Anna első munkanapját tölti egy elegáns párizsi divatházban, ahol a kifinomult szalonok csillogása mögött egészen más világ tárul fel előtte.
A manökenek különös társasága, a szigorú szabályok, a vevők kíváncsi tekintete és a fárasztó munka egyszerre teszik izgalmassá és megterhelővé számára ezt az új életet.
Tizenkét óra. Déjeuner chez Jeanne Veron, Place Vendome. (Ebéd Jeanne Veronnál a Vendome téren.)
Anna, a szolgálaton kívüli manöken fekete karton, ingszerű öltözékében megpróbált eligazodni a sötét folyosók és bonyolult lépcsősorok útvesztőjében, hogy a földszinti helyiségbe jusson, ahol az ebédet felszolgálják.
Borzongott, mert fenn felejtette a kabátját, a rajta lévő ruha pedig nagyon rövid volt, ujjatlan, térdig szabadon hagyta rózsaszínű harisnyáját. Haja lángoló, hamisítatlan vörös; szelíd tekintetű szeme barna, szénnel erősen körülárnyékolva; arca kicsi és sápadt a foglalkozásához tartozó rúzs alatt. Törékeny volt, mint egy nyápic gyerek, karja szánalmasan vékony. A lábának köszönhette ezt a káprázatos, ezt a hihetetlen lehetőséget.
Madame Veron, fehér hajú, fekete szemű, hihetetlenül előkelő jelenség, aki egyetlen átfogó pillantással, a műértő pillantásával mérte fel őket, fenségesen mosolygott, és alkalmazta Annát szerfölött alacsony fizetésért. Mint kezdő, magyarázta madame, nem is várhat többet. A jeune fille (bakfis) ruhákat fogja bemutatni. Még egy mosoly, még egy éles pillantás.
Annát a Nagyság színe elől egy kis beosztott vezette el, aki aztán lesegítette róla a ruhát, amit ideiglenesen viselt a kihallgatás idejére. Az állásra pályázókat mindig a ház valamelyik modelljébe öltöztetik.
A tegnap délutánt felfokozott valóságérzettel váltakozó önkívületben töltötte, megvásárolta a szükséges szépítőszereket. Pedig milyen reménytelen vállalkozásnak tetszett a hirdetés megválaszolása!
Álomszerű délelőtt volt. A csodásan dekorált szalonok mögött váratlan komorságba ütközött; üresen sivár és szomorú hely lett volna számtalan rejtelmes folyosójával és lépcsőjével, mint egy bérkaszárnya vagy labirintus. Anna már lemondott róla, hogy valaha is eligazodik.
A manökenek öltözőjében félénken töltött el egy órát arcának kikészítésével – a karcsúság és szépség rendkívüli és megkülönböztető légkörében; fehér karok és rúzstól pirosló orcák; rekedt hangok és kendőzőszerek illata; selyem alsónemű. Hideg, bíráló pillantások érték Anna tükörképét. Egyikük sem nézett rá egyenesen... Nyomasztó helyiség önmagában véve, kopár és hideg, nem a legmegfelelőbb melegház ezeknek az emberi virágszálaknak.
Feketébe öltözött eladónők suhogtak ki s be, éles hangon cseverészve; egy nagyon öreg asszony sertepertélt Anna körül, segítőkész és alaktalan, megmutatta, hová akassza a ruháit, és átnyújtotta a fekete ruhadarabot, amelyet az ebédhez vett fel Anna. Az öreg nő bennfentes anyáskodással mosolygott, apró, szúrós fekete szeme sebesen pásztázta végig a nouvelle-t (új lány) hajától a bokájáig meg vissza.
Madame Pécard volt ez, az öltöztetőnő.
Mielőtt Anna egy szót szólhatott volna, egyenruhás kisfiú jött érte, hogy munkahelyére, az egyik szalonba kísérje: itt, egy vendeuse (eladónő) felügyelete alatt kellett magára öltenie a jeune fille viseletét és tavaszias ártatlanságát. Egy sárga selyem spanyolfal mögött bőrkabátot adtak rá nagy sebbel-lobbal, majd le s fel sétáltatták egy hideg tekintetű amerikai kuncsaft előtt. Az a hét volt ez, amikor a tavaszi modelleket bemutatják; a nagy európai és amerikai cégek fontos embereinek a szezon legkritikusabb hete.
Az amerikai kuncsaft közölte, hogy ezt megveszi, csak éppen egy hüvelykkel szélesebb gallérral és nagyobb kézelőkkel. Hiába tiltakozott az eladónő a legjobb angolságával, furcsa chicagói akcentussal, hogy ez teljesen elrontja a modell eleganciáját. Az amerikai vevő tudta, mit akar, és gondoskodott róla, hogy meg is kapja.
A vendeuse sóhajtott, de hangjában csodálat bujkált. Nagyra tartotta az amerikaiakat: nem olyanok, mint az angolok, akik dühítően morcos modoruk külszíne alatt közismerten bátortalanok, és könnyen az ujja köré csavarja őket az ember.
