Péter és Jesica mesébe illő szerelmi története egy uruguayi vegyesboltban kezdődött. S mint tudjuk, az élet írja a legjobb történeteket. Megtudhatjuk, mit keres egy férfi egy nőben, hogyan lehet házasságot kötni úgy, hogy egy mondatot sem tudunk beszélni a szerelmünkkel...

Milyen mélységeket tudunk elérni, ha a nyelvben rejlő utalásokat nem értjük meg? Jesica azt mondja, ehhez nincs szükség közös nyelvre, mert ott a „szeretetnyelv”. Ami vagy kialakul, vagy nem. Péter és Jesica kapcsolata a szeretetnyelven alapszik immár hetedik éve.Szerelem a szeretet nyelvén. (Fotó: Schnelczer Zoltán)

uruguay-kezdo.jpg

Főszereplők: Jesica Beatriz Arnay Isoco 29 éves, füleksávolyi főállású édesanya, és Mihály Péter 39 éves, tősgyökeres füleksávolyi lakos. Apró szereplők: Jasmin Carro Arnay 9 éves füleksávolyi kisiskolás, Sofia Mihály Arnay 6 éves, füleksávolyi ovis, és Santino Mihály 4 éves, főképp spanyolul beszélő füleksávolyi kisovis. A szépséges, 22 esztendős Jesica Beatriz Arnay Isoco Uruguayban, a tenger mellett élte mindennapjait kislányával, Jasminnal. Aztán találkozott egy idegen férfival, akinek a szemében meglátta a lelkét. Egy csapásra szerelembe esett. A palóc fiú, Mihály Péter álmában sem gondolta volna, hogy a tangó és a marhahús hazájában talál rá a nagy érzés. A lány végül követte őt a falujába, Füleksávolyba. Jesica és Péter immáron nyolcadik éve egy párt alkotnak.

– Péter, hogy jutottál el Uruguayba?

– Kiküldetésben voltam másfél évre, egy építkezésen dolgoztunk, amúgy lakatos a becsületes szakmám. Latin-Amerika sokak számára nem veszélytelen, sok országban megélhetési bűnözés van. Uruguay viszont szimpatikusnak tűnt, szerettem ott élni. Még életemben nem láttam olyan gyönyörű tengerpartot, mint az övék volt ott, Coloniában! Nem csoda, hogy a világörökség része. Munka után gyakran elbicikliztem a városközpontba, fagyiztam, nézelődtem.

– Itt esett meg a nagy találkozás Jesicával?

Jesica elárusítónő volt az egyik üzletben. Forrt a tekintete, mikor rám nézett. Mit ne mondjak, az én lábam is elgyengült, ahányszor csak rápillantottam. Nem volt nap, hogy ne mentem volna be hozzá az üzletbe, s már vártam a találkozásokat. Húsvét előtt vettem magamnak egy csokitojást – ha már lemaradtam az otthoni locsolkodásról. Pont Jesica ült a kassza mögött. Rám mosolygott, és incselkedve megkérdezte: Netán neki szánom a tojást? Fiús zavaromban annyit mondtam: „Si!” Attól a pillanattól kezdve mindig nála fizettem.

Egy bökkenő volt csak, hogy nem beszéltem a spanyolt, így nem tudtuk magasabb szintre emelni a kapcsolatunkat. Egy nap Jesica ráírta a nevét egy üres blokkra. Azóta is a tárcámban őrzöm azt a blokkot. A szálláson azonnal rákerestem, és bejelöltem ismerősnek a Facebookon. Abban a pillanatban érkezett tőle az üzenet.

– Hogy indult az első chat, ha nem ismertétek egymás nyelvét?

