Meggyőződésem, hogy a világ ma is jóból meg rosszból van összegyúrva. És igenis nem adná el mindenki a lelkét, és nem gáncsolja el a szomszédját, még ha megtehetné is.
Nemrégiben egyik jó ismerősöm, Lilla színházban járt. Mikor élményeiről kérdeztem, így válaszolt: − Tudod, nagyon jól játszottak a színészek, nagyon jó volt a rendezés, és még sorolhatnám, mégsem jöttem ki jó szájízzel. Sokat elemeztem magamban, mi nem stimmelt, míg végül arra jutottam: ebben az előadásban nem volt jó ember. Az egyik szereplő gerinctelenebb volt, mint a másik, senki sem számíthatott senkire, mindenki átvert mindenkit pár száz euróért. A saját lelküket is eladták volna, ha jól megfizetik. Vajon mire gondolt a drámaíró, mikor megírta ezt a darabot? Szerinte ilyen világban élünk?
– Miért, nem ilyenben? – kérdeztem vissza. – Hát szerintem nem! De ha ilyenben, akkor a drámaíró feladata az lenne, hogy megmutassa a kivezető utat! És felmutassa a jót – vágott vissza Lilla. Nem vitatkoztam, csak arra gondoltam: ma már senki sem keres kivezető utakat. Rég belenyugodtunk, hogy a jók csak a mesében győznek.
Aztán néhány nap múlva filmklubba mentem, ahol egyik kedvencemet, az örök klasszikus Casablancát vetítették. Útközben hazafelé azon méláztam, miért érint meg mindig annyira ez a film. Az egy dolog, hogy van benne minden: háború, szerelem, barátság, nagyszerű színészek, ma is nézhető rendezés és képi hatás. (Nem beszélve a magyar vonatkozásokról.) De van itt valami más is: a szereplők hősiessége az, ami igazán emlékezetessé teszi ezt a filmet. Akik nem azt nézik, hogy nekik mi a jó, hanem azt, hogy mi a jó másoknak. És e szerint hozzák meg döntéseiket – még akkor is, ha az nekik történetesen fájni fog. A film arra is megadja a magyarázatot, hogy a filmszereplők miért teszik azt, amit: alelkiismeretük miatt. Mert minden látszat ellenére hisznek valamiben: az erkölcsi jóban.
Tudják, ki hova tartozik, kinek mi a dolga éppen, mint ahogy azzal is tisztában vannak, hogyan kell az adott helyzetben viselkedniük. Az egész roppant egyszerű: mindent azért tesznek, mert így tisztességes. És kész.
A vetítés végén beszélgetésbe elegyedtem a klub vezetőjével. Megegyeztünk, hogy a film a sok romantika ellenére egyáltalán nem csöpögős.
– Ha ma készítenék el ugyanezt, valami nyálas csöpögés jönne ki belőle – szögezi le. – Mert ma már nincsenek hősök...
Hát ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben hazafelé baktattam – na meg Lilla szavai. Manapság már – jobb híján − tényleg csak survivormaneket meg sztársportolókat mutogatnak nekünk (akikről időnként kiderül, érmeiket doppingolással szerezték). De hová lettek az igazi hősök? Az olyan erkölcsi győztesek, mint amilyenek a Casablanca vagy egy Shakespeare-dráma főszereplői, akik küzdelmével összemérhetem az én ügyetlen kis botladozásaimat és botlásaimat? Lehet, hogy csak nekem hiányoznak? Javíthatatlan romantikus vagyok?
Mire hazaértem, már tudtam: mélyen a lelkemben még mindig abban hiszek, hogy előbb vagy utóbb, de a jók győznek, a rosszak meg megkapják méltó büntetésüket. Lehet, hogy nem teljesen úgy, ahogy képzeltem, de ahogy mondani szokás: Isten nem ver bottal… És meggyőződésem, hogy a világ ma is jóból és rosszból van összerakva, és nem hibbant meg mindenki körülöttem. És nem adná el mindenki a lelkét, nem gáncsolja el mindenki a szomszédját, ha éppen megtehetné is. Ma is élnek tisztességes emberek, akik az adott történelmi pillanatban ugyanúgy hősbe mennek át, mint Rick, Ilsa vagy László a Casablancában...
És ennek nincs semmi, de semmi köze a romantikához.