– Minden rendben volt? – A spanyolfal mögött az egyik eladónő biztatóan mosolygott és bólintott. A másik a vállát vonogatta. Apró, közel ülő szeme volt, hosszú vékony orra és előírásos barnásvörösre festett, összeszorított ajka. A selyem spanyolfal mögött Anna magas, fehér, támlátlan széken ült. Úgy érezte, bájosnak és zaklatottnak mutatkozik. A szalon fehér-arany színei illettek vörös hajához.
Rövid a délelőtt. Mert a manöken napja tízkor kezdődik, és a kendőzési szertartás egy órát tart. A barátságos eladónő önként közölte, hogy a neve Jeannine, a fehérneműosztályon van, Annát rudement jolie-nak (fenemód csinos) tartja, és hogy Anna ebédideje délben kezdődik. Menjen csak végig a folyosón, aztán fel azon a lépcsőn, át a nagy szalonon, és...
Bárki útbaigazítja. De Anna, a labirintusban tévelyegve, szégyellt kérdezősködni. Meg aztán, jól jött az a kis idő, hogy elszánja magát a megpróbáltatásra. A szigorú célszerűség és viaszosvásznak birodalmába érkezett: a dekoratív szalonok messze fenn voltak. Ételszag – szinte látható, olyan gomolygó és nehéz – csapott az orrába, a fülébe meg beszédmoraj, magas, sziszegő hangok, mire mély lélegzetet vett. Benyitott.
Nagy, alacsony mennyezetű helyiségbe jutott, hosszú, fedetlen faasztalok foglalták el az egész teret... A manökenek asztalánál ült, és lebámult a vastag, csúf, fehér porcelán tányérra, az elgörbült bádogvillára, a fanyelű, foltos késre és az öblös pohárra, mely olyan vastag volt, hogy törhetetlennek látszott.
Tizenkét manöken dolgozott Jeanne Veronnál; hatan most ebédeltek, a többiek még odafenn parádéztak istennők módjára, várva, hogy a pihenés és frissítő ideje számukra is elérkezzék. A tizenkettő mindegyike eltérő, külön típus: mind a tizenketten tudatában voltak típusuknak, és tartották is hozzá magukat szigorúan öltözködésben, modorban, hangban és társalgásban.
A dísztelen asztal körül ült most Babette, a vásott gamine (huncut lány), a tradicionális blonde enfant (szőke gyermek); Mona, magas, sötét szépség, a femme fatale (a végzet asszonya), a pazar estélyi ruhák viselője. Georgette volt a garconne (fiús lány): a zöld szemű Simone-ban Anna rögtön felismerte a macskatípust, akiért rajonganak a férfiak: simulékony, fehér, doromboló, hosszú szempillájú teremtés... Eliane volt a kollekció sztárja.
Eliane egyenesen rút volt, de ez nem számított: elvégre csúf volt annak idején Lilith is, akitől származtatta magát. Haja hennázott szőke, szeme kicsi és fekete, bőre csúnya a vastag festékréteg alatt. Csípője szokatlanul keskeny, keze és lába csodás, minden mozdulata kecses, mint virágé a szélben. A járása... Hiszen a járása tette sztárrá, és segítette hozzá a Madame Veron mértékével mérve egészen mesés fizetéshez, pedig a magas fizetés itt nem szokásos... A járása meg a „boszorkányos eleganciája”, mely még az amerikai kuncsaftok hideg szemében is a csodálat kifejezését lobbantja fel.
Eliane csendes lány volt, kellemes modorú. Gyönyörű smaragdgyűrűt viselt egyik hosszú, karcsú ujján, apró szeme intelligens volt s egyszersmind rejtélyes.
Madame Pécard, az öltöztetőnő az asztalfőn ült a manökenek között, hangosan beszélt, bár senki sem figyelt rá, és jóindulatúan tartotta szemmel nyáját.
A többi asztalnál ültek a varrólányok, sápadtan, fekete ruhásan: megannyi kétkezi munkás, hősiesen vidámak, de rajtuk a munka bélyege – no és az eladónők. Lopva figyelték és irigyelték az elkülönült manökeneket, lesték érzéki, közönséges bájaikat és festett arcukat.
Babette, a blonde enfant ült Anna mellett, és miután néhány erőteljes, cifra káromkodással illette a szardínia minőségét, és ezzel megindította a társalgást, büszkén bejelentette, hogy tud angolul, és jól ismeri Londont. Belefogott, hogy elmesélje Annának kalandjait a hideg, a sötétség és a köd városában... A Bond Streeten vállalt próbakisasszonyi állást, majd amikor a gaz üzlettulajdonos megkörnyékezte, ő szigorúan erényes maradt és felmondott. Másik állást pedig, Anna elképzelheti, nem sikerült találnia, mert ő, Babette, kicsi és karcsú az angolszász manökenideálhoz képest.
Elhallgatott, hogy odakiáltson nagy hangon a felszolgáló asszonynak:
– Hé, öreganyám, ne feledkezzen meg a maga kis Babette-jéről...
Szemközt Simone, a macska, és a pajkos Georgette folytatott társalgást egy ismerősük, holmi „monsieur” hitványságáról.