– A fordítóprogramnak hála, megértettük egymást. Volt egy füzetem, abba esténként beleírtam az aznapi szavakat, és tanulgattam. Volt ott a szállóban egy kedves karbantartó, megkértem, hogy konverzáljon velem esténként spanyolul. Egyébként mai napig csodálkozom, hogy lehetett bennem ekkora vakmerőség. Hisz minden emberi számítás szerint nincs jövője egy ilyen viszonynak... Ehhez képest most van három szép gyerekünk. Most is csak a spanyol konyhanyelvet beszélem, Jesica sem beszél magyarul, bár a lányoktól már sokat tanult.

– Mi fogott meg Jesicában? Mit talál meg egy férfi egy nőben, akivel nem tud szót váltani? Mi volt meg benne, ami a többi nőben nem?

– Szinte sütött a tekintetéből a forró, izzó szerelem. Éreztem, hogy Jesica igazán engem akar; szerintem nincs ennél erősebb ragasztó egy kapcsolatban. S ami érdekes, még mindig úgy nézek Jesicára, mint az első találkozásunkkor.

– Jesica, mi volt az, ami első pillantásra megfogott Péterben?

– Akkoriban egyéb vigaszom nem volt, csak a kétéves kislányom, Jasmin. Az apja fűt-fát ígért, én pedig vakul hittem neki. A mi kultúránkban a fiatalok jóval korábban szülnek, mint itt, Szlovákiában. Én is fiatalon lettem anyuka. Ám a párok általában nem maradnak együtt, a férfiak hamar lelépnek. A mi viszonyunk is zátonyra futott... Mikor először megláttam Pétert a boltban, nem bírtam róla levenni a szemem. Egy csupa szív ember: ezt láttam a tekintetében. Ritka kincs az ilyen férfi mifelénk. Azontúl csak róla álmodoztam. Utána pedig azon aggódtam, mi lesz majd, ha végleg hazatér, és búcsút intünk egymásnak a reptéren. Boldog vagyok, hogy nem ez a forgatókönyv következett be.

minden_reggel_ujno.sk_46.png

– Jól gondolom, hogy magaddal hoztad Jesicát, mikor letelt a munkamegbízásod?

– A boldogságot nem adják ingyen. Napra pontosan emlékszem, hogy 2014. június 14-én utaztam haza. Rettenetesen sajnáltam, hogy tényleg csak az utolsó hónapokban ismerkedtünk meg Jesicával, aki búcsúzáskor nem bírta magába fojtani az érzéseit. Potyogtak a könnyei, és csak azt hajtogatta, hogy miért csavartam el a fejét, ha most meg faképnél hagyom... Megszakadt a szívem, az ész és a szív csatározott belül bennem. Mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki, hogy nemsokára együtt leszünk. (Itt Péter elérzékenyül.) Miután hazaértem, minden követ megmozgattam annak érdekében, hogy Jesicát kihozzam. Végül megrendeltem neki és a kislányának, Jasminnak a repülőjegyet. S végre, hosszú idő után újra egymás karjaiba borulhattunk... Azóta együtt vagyunk!

– Úgy ment, mint a mesében, nem volt semmi gubanc? Ezek szerint az égiek is mellétek álltak.

– Azt éppen nem mondanám, mert Jesicáék először lekésték a gépet: a kompot ugyanis, amivel Coloniából Argentínába utaztak volna, a szélsőséges időjárás miatt törölték. Átutaltam neki a pénzt a következő járatra, ami két nap múlva indult Buenos Airesből. Jesicától ismét rossz hírt kaptam: ez a repülőjárat meg késni fog. Nos, itt már megfordult a fejemben, hogy engem itt palira vesznek, és a szép uruguayi lányról nem hallok többé... De a remény hal meg utoljára: vettem egy nagy csokor virágot, Jesica kislányának meg egy piros szívecskés lufit, és elindultam Bécsbe, a reptérre.

Vártam és vártam, de Jesicáék sehol. Aztán már nem volt mire várni, mert kiürült a váró. Mielőtt hátat fordítottam volna a csúszóajtónak, megjelent Jesica és Jasmin. Leírhatatlan érzés volt! Onnantól kezdve semmi kétségem nem volt, hogy ő számomra az igazi. Három hónapig maradtak, az idő alatt összeházasodtunk, és berendeztük a kis házunkat.

