Annyian keresték már. Hogyan lehet megmaradni egymás mellett évtizedekig, mikor a lángoló szerelem elmúlik, s mi is sokat változunk – sokszor egymás ellenében. Létezik-e egyáltalán jó házasság?
Andinak valami megpattant a lelkében. Ott ült, oldalán az öltönyös Istvánnal, aki már harmadszor vágta a fejéhez, hogy ő most hazamegy, neki elege van, különben is most megy a Gól, gól, gól! a tévében. Andi alig tudta mosolyra fegyelmezni a száját, amikor a konkurens cég üzletkötője a másik asztaltól átintegetett. Legszívesebben elbőgte volna magát, sós könnyeket hullatva az üzleti vacsora desszertjébe. Pedig máskor nem szokta ennyire kiborítani István nyűgösködése.
Nem kellett volna magával hozni, ezt most már világosan látta, hanem felmentést adni, mint mindannyiszor, ha a férfinak fáradozni kellett volna az ő érdekében. Csak hát, amilyen buta liba, titokban még mindig reménykedett, hogy István egyszer az életben valamit az ő kedvéért tesz meg. Amikor a férje, meg sem várva a vacsora végét, elindult a ruhatár felé, Andi biztos volt benne, hogy vége.
Szinte hallom, mekkora nemtetszést arat ez az ötlet. Önök közül nyilván sokan úgy gondolják: egy ilyen hétköznapi férfihiszti miatt az ember lánya még ne forgassa fejében a válás gondolatát. Mások buta libának tartják azt a nőt, aki még reménykedik egy ilyen önző férfi oldalán.
Mennyivel könnyebben kiigazodnánk, ha valaki – akár az atlaszokban – kijelölné végre a szerelem határát. Eddig szabad elmenni, és ha valaki ezt a vonalat átlépi, „emigrál a kapcsolatból”: elveszíti a jogait. Csakhogy a valóságban ritkán tudjuk, hol húzódik ez a határ.
Rózsa nénit mindenki ismerte a faluban. Éveken át ő szervezte a gyerekkórus fellépéseit, a szüreti mulatságokat. Mindig mindenkivel kedves volt, a férje szerint túlságosan is kedves. Épp ez volt a baj. Rózsa néninek pontosan olyan zárkózott és kissé rideg partner jutott, mint amilyen az apja volt. Egész kislány korában azon fáradozott, hogy ebből a szigorú emberből kihízelegjen néha egy kis odafigyelést. Asszony korában sem volt ez másképp, csak most a párja gyengédsége után sóvárgott. Rózsa néni kacérkodott. És sajnos nem otthon, hanem a községházán, ahol jóval több sikerélményre számíthatott. A szakítópróbára akkor került sor, amikor a sógorával is kikezdett egy disznóvágáson. A férje nem kiabált, nem csapkodott, csak még magasabbra építette a falat maga köré. Rózsa néni pedig hiába szipogott, hogy „inkább tángált volna el”. Érzelmi provokációjával épp az ellenkező hatást érte el, most sem kapta meg azt a figyelmet, ami után annyira sóvárgott.
Talán ha Rózsa néni nem sürög-forog annyit, ha egy pillanatra megáll, rájön, hogy férjével szemben a lehető legrosszabb fegyvert választotta. Mindketten nagyon különböző érzelmi igényekkel érkeztek ebbe a házasságba. Persze, nem Rózsa néni az egyetlen, aki nem tudja józanul megítélni a házasságát. Diana walesi hercegnő sem volt ezzel másképp, pedig egy lelkes pszichiáterteam robotolt a házasságáért. Mikor 1995-ben a hírhedtté vált BBC-interjúban mindent kitálalt (sokan vagyunk ebben a házasságban, mondta), barátai szerint a tragikus sorsú hercegnő még mindig reménykedett abban, hogy esetleg meg lehet menteni a házasságát. Bár tanácsadói felkészítették rá, mégis meglepődött, amikor kitűzték a bontóper napját.
Mikor a válást fontolgatjuk, leginkább attól rettegünk, hogy rosszul döntünk. Elhagyunk valakit, aki mellett talán még rengeteg szép élmény várt volna ránk, vagy lehorgonyzunk egy megromlott kapcsolatban. Furcsa mód ahhoz, hogy jó döntést hozzunk, nem is annyira a párunk viselkedését kell górcső alá venni – sokkal inkább magunk érzéseit. A legnagyobb mankó az önismeret. Egy indianai egyetem kutatói szerint ha egy negyedórás beszélgetésben legalább négyszer jelentkezik az indulat, akkor a pár útjai nagy valószínűséggel három-négy éven belül szétválnak.
A szakemberek állítják, hogy a látszólag ártalmatlan szurkálódások, szóra sem érdemes cikizések mögött nagyon is figyelemreméltó konfliktusok, elfojtott érzések rejtőznek. Ezeket a csúsztatásokat hívják a pszichológiában indulatáttételnek. Érdemes szembenéznünk a valódi konfliktussal, mert hosszú távon minden emberi kapcsolatban kárt tehet. Az ilyenfajta szakítópróba sem szól másról, mint a jól ismert szorongásról: figyelsz-e rám, szeretsz-e még?
Gondoljunk Bovarynéra, aki egy szép napom felsóhajt: „Istenem, miért is mentem férjhez?” És onnantól kezdve semmi máson nem fáradozik, mint hogy drámai magasságokig tágítsa ki a kispolgári házasság meglehetősen szűk kereteit.
Ha pedig hús-vér példa kell (bár Bovaryné történetét is egy újsághír alapján szőtte Flaubert), jusson eszünkbe a kilencvenes évek másik nagy szakítópróbája, amikor Woody Allen („nem gondoltam, hogy ez lesz belőle”) valahogy a telefonasztalkán felejti felesége, Mia Farrow nevelt lányáról készített, enyhén pornográf képeit. Aztán felhívja Miát, hogy az asszony biztosan a telefonhoz menjen, és pillantása egyenesen a kagyló mellett heverő fotókra essen. Allen máig állítja, hogy nem akart fájdalmat okozni, provokálni, minden a véletlen műve. Volt felesége viszont biztosra veszi, hogy a saját egójával túlságosan is elfoglalt Allen így akarta a tudomására hozni, hogy mindennek vége.
A vége? Az üzleti vacsora hősnője elvált a férjétől, miután szembenézett azzal, hogy István mindig is önzően viselkedett. Még csak nem is az volt a baj, hogy mindig a maga szempontjait helyezte előtérbe – hanem az, hogy egyáltalán nem törődött a felesége érdekeivel. Rózsa néni azóta nyugdíjba ment, és kitartott a férje mellett. Egy semmiség segítségével kezdte bontani a köztük lévő falat: a kertészkedéssel. Ez mindkettőjüknek hobbijává vált, végre találtak valamit, ami nem elválasztotta, hanem összehozta Őket.
Mert nincs olyan elrontott kapcsolat, amit ne lehetne helyrehozni. Kivéve azt, amelyik sohasem működött.