– Én megmondtam neki – fejezte be nyomatékosan Georgette –: semmi keresnivalója nálam, nyulacskám. Maga nem nézett meg jól engem, kicsikém. A helyemben te nem ezt tetted volna?
Abbahagyta, amikor észrevette, hogy a többiek odafigyelnek, és barátságosan mosolygott Annára.
Mint kitűnt, ő is Londonba vágyott, mert ott annyival jobbak a fizetések. Nehéz kijutni? Tényleg szeretik a francia lányokat? A párizsiakat?
Általános társalgás alakult ki.
– Az angol fiúk rendesek – mondta Babette, és kacsintott istenien ártatlan pillantású szemével. – Volt egy jóravaló gavallérom, aki el-elvitt vacsorázni az Empire Palace-be. Milyen csinos fiú volt...
– Az a legelegánsabb étterem Londonban – tette hozzá fontoskodva.
Az étkezés a desszerthez érkezett. A többi asztal lassan elnéptelenedett; a manökenek mind jó erős kávét rendeltek, néhányan likőrt. Csak Mona és Eliane maradt néma. Eliane, mert valami egyéb járt az eszében; Mona, mert a típusához, a zsáneréhez tartozott a gőg.
Haját félreseperte fehér, keskeny homlokából és kicsiny füléről; hosszú fülbevalói majd a vállát érték; megvető arckifejezéssel szürcsölte a kávéját. Csak egyszer, amikor a blonde enfant összecsapott a pincérnővel, és a rövidebbet húzta, majd átmenetileg zavartan elhallgatott, húzta össze a szemét Mona, és mosolyodott el meglepően kegyetlenül. Amint kiitta a kávéját, felállt és kiment.
Anna cigarettát vett elő, és Georgette, aki rögtön lecsapott a fiús gesztusra, mint ami az ő műfajába vág, kért tőle egyet, és hányaveti mozdulattal gyújtott rá. Anna buzgón kínálta körbe a cigarettáját, de Mére Pécard (Pécard anyó) nyomatékosan közbelépett. Ellenkezik a ház szabályaival, hogy a manökenek dohányozzanak, zihálta. A lányok mind cigarettára gyújtottak, és fújták a füstöt. Mére Pécard tovább zsörtölődött:
– Merő szeszély, gyermekeim. Tudja az egész világ, hogy a manökenek szeszélyesek. Nem igaz?
– A terem másik feléhez fordult.
Kifelé menet Babette átfogta Anna derekát, és azt suttogta:
– Ne válaszolj Madame Pécard-nak. Nem szeretjük. Sose szólunk hozzá. Kémkedik utánunk. Vén teve.
Aznap délután Anna egy teljes órát állt türelmesen, amíg egy ruhát igazítottak rá. Egy tömzsi hollandus hölgynek mutatta be, aki Hágából jött vásárolni, aztán egy szép délamerikainak, gyönggyel a nyakában, egy ezüsthajú amerikai úrnak, aki esti köpenyt akart a tizenhét éves lányának, meg egy kampós orrú, fura angol nemesúr hölgynek, akinek nagy hangja volt, és bundája alatt szürke jerseyruhát és bumfordi csizmát viselt.
Az amerikai úr elégedett volt Annával, és ezt meg is mondta, Anna pedig sugárzóan hálás pillantást vetett rá. Mert ha a Jeannine nevű vendeuse változatlanul kedves és bátorító volt is, a másik, Madame Tienne változatlanul rosszallóan figyelte, és egyszer még a karjába is belecsípett.
Öt óra körül úrrá lett Annán a kimerültség. A négy fehér-arany fal mintha összezárult volna körülötte. Ült magas fehér székén, és egy csodaszép hálóingre meredve küzdött a rátörő vágy ellen: elfutni innen. Bárhová! Csak felöltözni és elfutni valahová, el a vevők fürkésző szeme elől, el Iréne csipkedő ujjaitól.
„Egy nap úgyis megteszem. Nem bírom ki itt – mondta magában. – Nem fogom kibírni.” Az a képtelen kívánsága támadt, hogy lélegzet után kapkodjon.
Így talált rá Jeannine.
– Nehéz először, hein? (mi?)... Az ember azt kérdi magától: Miért? Mi haszna? Dőreség az egész. Mind így vagyunk vele. De azért csak csináljuk. Ne törődjön Iréne-nel. – Odasúgta: – Madame Veron nagyon kedveli magát. Saját szájából hallottam.
Hat órakor Anna kinn volt a rue de la Paix-n; fáradtságáról megfeledkezett, csak azt érezte, hogy most végre ő is hozzátartozik ehhez a hatalmas, őrjítő városhoz, és boldogan lépdelt elegáns szabású kosztümjében és svájcisapkájában.
Georgette haladt el mellette és rámosolygott; Babette bundában volt.
Végig az utcán manökenek léptek ki az üzletekből, megtorpantak egy pillanatra, a járda vidáman tarkállott tőlük, mint óriás virágágy, aztán tovasiettek, és elnyelte őket a párizsi éjszaka. Beillesztett markdown
