Hogyan kerestem a Nagy Ő-t (online), avagy kalandozásaim az online társkeresés bugyraiban. Ki ne vágyna társra? Valakire, aki nemcsak kis időre, de örökre marad. Ásó, kapa, nagyharang. Az ember szüntelen keresi, kutatja a benne élő magány ellenszerét. Nehéz megtalálni rá a gyógyírt. Egyre nehezebb.
Két dolgot tehet a nő. Választhatja a régi módszert, és „jelenlétileg” ismerkedik, vagy regisztrál a társkereső oldalak valamelyikére. Választékból nincs hiány. Tinder, Bumble, Hinge, de a Facebooknak is van társkereső platformja. Néhány kép, frappáns szöveg, majd az adatok mentése gombra kattintva máris elérhetőek vagyunk. Ezrek számára. Vannak, akik idő hiányában választják az online lehetőséget, hiszen a telefon mindig a zsebükben van. Ha kell, ha nem. De olyanok is akadnak, akik hiába szeretnének személyesen ismerkedni, olyan helyen élnek, ahol kevés hal van a vízben. Vagy nincs is.
Sosem vártam a sült galambra, ahogy a szőke hercegre sem, hogy majd fehér lován idevágtat, és hősiesen megment a sárkánytól. Hamar kinőttem a gyermekkor meséiből, talán soha nem is hittem bennük. Sok helyen megfordultam, sokszor. Kerestem, de nem találtam. Még csak korban hozzám valót sem. Tinédzser és egyetemista fiúból nem volt hiány, de az ötvenes férfiakkal is Dunát lehetett rekeszteni. A kettő között pedig... Semmi. Hol vagytok harmincas, negyvenes férfiak? Nem volt más választásom. Erőt vettem magamon. Letöltöttem néhány applikációt, leporoltam a Facebook-profilomat, és ugrottam egy nagyot. Mit nagyot? Hatalmasat!
Mindig is furcsálltam az ilyen felületeket, de a legjobban talán azt nehezményeztem, hogy tárgyiasítják az embert. Eladó portékává alacsonyítják. Az nyer, akinek jobb a marketingje. Legalábbis az első élő találkozásig. Ijesztő volt látni, hogy én is ez alapján válogatom a fotóimat. Legyen egy vad, ahol látszik, hogy nem kerülgetem a forró kását, aztán legyen egy kedves, mosolygós, meg egy olyan, ahol valamit csinálok is, hadd lássák az urak, nem áll el a kezem a munkától. Jót nevettem magamon – meg a helyzet abszurditásán. Végül az egyik frissen készült közösségi médiás profilképemet töltöttem fel némi bemutatkozó szöveg kíséretében.
Persze pálcát lehetne törni fölöttem, hogy mit is várok ettől az egésztől, ha én sem veszem komolyan. Tudtam, hogy ezek a felületek nem szerelmet árulnak, hanem a „valakinek tetszel” élményét. Azt, hogy ha az első nem jön össze, akkor a tarsolyban azonnal legyen ott egy második vagy épp egy harmadik. Ám ez nem azt jelenti, hogy online nem lehet társat, férjet, feleséget találni. Egészen egyszerűen fordított a helyzet. Írtok, hívtok, beszélgettek, aztán egy szép napon találkoztok, és kiderül, hogy nem fog menni. Ha úgy tetszik, nem működik a kémia... Álljon itt néhány rövid történet az internetes randik világából. Nem elrettentésnek, sem csúfolódásnak, de még csak görbe tükörnek sem. Mesék ezek, de igazak.
Sokan megkérdezik, hogy mit kezdek a csalódásokkal, hogyan kezelem az abszurd helyzeteket, meg tudom-e szabni a határaimat – és hogy kiállok-e magamért. A válaszok erre sokkal fontosabbak, mint hogy van-e valakim vagy sem. Az önmagát ismerő oldalborda nem engedi, hogy mások mondják meg neki, mit tehet.
Egyeske: Karóra
Hetekig írogattunk. Mit írogattunk, leveleztünk! Hosszú, terjedelmes üzeneteket küldtünk egymásnak, meséltünk magunkról, a napjainkról, a terveinkről. Alig vártam, hogy jelezzen a telefon. Jó érzés volt, hogy ennyi időt szánnak rám. Egyre többet jelentettek ezek a levelecskék. Rohantam az időben. Mindent elképzeltem. Az esküvőn fantáziálásnál szerencsére megálljt parancsoltam magamnak: ennyire előre inni a medve bőrére mégsem járja... Aztán randit kért. Teljes lázban voltam. Arcpakolás, manikűr, ahogy azt illik. Megadni a dolgok módját. Legjobb barátnő készenlétbe helyezve. Ha kell, közbelép. Mert sosem lehet tudni. A megbeszélt helyen találkoztunk. Alig ismertem fel, félve léptem oda hozzá. Láthatta a zavaromat, mert azonnal hozzátette, hogy igen, kicsit csalt a fotókkal, mert körülbelül tíz éve készültek. Azóta idősebb is, testesebb is lett, mondta.
