Egy remegő kéz emeli fel a teásdoboz tetejét. Egy nyugodt, kék szempár választja ki a teatasakot. A csészében forrón párolog a víz, a tea lassú csíkokban színt ereszt. Aztán a tengerkék szempár feltekint: „Ennél rosszabb nem történhetett volna velem.”
Mimi története régebben kezdődött „Te nem tűröd el a hűtlenséget. Én pedig nem tudok hű maradni... Jobb, ha szakítunk...” Ezeket a szavakat az a férfi mondta, akibe őrülten szerelmes voltam. Minden idegszálammal, huszonöt évem lobogó vágyakozásával. Vége. Elhagy.
Mintha abban a pillanatban véget ért volna, darabokra hullott volna a világ. Később összeszedtem magam, igyekeztem gondolkodni. Vigasztaltam magam, hogy legalább tisztel. Legalább megtisztel azzal, hogy őszinte hozzám. Hogy érti, milyen fontos számomra a hűség, az odaadás... Ismer jól: én nem viselem el a hűtlenséget. Nem viselném el. Négy évvel később Újra szerelmes vagyok. Mélységesen, bolondul. És most ő is szeret engem. Pár hónapja esküdtünk, most rendezzük be a lakásunkat, és gyereket is akarunk... Szóval: igazi, boldog pár vagyunk. Néha szamárságokon veszekszünk, vánkosba fúrt fejjel sírok, de úgy érzem, hogy én vagyok a legboldogabb nő a világon. Biztonságban vagyok, mert szeretnek, és ettől erős vagyok, s enyém az egész világ.
Egyszer csak valami történt. Csikorogni kezdett a gépezet, már semmi sem volt olyan köztünk, mint régen. Gondjai vannak, mondta, most hagyjam békén. Múltak a hetek, de közben mindig azt mondta: szeret. Csak... meg kell oldani valamit. Nem tudja, mitévő legyen. Nem tudtam kiszedni belőle, mi baja.
Mi és az a másik
Sok zajos jelenet és hisztéria után megszületett a magyarázat: félrelépett. Egyetlenegyszer, egy buliban, részegen, aminek, sajnos, következménye lett. Az elmúlt hetekben ezt próbálta megoldani. Az a lány, akit alig ismer, gyereket vár tőle. Most, annyi idő elteltével már tudom, hogy abban a különös percben szinte megkönnyebbültem. Emlékszem, hangosan azt kiabáltam, hogy kár volt ennyi ideig várni. Megmondhatta volna az első napon, megkímélhetett volna a sok tépelődéstől, idegességtől. Így hisztériáztam, mert valami rosszabbat vártam – talán azt, hogy szeretője van. Sok barátnőmmel megtörtént már. Elfogtak egy kósza SMS-t a telefonban. Tudtam, hogy egy igazi szeretőt nem bírnék ki. Az egyszeri hűtlenség szinte megkönnyebbülés volt.
Végre megtudtam, mi történt. Igen, tudom, hogy bután hangzik, de a bizonytalanság még ennél a szörnyedelmes bizonyosságnál is rosszabb volt. A kérdések napok múlva támadtak fel bennem, miután az első hullámverések elcsitultak. Valóban csak egyszeri eset volt? Vagy többször is megtörtént? Ki lehet az a lány? Facebookon szerzett barátnő? Visszaszámláltam a hónapokat, próbáltam megállapítani, melyik napon történhetett. Amikor szolgálati úton voltam? Vagy aznap, amikor a buli volt, és csak akkor jött haza, amikor már aludtam?
És persze sokat töprengtem azon is, mi lesz ezután. Hogyan tovább. Magam sem tudtam pontosan, mit akarok. És ő? Velem marad, vagy elmegy a gyerek anyjához? És mit akar a lány? Mihez kezd a férjem azzal, hogy egyszeriben apa lett, miközben a „mi gyerekünk” még meg sem született? Amikor a férjem először ment el megnézni a fiát, egész nap úgy járkáltam a lakásban, mint egy ketrecbe zárt tigris. Úgy éreztem, megőrülök. Pedig a férjem szünet nélkül bizonygatta, hogy az a másik csak gyereket akart, nem férjet. Meg hogy szeret, és énvelem akar maradni...
Túlélni a csalódást
Hűtlenség mindig volt. Csak most, a szociális háló, a mobil világában érezzük úgy, hogy sokkal több alkalom van a hűtlenségre, mint régen. Hiszen ismeretséget kötni annyira egyszerű: csetelni kezdünk valakivel, megtaláljuk régi szerelmünket a világhálón. Mégis, nincs rá bizonyíték, hogy a mai emberek hűtlenebbek lennének a régieknél. (Miközben az a kérdés, mit értünk hűtlenségen. A szexet? Egy romantikus vacsorát, ami puszival végződik? Vagy a flörtölést a weben?) A tény, hogy a hűtlenség már a tízparancsolatban is szerepel, azt bizonyítja, hogy a hűtlenség kezdettől fogva jelen van az emberek életében. Továbbá, hogy mindig gondot jelentett. A hűtlenség azért nagy gond, mert az ember bizalma megrendül – nemcsak a kedvesben, hanem az egész világrendben. Elméletben tudhatjuk, hogy a hűtlenség lehetősége mindig fennáll, a másik elhagyhat vagy megcsalhat bennünket.
