Nagy volt a zsivaj a lépcsőházban, s hogy ne tűnjek Kíváncsi Fáncsinak, az ajtóba szerelt kukucskálón lestem ki, vajon mi történik. Egy férfi dobozokat cipelt fel a lépcsőn. Szomszédot kaptunk.
A kislányom egyéves volt, és várandós voltam a második gyermekemmel. Addig a szüleimmel éltünk, de ideje volt, hogy saját fészket alakítsunk ki. Abban a reményben költöztünk ebbe a zöldövezet közepén fekvő lakóparkba, hogy itt majd nyugodt körülményeket tudunk biztosítani a gyermekeinknek. Zsenge, zöld fű nőtt a balkonunk alatt, s ablakunk egy helyes kis parkra nézett. A lakásunk a tömbház alsó szintjén kapott helyet. A házban nagyrészt idősek laktak, akik előre köszöntek. Felettünk is egy nyugdíjas hölgy lakott, a vele szembeni, lépcső melletti lakás pedig üresen állt. Előtte egy fiatalember lakott ott, aki elhunyt egy szerencsétlen autóbalesetben. Családja nem volt, a lakás tulajdonjogát az édesanyja örökölte, aki egy ideje már bérlőt keresett.
A nagy találkozás
Kislányommal délutánonként egy óra tájékában mindig sétálni indultunk. Fülledt nyári idő lévén aznapra fagylaltozást terveztem. Már eléggé ki voltam gömbölyödve, de fitt voltam és fürge, pocaklakóm jól viselkedett. Kinyitottam az ajtót, megcsapott a fény, de még láttam a folyosó végén kifordulni egy alakot, teste átsejlett a korláton. Előttünk a lépcsőn egy plüssmaci hevert. Megörültem, mert ez azt jelentette, hogy kisgyermek költözött a szomszédba. Jó barát! – csilingelt a csengő a fejemben. Legalább lesz kivel játszania a kislányomnak. Felvettem a játékot, másik karomba a kislányomat emeltem, és felmentem a lépcsőn, hogy a mackót visszaadjuk jogos tulajdonosának. Becsöngettünk a szemközti ajtón, és vártam, hogy ki fog ajtót nyitni.
Az ajtónyílásban megjelent egy férfi, és széles mosollyal végigmért. Mosolygáskor az alsó fogsora látszódott. Visszahőköltem. Egy belső hang azt súgta: Vigyázz! Csík alakú bevérzés volt az egyik szemében. Próbáltam nem törődni vele, eszembe jutott édesanyám tanítása, hogy soha ne az első benyomás alapján ítéljünk. Jó embereknek is lehet fura a mosolyuk.
– Helló! Én volnék a szomszéd. Azt hiszem, ezt a macit elejtettétek... – Remegett a hangom, ami nálam nem szokványos. A férfi valamit megérezhetett, mert tétován felhúzta a szemöldökét. Ekkor megjelent mögötte egy hároméves forma fiúcska. Ő nem sokat teketóriázott, testem mellett csüngő kezemből kikapta a játékot, és elfutott vele.
– Köszönjük! – A férfi ajka lebiggyedt. Gyorsan biccentettem, és mielőtt bármi mást mondhatott volna, elköszöntem, majd lesiettem a lépcsőn.
Fogalmam sem volt, miért futott végig a hátamon a hideg borzongás, de elhatároztam, ha tehetem, elkerülöm az új szomszédot.
Ahol én vagyok, ott van ő is!
Este meséltem róla férjemnek, aki bízott a megérzéseimben: nagy focidrukker volt, s mikor én szorítottam a kedvenc csapatának, általában jó felé dőlt el a meccs. Magunk között elkezdtük a szomszédot Simlisnek szólítani; én keserű szájízzel, mert nem szerettem az ilyennel viccelni, és nem lehettünk biztosak benne, hogy valóban vaj van a füle mögött. Teltek a napok, és bárhol jártam, mindenütt találkoztam vele: a sarki boltban, a cukrászdában, a parkban, a játszótéren. Nem akartam tévképzetek hálójában vergődni, mert én azért két lábbal járok a földön. Abban hiszek, amit meg tudok fogni. Viszont ez már gyanús volt: mintha tudta volna, mikor merre járok. Akárhányszor felbukkant, én máris szedelőzködtem.
Egyik nap azonban pont a bejárati ajtó előtt futottam vele össze, onnan pedig már nem volt menekvés. Elém állt alsó állkapcsos ördögi vigyorával.
– Hát mi ketten mindenhol összefutunk?! – kérdezte mézesmázosan.
– Úgy tűnik! – szorongattam feszélyezve a kislányom kezét.
– Te is egyedül neveled a kislányodat?