– Hogyan zajlott az esküvő? Tolmácsot fogadtatok?

– Igen. Novemberben volt a „nagy nap”. Titokban szerettünk volna összeházasodni a közjegyzőnél, de a barátok megleptek bennünket egy hatalmas tortával. Sajnos, a letelepedési engedélyt nem kaptuk meg időben, lejárt a 90 napos vízum; így Jesica kénytelen volt hazautazni. Újabb fájdalmas hetek, hónapok vártak ránk.

– Volt egy feleséged, meg nem is volt. Ha jól értem!

– Sajnos, így esett. Másfél hónap után bejelentettem a főnökömnek, hogy nincs már nekem maradásom, megyek Jesica után. Kaptam három hónap szabadságot, hogy elrendezzem a dolgainkat. Uruguayban 90 nap boldogság várt ránk. Utána megint haza kellett térnem. Nemsokára kiderült, hogy Jesica várandós. A következő látogatásomat úgy időzítettem, hogy jelen legyek Sofia születésénél. Carmellóba költöztünk, Jesica mamájához, szépen helyrepofoztuk a kis tengerparti viskót. Nehéz volt ismét felszállni a repülőgépre egyedül, a családom nélkül.

– Akkor megfogadtam, hogy nem hagyom annyiban, minden követ megmozgatok, hogy egyesüljön a család. Közben elfogyott a pénzem, a hazai és az uruguayi ügyvédek kifosztották a pénztárcámat. Még mindig egy helyben toporogtunk. Akkor már vagy tíz hónapja nem láttuk egymást, mikor is sírva hívott Jesica, hogy éjszaka betört hozzájuk a víz. Zivatar söpört végig Uruguayon, és az óceán elöntötte a parton fekvő házakat. Azt se tudta szegény, hová menjen a két kislánnyal. Én pedig több ezer kilométeres távolságból nem tudtam mást tenni, csak imádkozni. Végül Jesicáékat az anyja testvérénél szállásolták el, akik épségben megúszták a zivatart.

uruguay-csalad.jpg

– Ilyenkor sem enged a törvény? Nem hagytál ott csapot-papot, s indultál hozzájuk?

– Egy igaz világban, igaz emberek közé nem szabadna ennyire áthághatatlan adminisztratív akadályokat támasztani. Ismét szabadságot kértem a főnökömtől. De mielőtt repülőre szálltam volna, elmentem a közjegyzőhöz, és írtam egy meghatalmazást: ha úgy diktálja a szükség, édesanyám diszponálhat a vagyonommal, eladhatja a házamat, telkemet, autómat, mindenemet... Úgy döntöttem, ha már ennyire körülményes az itthoni letelepedés, kint maradok egy ideig. Sose felejtem el anyám arcát: mi lesz, ha nem lát soha többé? Hisz az Óperencián túlra megyek. Aggódott szegény.

– El tudtad volna képzelni a kinti életet?

– Hogyisne! Imádom, ahogy az ottaniak sétálgatás közben termosszal és ibrikkel a kezükben gondtalanul teázgatnak. Nincs hajsza, mint nálunk. Ülnek a parton, és beszélgetnek. Majd csak lesz valahogy, holnap is felkel a nap, s legfeljebb fogunk egy kis halat. A kiutazásom előtt két nagy feladat várt rám: az itteni életem „felfüggesztése”, és a kinti letelepedés megszervezése. Az első lecke sem volt egyszerű, de a második még nehezebb...

A tetkón, melyet Jesica és Pepe a karjukra varrattak, Uruguay és Szlovákia térképe látható. A családi képen az ibrikben mate tea van, Uruguay nemzeti itala. Jesica magával hozott Füleksávolyba egy katonasapkát is: édesapja ugyanis hivatásos katona. És mindig vele van az üres blokk, amire felírta Pepe nevét.

– Minek köszönhető, hogy mégis visszajöttetek?

