Amikor egy olyan ember, aki felnőtt éveinek nagy részét önmaga keresésével töltötte, végre rátalál saját magára, eufórikus pillanatokat él át. S ez még inkább így történik, ha az illető bámulatos szépségű, vonzó nő, aki hányatott évei záróakkordjaként megtalálja azt a férfit, akit igazi partnerének tekinthet, s akit történetesen Miloš Formannak hívnak.
Martina 16 évesen már nem akárki, a híres kelet-európai sztárénekes, Karel Gott szeretője volt. Manöken, filmsztár, forgatókönyvíró, rendező és sok egyéb foglalkozás felmerült életében, de hosszabb-rövidebb próbaszakaszok után egyikben sem találta meg azt, amire igazán vágyott. A férfiak többnyire arra használták, amit a szép nő fogalom a legrosszabb értelmében jelentett számukra, így igazán mély, boldog kapcsolatra nemigen számíthatott. Nővére, akit gyakran ikertestvérének néztek, valamivel sikeresebben tudta alakítani női sorsát, legalábbis látszólag, s amikor Martinának épp a legnagyobb szüksége lett volna a lelki támaszra, testi-lelki jóbarátjának számító testvére Amerikába költözött, ahol kezdetben boldognak látszó családi életre lelt csak jóval később derült ki, hogy ez is csak látszatboldogság.
Martina úgy érezte, nincs más választása, követte nővérét az „ígéret földjének” hitt Amerikába, ahol nagyon hamar szembesült az igazsággal. Éveken át tartó nyomorúságos harc kezdődött a megélhetéséért. De ha már egyszer itt van – gondolta –, megpróbál a legnehezebb helyzetekben is megfelelni. Az illatos fehérneműk hajtogatására Amerikában még nagyobb az igény, mint a hátrahagyott Kelet-Európában. A jó takarítónő még nagyobb kincsnek számít, mint odaát. S amikor kiderült, hogy ez a szép, sokat próbált fiatal hölgy a háztartás minden fortélyát tökéletesen, vagy még annál is jobban ismeri, alig győzte visszautasítani a jobbnál jobb házvezetői ajánlatokat. Eközben egyre több alkalma nyílt saját maga megismerésére.
Már nem rohant azután, hogy mindenáron mások vágyait teljesítse, csak az érdekelte, hogy ő maga mit is akar a világban. A film és a mozi iránti szerelme a takarítás mellett sem szorult háttérbe, s mivel a diplomamunkájával még adós maradt a Prágai Filmművészeti Főiskolán, úgy döntött, ezt a feladatot is maximális odaadással teljesíti. A téma – magától értetődő módon – a cseh filmtörténet leghíresebb és egyik legizgalmasabb figurája: Miloš Forman. A világhírű rendező Central Park-i lakásában fogadta Martinát, hogy megválaszolja a főiskolai dolgozat céljait szolgáló érdeklődő kérdéseket. Innen már egyenes út vezetett a közös munkához, majd a házassághoz és a – ma nyolcéves – Forman ikrekhez.
Az alábbiakban részleteket közlünk az Illatos fehérneműk hajtogatója c. könyvből:
MILOŠ
A tanszék faliújságjára egy kis cédula volt tűzve: beszélgetés Miloš Formannal csütörtökön 17 órakor.
– Komolyan? – néztünk össze. – Ez nem vicc?
Nem az volt. A beszélgetést Ivan Arsenjev, tanszékünk tanársegédje szervezte meg, aki jóban volt a filmrendező fiaival.
Elvileg csak a dramaturg szakos hallgatók vehettek részt rajta (Forman szintén ezen a szakon végzett), és mi tényleg titokban tartottuk az akciót. 17 órakor dugig volt a tantermünk. Mindenki idegesen leste az ajtót, valóban eljön-e.
Nem telt el sok idő, és belépett a tanszékvezetőnk. Nyomában a helyettese. Aztán az egyik oktató, a másik oktató, egy elkésett hallgató, Ivan... és végül a híres rendező.
Magasabbnak tűnt, és nem olyan megközelíthetetlennek, mint a fényképeken. Közönséges homokszín dzsekit viselt, bőrszegélyűt, farmernadrágot, és egy szivarral játszadozott, forgatta az ujjai közt.
Leült az asztalfőre, a jókora asztal végébe, amely körül mindannyian ott szorongtunk. Valaki feltette az első kérdést.
Még hogy nem tűnt olyan megközelíthetetlennek? Meghallottam mély, dörgő basszusát, és azon nyomban kivertem a fejemből a lehetőségét annak, hogy bármit is kérdezzek.