Mégis egészen más, ha mindez velünk történik. Mert azt hisszük, ilyen csak mindig mással történik. Nehéz azzal a tudattal élni, hogy már soha többé nem lehetünk biztosak a másikban, nem hihetünk neki feltétlenül, és azt sem tudhatjuk, nem ismétlődik-e meg mindez.
A pszichológusok szerint a hűtlenség hasonló a rákbetegséghez. Nehéz, sőt szörnyű elfogadni, hogy minket érint. S ha kigyógyulunk is belőle, életünk már sohasem lesz olyan, mint azelőtt. Mindezek ellenére úgy döntöttem, hogy túlteszem magamat a férjem hűtlenségén. A barátaim közül senki sem értette, miért határoztam úgy, hogy a férjemmel maradok. Ugyanakkor rém rossz érzések kavarogtak bennem. Nemcsak sebzett voltam, hanem a barátaim szemében még furcsa, zavart és érthetetlen is. Az egyik barátnőm azt mondta, olyan vagyok, mint egy drogos, aki függővé vált. Érdekes, hogy ez a sok ellenbeszéd mind hozzásegített ahhoz, hogy tisztán lássak. Tudtam, hogy a hűtlenség csúnya és rossz dolog, mégis úgy éreztem, hogy a férjem mellett kell maradnom. Egyszerűen azért, mert szerettem. Ilyen egyszerű volt. Az is segített, hogy állandóan meg kellett védeni magamat. Tulajdonképpen nem is csodálkozom a barátnőimen, mert ha velük történik az, ami velem, én is csak rosszat mondtam volna az ő férjükre. Az is segített, amikor azokra az asszonyokra gondoltam, akik a megcsalás ellenére a férjükkel maradtak, mint például Hillary Clinton. Egy évvel ezelőtt még nem értettem őket, most viszont úgy éreztem, hogy egy csónakban evezünk. Tudtam, hogy meg akarom menteni a házasságomat. Elhittem, hogy annál rosszabb, ami történt, már nem történhet velem.
Az első kapcsolatom tönkrement. Mi legyen a másodikkal?
Csakhogy elhatározni valamit – egy dolog. De betartani! A legnehezebb perceket később éltem át. Hősiesen igyekeztem nem előhozakodni azzal, ami történt (ne boncolgassa a múltat, ne rendezzen jeleneteket, tanácsolta a pszichológus). A férjem túl hamar azt gondolta, hogy minden rendben van köztünk. Kibeszéltük a fájdalmainkat, és elkezdtük újraépíteni a kapcsolatot, és a többi. Csakhogy bennem ott belül lüktetett az eleven fájdalom, ezer sebből véreztem. A legkisebb nézeteltérésre üvöltöttem („Nagyon gyorsan elfelejtetted, min mentem keresztül az utóbbi hetekben!”). Ugyanakkor tele voltam elfojtással: igyekeztem elfojtani magamban a sérelmemet. Aztán az egyik nap egy bölcs öregember azt mondta nekem: „Amikor valami rossz történik magával, ne azt kérdezze, hogy miért, hanem azt, hogy mi hasznom belőle.”
És én elgondolkoztam. Mi jó származott számomra abból, ami történt? Sok minden. Főképpen az, hogy a férjem nagyon megváltozott, és az előnyére. Régen kisfiú volt, most pedig felnőtt. Sokkal érettebb lett. Lehet, hogy ez sablonos, de így van. Azonkívül úgy érzem, azóta, hogy mellette álltam, és vele maradtam, másképpen szeret, mint régen. Talán furcsa ez, de így van. Az egyik oldalon ott a fájdalom és a csalódottság, a másik oldalon: jobban megismertem önmagam. És legyőztem a hiúságomat. Ha most valaki nekem szegezné a kérdést, hogy megbocsátom-e a hűtlenséget, azt felelném: nem. Soha! A hűtlenség a legnagyobb csalódás, ami érheti az embert. De ma már tudom, hogy ezt is meg lehet bocsátani. S hogy ezután is lehet jó az életünk, csak egy kicsit másképpen.
Popper Péter: Lélekrágcsálók (részlet)
Amikor az egyik amerikai egyetmen tanítottam, sokat beszélgettünk a hallgatókkal mindenféle lelki ügyekről. Az egyik lány például azt mesélte el, hogy a barátja csúnyán átverte, becsapta, megcsalta. A csoport felháborodva kérdezte tőle:
– Ugye, kirúgtad?
– Dehogy rúgtam ki! – így a lány.
– Továbbra is együtt élsz egy olyan emberrel, aki ilyen lényeges kérdésben becsapott téged?!
– Hát persze!
– De miért?!
– Mert szeretem.
A csoport felháborodott, és tanári tekintélyemhez fordult, hogy szóljak hozzá a kérdéshez.
– Mit gondol erről a tanár úr? A pasi becsapja alapvető kérdésekben, ő meg nem rúgja ki, nem szakít vele, mert azt mondja, szereti!
– Azt gondolom, hogy ő az egyedüli felnőtt ember a csoportban, akit nem az infantilis bosszúvágy vezérel, hanem pontosan tudja, hogy igenis lehet szeretni egy aljas embert is, egy stricit is, olyat is, aki rosszul bánik vele, becsapja, megcsalja. Egy intellektuális belátástól még nem fognak megváltozni az érzelmei. Bizony – a szerelem sem döntés kérdése.