– Csupán két hete voltam ott, mikor felhívott az ügyvédem, hogy van egy egyszerű és nagyszerű megoldása. Amennyiben Jesica lemond minden földi javáról, „hontalanná” válik, s így jóval könnyebb lesz a papírokat elintézni. Ráálltunk a javaslatra. Jesica szüleit nem avattuk be, egyedül az apja kísért ki bennünket a komphoz, mint aki sejti, hogy a lányát többé már nem fogja látni, de tudja, hogy jó kezekben lesz... Láttam a szemében, mikor kezet fogtunk vele, hogy mi pörög az agyában.

– Jesica, nem féltél az egésztől, hogy hátrahagyod az előző életedet, az otthonodat, a családodat?

– Én teljesen Pepe kezébe (Jesica Pepének becézi a férjét – a szerk. megj.) tettem le az életemet. Tudni kell, hogy akkoriban nálunk rossz szemmel néztek az európai emberekre. Több Pepéhez hasonló munkás udvarolt a helyi lányoknak, aztán ott hagyták őket gyerekestül. Sok ilyen szomorú történet volt. De Pepe más, az első pillanattól fogva bíztam benne. Mikor hazautazott, minden nap felhívott.

– Hogyan viszonyult Jasmin az új apukához?

Jasmin két és fél éves volt, mikor megismerkedtünk. Azt hitte, én vagyok „Sapo Pepe” a tévéből, aki gyermekdalokat énekel. Sok közös kalandban volt részünk. Csodálatos kislány! Az apja megnehezítette Jasmin letelepedését, nem adta az írásos beleegyezését a kiköltözéshez. Jasmin ezért még uruguayi állampolgár. Félévente folyamodványt kell beadni az idegenrendészetre, ilyenkor mindig lefényképezik, ujjlenyomatot vesznek tőle, aztán kiállítanak számára egy ideiglenes személyazonosságit, ami csak Szlovákiában érvényes. Jasmin most tízéves, már több mint hat éve Szlovákiában él: bízunk benne, hogy nemsokára felveheti a szlovák állampolgárságot. Sofi kislányunk szintén Uruguayban született, neki kettős állampolgársága van. Santi fiunk viszont már Szlovákiában született, ő szlovák állampolgár. A hazalátogatás még jó ideig várat magára, mert gond van az útlevelekkel.

uruguay-gyerekrajz.jpg
A gyerekek rajza

– Jesica, megkérdezhetjük, milyen nyelveken beszélnek a gyerekek?

– Anyanyelvi szinten beszélik a spanyol és a magyar nyelvet. Jasmin kislányom alig öt hónap alatt megtanult magyarul a helyi óvodában, de Sofival és Santival sincs gond. Jasmin már iskolás, és gőzerővel tanulja az angolt. Azt mondja, ha egyszer felnő, ő tolmács lesz. Fontosnak tartom, hogy megtanítsam velük az uruguayi szokásokat, meséljek nekik a messzi második hazájukról. Szépen rajzolnak: most például kitalálták, hogy a rajzaikat felrakják az internetre, s a befolyt pénzből repülőjegyet vesznek.

– Szerinted jó döntés volt Szlovákiában letelepedni?

– Igen is, meg nem is. Hiányzik a hazám, a család, a mentalitás, amelybe beleszülettem. Telefonon és interneten tartom a kapcsolatot az ottaniakkal. Szeretném már újra látni őket. Egy oda-vissza repülőjegy kész vagyon – és ugye, előbb rendezni kell még az ügyeinket. Attól tartok, ha ez így megy, egyszer még hontalanok leszünk. Az ember természetesnek veszi az állampolgársága biztosította jogokat: ha beteg, orvosi ellátásban részesül, beírathatja gyermekeit az iskolába, munkát nemcsak keres, hanem talál is, megválaszthatja képviselőit az államhatalomba, és így tovább... Bízom benne, hogy egyszer majd teljes értékű életet élhetünk itt Szlovákiában.

Varga Henrietta