Elmúlt minden varázs. Mit számítottak a levelek! Becsapva éreztem magam. Nem azért, mert most olyan volt, amilyen, hanem mert a régi képeit hazudta a jelenének. Láttam rajta, hogy ő sem tud mit kezdeni a helyzettel: mindketten elég nagy zavarban voltunk. Beültünk egy limonádéra, itt már nem volt tétje semminek. Beszélgetni volt miről, még ha nem is mélységekbe merülve, hiszen rengeteget tudtunk a másikról. Talán már menni akartam, mert időnként rápillantottam az órájára. Úgy tűnt, a mutatók nem mennek sehová. Megjegyeztem, hogy biztosan megállítottuk az időt, mert vagy egy órája 6:38-at mutat a karórája... Mondta, hogy az könnyen lehet, mert az óra nem megy, régen lemerült benne az elem, de jó kiegészítő, úgyhogy feltette a csuklójára...
Ketteske: Politikuspalánta
Grandiózus belépővel indított. Közölte, hogy holnap feleségül vesz, elköltözünk egy olasz villába, már csak a gyerekeink nevéről kell megegyezni... Illatmécsesek és csecsebecsék ölelésében érkezett az üzenet, mikor egy mindenfélét árusító bolt sorai közt bóklásztam. Felveszem én a kesztyűt, nem kell félni. Válaszként megírtam, hogy Toszkánában akarok élni, és szőlőbirtokot is szeretnék, a lányunkat pedig csakis Saroltának hívhatják. Gyorsan alakultunk.
Találkoztunk. Kellemesen telt vele az idő, sétálgattunk, beszélgettünk. Majd az édesanyja kereste. Felvette. Míg a főételre vártunk, egyeztették a másnapi kerti munkák részleteit. Közben kiderült, hogy egy radikális jobboldali párt tagja, és ehhez híven nehezen érti csak meg a minden ember egyformán értékes egyetemes elvét. Mindezt egy cigánypecsenye fölött ecsetelte. Életemben nem gondoltam annyit Örkényre.
Miért jobb élőben? Az utóbbi időben sokasodnak a rapid randis események. Egyre több ismerkedős oldal hirdeti meg kinti helyszíneken vagy éttermekben az élő ismerkedős alkalmait. Az online ismerkedésből kiábrándult fiatalok mintha visszatérnének az analóg, kézzelfogható – „látom, hallom, nézem, érzem a másikat” – világba. A szerelemnek ugyanis szeme, íze és illata van.
Hármaska: Rámenős játékos
Imponáló volt, amit megosztott magáról. Részt vesz a helyi egyház életében, misére jár, sportol. Ráadásul társasjátékozik! Kell ennél több? Az egyik helyi csendes kávézóban találkoztunk. Hátizsáknyi társast hozott magával. Az asztalhoz két hosszú, támlás pad tartozott. Leültem. Ő azonnal mellém huppant, közölte, hogy így könnyebb lesz a játék. Tovább csúsztam a fal irányába, volt egy olyan érzésem, hogy nem ugyanarra a játékra gondolunk. Kikértük a kávét, majd egy Jóbarátok-kvíz feliratú doboz került elő. Az első kör után kijelentette, hogy kamuztam, nem is ismerem a sorozatot, inkább elpakol mindent. Beszélgessünk.
Hát jó, gondoltam. Több témát érintettünk, focit, munkát, szabadidőt. Őszintén elmeséltem, hogy bár katolikus vagyok és hívő, nincs túl jó kapcsolatom az egyházzal, sőt még kritikám is van az irányába. Ezzel végképp kihúztam a gyufát. Teljesen kikelt magából. Agresszív hangon odaszólt, hogy ezt a lázadást majd kineveli belőlem. Közben egyre közelebb és közelebb jött. Kértem, hogy üljön vissza, én pedig távolodni próbáltam... Nem vagyok ijedős típus, olykor még keresem is a veszélyt. De már nem volt hová menekülnöm, szinte rákent a falra: megmarkolta a combomat. Fogtam a táskámat, és felálltam. Mit bántam én, hogy kienged-e vagy sem. Szinte átviharzottam rajta. Faképnél hagytam.
Másnap érkezett tőle egy üzenetet, amiben azt ecsetelte, hogy reméli, még találkozunk. Nem válaszoltam. Ha egy amerikai romcom (romantikus komédia) díszletei között kóborolnánk, most jönne a nagy jelenet, ami feloldja a feszültséget, és kerekké teszi a történetet. Happy endet biggyeszt a film végére. Itt nincs befejezés, az élet medrében halad tovább. A leírtak nem elrettentő példák, hanem leckék.