– Jaj, nem. Nemsokára megjön a férjem... – Fogalmam sincs, miért füllentettem, hiszen aznap a férjem ügyeletes volt a kórházban, de jobbnak láttam, ha semmi ilyesmit nem kötök az orrára.
– Értem – mondta, s pár centit hátrébb lépett. – Hát, úgy alakult, hogy én egyedül nevelem a kisfiamat. – Bólintottam, pedig már mentem volna tovább. – Az anyja börtönben van – folytatta.
– Ó, sajnálom! – De ezt csak az agyam mondta, a szívem néma maradt.
– Gond egy szál se! Elvagyunk mi a fiammal! Különben is az anyja nemsokára szabadul... – Ekkor megcsörrent a telefonja, a zsebéhez kapott, én meg fejbiccentve kitértem előle.
Okulárban a nő
Zengett a lépcsőház... Akkora volt a ricsaj, hogy a kislányom ijedtében belém bújt. Egy nő torka szakadtából ordított a lépcsőházban. Azt kiabálta, hogy elrabolták a fiát. Rögtön tudtam, hogy ez csak a szomszéd kisfiú édesanyja lehet. A telefonom után kaptam, gondoltam, jobb lesz, ha kihívom a rendőrséget; elvégre a gyerekrablás komoly dolog. Majd meghallottam a férfi hangját. Csendre intette a nőt, hogy már megint részeg. Nem tudtam eldönteni, mitévő legyek. Csapódott az ajtó, a veszekedés abbamaradt, mindössze pár fojtott szófoszlány jutott át a falon. Másnap arra ébredtem, hogy csengetnek. Kinéztem az ajtókitekintőn, és egy harmincas éveiben járó nő arca nézett vissza rám az okulárba. Zöld szeme volt. Ajtót nyitottam. A nő azért jött, hogy bemutatkozzon. Ahogyan sejtettem, az első emeleti kisfiú édesanyja volt. Pislogva elmondta, hogy előző nap érkezett, és hogy eddig külön éltek a férjével, de már kibékültek. Nem tudtam eldönteni, vajon melyikük hazudik: ő vagy a férje? Egyre erősödött bennem az elhatározás, hogy jobb, ha távol tartjuk magunkat tőlük.
A csengetés nem zaklatás
Ahogy teltek a hetek, egyre gyakoribbá váltak a hangos szóváltások. Hol a férfi, hol pedig a nő ordított, este összeszorult a gyomrom, hogy éjszaka megint mire ébredünk. Bútorokat tologattak, székeket húzgáltak, tárgyak csattantak, az aláfestést hozzá a nő sikolya szolgáltatta: csak úgy visszhangzott tőle a lépcsőház. A férfi gyakran elmaradt éjszakára, talán éjszakai műszakba járt, már ha egyáltalán dolgozott. Egyre több idegen férfi fordult meg az ajtónk előtt, a nő nagy forgalmat bonyolított le sötétedés után, pedig a kisfia is otthon volt. Meglett a vágyott „zöld életünk” a zöld szemű nővel! A gyámügy lassan úgy járt hozzájuk, mint más gyerekes családokhoz a nagymama. A nő minden nap becsengetett hozzám. Hol egy pohár tejet kért a fiának, hol fájdalomcsillapítót, hol pedig kenyeret. Az a szegény kisfiú több trágár szót ismert, mint amit a kommentekben olvasni Facebookon. Az ordibálás és a bútortologatás addigra rendszeressé vált. Nem tudtam elképzelni, mit művelhetnek odafent. A lakásból csak akkor mertem kimenni, ha egyiküket sem láttam a közelben.
Egyik nap épp a szokásos délutáni sétánkból tértünk vissza a kislányommal, amikor egy idős hölgybe botlottunk a bejárati ajtóban. A szemét törölgette, mellé erősen szipogott. Megkérdeztem tőle, tudok-e rajta segíteni. Ő csak fejét rázta, és zsebkendő után kutatott a táskájában. Kiderült, hogy a lépcső melletti lakás örökösével van dolgom. Arra számított, hogy a gyermekes családok jobban megbecsülik majd a fia hagyatékát, mint a szinglik, ezért adta ki a lakást az ördögi mosolyú férfinak és a kisfiának.
A szobákban mára szinte egyetlen ép bútordarab sem maradt, a bútorzatot romhalmazzá tették. A bérleti díjat és rezsit hónapok óta nem fizetik. A párocska többszöri felszólítás után sem volt hajlandó az okozott kárt megtéríteni. Kilakoltatni meg nem tudta őket, mivel kisgyermekes bérlő nem rakható ki.
Legyen már vége!
