyitja, hogy partnerként kezeltük őket. Szepsiben akkora a cigánygyűlölet, hogy már megszokták, őket úgysem veszik emberszámba. Ám ha valaki leülteti őket, akkor egyenrangúnak érzik magukat. Így sok helyzetet meg lehet oldani. Szepsiben sokan azt mondják, hogy a roma gyerekeket közelebb kellene vinni a telephez, hogy ne járjanak át a városon. Épp ellenkezőleg: ezeket a gyerekeket ki kell emelni a telepről. Hiszen ha visszaküldjük őket, végük van.

pozsonyban-a-savorange.jpg

– Az iskolának van egy jól működő énekkara, s meghívást kapott Pozsonyba, ahol a köztársasági elnöknek énekeltek. Ezt hogy élték meg a gyerekek? 

A Savorange énekkart Király Vitéz Erika kolléganőnk vezetésével alapítottuk meg. Tavaly nálunk jártak az amerikai nagykövetség képviselői, s ők figyeltek fel a csapatunkra. Nagy kihívás volt megszervezni az utazást. Ezek a gyerekek ugyanis soha sehova nem mennek, buszon soha nem ültek, s már egy rövid úton is Kinedrylre van szükségük. Ezért elhatároztuk, hogy busz helyett gyorsvonattal megyünk majd, mert az kevésbé ráz. A szülőknek elmagyaráztuk, hogy az államelnökhöz készülünk, s bár tudjuk, hogy nincs otthon fürdőszoba, most extra nagy tisztálkodásra lesz szükség. Nem haragudtak, megértették. Végül öt felnőttel és harminc-egynéhány gyerekkel nekivágtunk az útnak. Tizenegy órakor szálltunk le Pozsonyban a vonatról, s kettőkor már az elnöki palotánál kellett lennünk. Az étteremben nem készültek fel ránk kellőképpen, így szinte el kellett venni pár gyerek elől az ételt. Ám ők nem lázadoztak, hanem csillogó szemmel szedték a lábukat, hogy el ne késsünk. Mikor megkérdezték tőlem, hogy mit szeretnénk énekelni, én rávágtam: a roma himnuszt! Margóra megjegyezném, hogy mindez a himnuszbotrány idején történt, s mi bizony bőszen elénekeltük Andrej Kiskának a roma nép himnuszát. A gyerekek nagyon illedelmesen viselkedtek. A szálláson pedig hosszasan pancsoltak, élvezték a meleg vizet. Sose felejtem el, mikor a kis Ádám reggelinél pislogva bevallotta: „Tanító néni, akkora víz volt a szobámban!” Megkérdeztem tőle: „De, Ádám, miért nem húztad be a zuhanyajtót?” Ő pedig csak annyit válaszolt: mert „szoktalan volt”. Ilyen szépen beszélnek!

– Van, akiknek sikerül kitörni, és tovább tanulni?

A kétezres évek elején tíz roma gyereknek sikerült feljutnia a kilencedikig – mostanra viszont teljes kilencedik osztályaink vannak. Küldünk gyerekeket Kassára, középiskolába is: már az ipariban és a gimnáziumban is vannak diákjaink, ami óriási eredménynek számít. Hihetetlenül büszkék vagyunk rájuk, és igyekszünk nyomon követni a sorsukat. Éppen ez adta a lökést, hogy elindítsuk a motivációs programunkat. Minden hónapban biztosítunk a gyerekeknek valami élményt: állatkertbe megyünk, botanikus kertbe, sőt, színházba. Pici ajtót nyitunk nekik a világra, s ők nyílt szemmel rácsodálkoznak. Azt is szépen elmagyarázzuk nekik, hogyan illik viselkedni ilyen helyeken. Ez fontos, hiszen ha nem tisztáznánk, hogy hol vagyunk, abból nem sülne ki semmi jó, és neccharisnyában jönnének, a fejükön csillivilli rózsával. 

– Olyan nehéz befejezni ezt az interjút, de meg kell tenni. Milyen tervei vannak a jövőben? 

Az élet majd feldobja a labdát. Az iskolát kiépítettem, a rendszer működik, már csak vinni kell tovább. Tehetséges diákjaink és kreatív tanáraink vannak, az új vezetőség pedig – tudom! – nagyon jól dolgozik majd. Néha el kell engedni dolgokat, hogy új célokat találjunk. S nekem ez nem is esik nehezemre, hisz gyermekként is folyamatos változásban nőttem fel. Addig is teszem a dolgomat, tanítok becsületesen.

web-bannerek-instagram.jpg

Az élet változás
Papp Andrea (49) elmesélte Apai vonalon a felmenői papok és tanítók voltak. Édesanyja is pedagógus volt, és lánya is ezt a hivatást viszi tovább. – Szerelemgyerekként születtem a hetvenes évek elején, Nagykürtösön. Anyukám és apukám Nyitrán, az egyetemen szerettek egymásba, és ennek a nagy szerelemnek a hevében fogantam én. Szüleik azonban nehezen emésztették meg, hogy „jön a gyerek“, s első haragjukban kitagadták őket. Így apukámék ott telepedtek le, ahol a friss diplomájukkal állást kaptak. Legalább hatszor költöztünk, ezért az otthont számomra mindig az a ház jelentette, ahol éppen laktunk. Tizenhárom évesen aztán elkerültem a losonci óvónőképzőbe, s 1988-tól a Bódva menti óvodákban működtem. Igazából egész életemben tanultam, fokozatosan képeztem magamat. Szepsibe a házasságom révén kerültem, s itt szültem meg a lányomat és a fiamat. Talán pont ebben rejlik a titok, hogy miért vagyok ennyire rugalmas, és fel tudok állni a rossz helyzetekből is. Gyerekként megtanultam, hogy tág nekem a világ. 

Olláry Ildikó 

web-bannerek-hirlevel-01_6.jpg

Új Nő csapata