Milyen egyszerűen hangzott fantasztikus karrierjének a története – az ő szájából. Szellemes és elbűvölő volt. Természetesen elsősorban (!) a filmművészetére gondolok... de egy kicsit arra is, hogy mekkora szoknyavadász hírében állt.
(Csak képzelődöm, hogy engem néz?)
Köszönetet mondhatnék neki, mert az ő jóvoltából fedeztem fel a filmművészetet. Az Egy szöszi szerelmét akkor láttam néhány Vénusz-beli ismerősöm társaságában, amikor már eltökéltem, hogy művész leszek – mindegy, hogy milyen. (Ezt a stádiumot rövid tétovázás előzte meg, arra hajtsak-e, hogy a szépek szépe vagy hogy entellektüel legyek; ám mindkét területen elégtelennek bizonyult adottságaimból valahogy természetszerűleg az következett, hogy a modellek között legjobb lesz a diáklány kártyát kijátszani, a suliban pedig ugyanakkor jelezni, hogy nekem az a fontos, milyen az alakom meg a külsőm.)
Akkoriban verseket írtam, zömmel meg nem értetteket. Afféle metaforák voltak ezek, hétköznapi életem képei: a tanulás, Petr Novák, az énekes iránti plátói szerelmem és a kosárlabdaedzések... ám az a mód, ahogyan az olvasók értelmezték műveimet, arra késztetett, hogy haladéktalanul átnyergeljek a prózára.
Az Egy szöszi szerelme olyan film volt, amit annyira, de annyira értettem, s közben művészismerőseim is elismerően nyilatkoztak róla. Rögtön vettem egy bérletet a filmklubba, és előfizettem a Film és kor című folyóiratra.
És most itt ül a leányszívek titkainak tudója.
Valaki nem a kellő áhítattal felveti, hogy a Valmont-ban nem tartotta magát az eredeti regényhez. Legszívesebben lehurrognám a pimaszt.
A rendező fesztelenül megvonja a vállát. Határozottan, de nyájasan válaszol.
(Megkockáztatom, hogy biztosan engem néz. – Illetve majdnem biztosan.)
Eltelt az egy óra, a vendég feláll. Már alig várja, hogy rágyújthasson egy szivarra.
– Mondják meg neki, hogy mi is mind bagózunk... hívják el, hogy igyon meg velünk egy pohárral... – sziszegik a hallgatók az oktatóknak, de azok már udvariasan búcsúzkodnak.
– Nem lehet, csak rövid ideig van itt, és nagyon be van táblázva – menti ki Ivan.
Így aztán nélküle battyogunk el a közeli borozóba.
Este pedig erről a beszélgetésről mesélek majd Karelnek.
František
Karel menedzsere egyszer elhívott beszélgetni. Ott ültem az éttermében, és nem értettem, hogy miért ez a nagy érdeklődés a személyem iránt.
– Azért, mert olyan vagyok, mint a rák. Ha egyszer valakit az ollóim közé kaparintok, akkor ez azt jelenti, hogy mindenestül kell. Tudni akarok az összes kötődéséről, szálról, hatásról, mindenről, ami vele kapcsolatos – válaszolta František.
Aha, értem, Karel esetében én vagyok az a bizonyos kötődés. Vagy szál?
– Úgyhogy mondja meg, mit szeretne, talán segíthetnénk egymásnak – tette hozzá barátságosan. Belenézek izgágán elégedett arcába, és mint már annyiszor, próbálom megfejteni, vajon mivel bűvölhette el Karelt. Talán pokoli magabiztosságával, ami nem feltétlenül sajátja minden művésznek.
– Nem akarok én semmit – mondom, és magam is meglepődöm azon, amit hallok. Mindenesetre nagy megkönnyebbülés, felszabadító érzés. – Az égvilágon semmit. Szívesen vagyok Karellel, és a vele töltött időt ajándéknak tekintem. Ha egyszer vége lesz, majd másképp rendezem be az életemet.
František megemlíti a nők biológiai óráját, valamint azt a tényt, hogy semmi sem tanúskodik arról, hogy Karel meg akarna állapodni. Lezserül igazat adok neki.
– Az ember élvezze ki azt, amit az élet nyújt neki, nincs igazam?
František fürkészve néz rám.
Blöffölök, látszólagos fölényem hamis. Františeknek azonban szemmel láthatóan megvolt a maga stratégiája: előre tudta a választ minden kérdésre. Úgy hogy már csak fesztelenül tréfálkozunk, elszopogatom a Camparimat, és aztán elköszönök. František kikísér egészen a járdára.
Látom, azt lesi, melyik autóhoz indulok.
– Nem rossz – kiált utánam. – Ügyes lány maga, főiskolás, de már van lakása és kocsija...!
Istenem, milyen közönséges és aljas!