Időközben megszületett a kisfiam. Kétgyermekes anya lettem, akinek igencsak megszaporodtak a teendői. Mindkét gyermekem törődést igényelt, mindössze két és fél év korkülönbség volt köztük. A kislányom akkoriban sokat betegeskedett, cöliákia gyanújával kezelték. Az idegeim néha cafatokban lógtak, mert a napi cirkuszok csak nem hagytak alább. Szomszédaink veszekedtek, a kisfiú torka szakadtából üvöltött – én pedig zenét hallgattam, hogy ne őrüljek meg. Pedig csak csendre vágytam, de az én babáimnak remek antennáik voltak: egy ideges anyának pedig ideges gyerekei lesznek. Nem telt el úgy nap, hogy ne történjen valami zavaró. Mindennek a tetejébe a nő minden nap becsöngetett hozzánk. Lakásukban elzárták a vizet és a villanyt, hozzánk járt le vízért vagy épp a telefonját tölteni.
Egy idő után közölte vele a férjem: vagy befizeti a számláit, vagy forduljon máshoz. Nincs több ingyen segély. Nem mentünk vele semmire, addig nyomta az átkozott csengőt, míg ajtót nem nyitottam neki. Rendszerint a legédesebb délutáni álmukból riasztotta fel a gyerekeimet. Végül kiköttettük a csengőnket. Sajnáltam a kisfiút, de gondolnom kellett a sajátjaimra is. Pár napig végre nyugalom volt, a ház sem zengett, a nő azt hitte, elromlott a csengőnk. A következő nap aztán dörömbölni kezdett az ajtón. Épp fürdettem a gyerekeket, de ő addig verte a kilincset, míg ki nem mentem hozzá. A világ körülöttünk olyan gyors volt, hogy lehagyta önmagát: mi meg ugyanabban a mókuskerékben cammogtunk. Nem bírtunk a nővel, a nő meg nem bírt velünk. Mert ez lett a történet vége.
Pénzért jöttem
Egy téli napon, amikor épp az ebéddel bajlódtam, megint harsogni kezdett az emelet. Addigra már olyannyira hozzászoktam ehhez a menetrendszerű csattogáshoz, hogy már meg sem hallottam. Valami mégis más volt, mint eddig, mert a nő szünet nélkül nyerített. Aztán már sikoltozott. Fel akartam hívni a rendőrséget, hogy jöjjenek ki, és nézzék meg, mi folyik odafent. Ahogy a telefonomat kerestem valahol a vasalnivaló alatt, ajtócsapódás hallatszott, amit nehézkes csoszogás követett. Felhangosítottam a zenét. Kopogtattak. Újra, majd újra... Tudtam, hogy a zöld szemű nő az. Sóhajtottam egyet, végül mégiscsak kinyitottam. A nő véresen, összeverve állt az ajtóban, feldagadt szemmel. Megijedtem, azonnal hívni akartam a rendőrséget. Nem engedte. Azt mondta, pénzért jött, mert el akar menekülni a kisfiával. Az agyam tiltakozott, de a szívem vergődött. Végül megszántam. Elővettem a tárcámat, és az utolsó centig kiürítettem. Csak remélni tudtam, hogy minél hamarabb eltűnik az életünkből, mielőtt a pszichopata férje a hajánál fogva felvonszolja őt a lépcsőn.
Hol a gyerek?
Lassacskán minden visszatért a régi kerékvágásba. A következő nap kisütött a nap, a nő valóban lelépett a gyerekkel együtt. A férjét alig láttam, a lakótelepi kocsma pultját támogatta nyitástól zárásig. Kezdtünk fellélegezni, a napocska egyre jobban melegített, balzsamos levegő cirógatta az arcunkat séta közben a gyerekekkel. Aztán megint beütött a ménkű: az egyik éjjel szirénaszó riasztott fel. Kipattantam az ágyból, és odafutottam az ablakhoz. A panelház előtt rendőrautók álltak, egy tucat rendőrt láttam szaladgálni – a nő is ott volt velük. Beözönlöttek a házba, dörömbölni kezdtek a felső ajtón. Mivel senki nem válaszolt, megpróbálták betörni az ajtót. Sikertelenül.
Közben megjelent két tűzoltókocsi, s a tűzoltók létrákkal próbálták megközelíteni a lakást az emeleti ablakokon át. A nő sikoltozott, hogy bent van a gyereke, ellopta az apja, az életére tör és így tovább. A tűzoltók megpróbálták felfeszíteni az ablakot. Én rögtön a kisfiúra gondoltam: mi lesz, ha az üvegszilánkoktól megsérül...? De a tűzoltók óvatosak voltak. Végül egy emberöltőnyi idő után sikerült bejutniuk. A lakás azonban üres volt. Később aztán kiderült, hogy a kisfiút nem rabolta el senki. A nő a nagyapjára bízta, mielőtt részegre itta magát, majd elfeledkezett róla...