Bárcsak otthon lennék már ragyogóan tiszta lakásomban. Bárcsak lezuhanyozhatnék, bárcsak leöblíthetném magamról ezt a ragacsos érzést. Ezeket a tolakodó kérdéseket – és ami a legrosszabb –, a kertelés nélkül kimondott igazságokat.
Lehetséges, hogy a szerelmünk a Františekkel való egyezségemtől függ? És mi volna ennek az egyezségnek a tartalma?
A szerelmünk?
Nem mehetek haza, mert tegnap éjjel óta a pornak még nem volt ideje lerakódnia a lakásban. Mert minden pólóm szépen összehajtogatva takaros tornyokba van rakva.
Mert Karel egyre ritkábban telefonál az útjairól.
Valamikor régen, kapcsolatunk kezdetén, mindig összeírtam, milyen témákról fogok vele beszélgetni. Feltételezhető volt, hogy a gimnáziumi osztályom problémáira nemigen kerül majd sor, úgyhogy a témát rendszerint a 100 + 1 című képeslapból kiollózott érdekességek szolgáltatták. Talán ideje volna újra bevezetnem ezt.
Bejárok a főiskolára, aztán irány haza, és ez az egyetlen beszédtémám. Az, hogy odaadóan várok. Hogy előre örülök Karelnek.
Nem mehetek haza. Így aztán eltöprengve végighajtok a Vinohradskán, ki Strašnicébe, és még tovább, valamiféle ösztönös kört írva le Nuslén át vissza a Károly térre.
A szerelmünk.
A legborzasztóbb dolog, amit az átkozott František művelt, tulajdonképpen az, hogy nekem szegezte ezt a sok kellemetlen, egyenes, egyértelmű kérdést. Nem azt kérdezte, hogy Karel gyöngéd-e velem. Hogy szoktunk-e nagyokat nevetni. Hogy előfordul-e, hogy késő éjszaka vitába keveredünk, és végül az ebédlőben kötünk ki, egy újabb pohár konyakkal a kezünkben. Hogy járkálhatok-e meztelenül a házban, és szabadnak érzem-e magam. Hogy olyan elégedetten alszom el, akár egy jóllakott kismacska.
Azt kérdezte, hogy ezentúl hogyan lesz kettőnk között.
JÖVŐ?
Karel sokatmondóan megjegyezte:
– Az ismerősöm esküdözött, hogy annak a nőnek valóban természetfölötti képességei vannak. Hogy olyan dolgokat mondott neki, amikről fogalma sem volt senkinek. És engem tényleg érdekelne, hogy neked mit mond...
Téli kora este van, már besötétedett, és a jó vacsora reményében hajlandó vagyok a kártyavető jósnőt is abszolválni.
Hiszek a jó hírekben, hiszek a szerencsecsillagomban, amelyet a brünni lakásunk erkélyéről fedeztem fel az égbolton.
Ha a nyanya valami rosszat mond, tudni fogom, hogy hazudik.
– Nem megyek fel veled, hogy ne tudja, velem vagy itt. De úgy egy óra múlva érted jövök, jó? – Karel egy puszit nyomott az arcomra. Az ismerős felvitt liften a szűk lakásba.
A nő kopottas és hétköznapi benyomást kelt, akárcsak a kártyái.
Nagy sikernek tartom, hogy a főiskolát eltalálta. („Nagy épületet látok... talán... egy iskola?”) A „sikeres, jómódú partner” viszont nem valami meggyőző. Kései arany korszakomat élem (ékszerek, bunda); csak a bolond hinné, hogy az éhezéstől áll ki a kulcscsontom. A végkövetkeztetés?
– A kapcsolatában változást, fordulatot látok. Gyereket fog várni, egy kisfiút... és nagy hibát követne el, ha nem tartaná meg a babát. A fia boldoggá teszi majd magát. Vagyis mindkettőjüket.
Gyerek. Igen, ez a következő, természetes, soron következő lépés. Gyerek. Eddig mindig olyan absztrakt, elfojtott gondolat volt.
Csevegünk még egy kis ideig, aztán végre elárulom, ki a partnerem. Valószínűleg most hívja lenn a liftet. A jósnő őszintén meg van lepődve.
– És neki mit jósolt? – kérdezem nem éppen udvariasan, de ugyancsak őszintén.
– Hááát, jó pár napja volt... már nem emlékszem pontosan. De azt nem tudtam, hogy magával jár... Egy környékbeli lánnyal járt, valami Jitkával, ismerem az anyját a mosodából, és nem szeretem – hajolt közelebb bizalmasan. – Ez nyilván befolyásolt. De így egészen más, hogy maga a barátnője!
Tehát inkább a helyi mosoda, mintsem természetfölötti képességek.
Megszólal a csengő.
