Magányos napokon kezdjük úgy érezni, rajtunk kívül mindenkinek van valakije, csak nekünk nincs kit szeretni – csak minket nem szeret senki. Vajon mit rontottunk el? – kérdezzük a tanácsadó szexuálpszichológust, Győri Szilviát.
„Férjből boldog édesapa, édesapából magányos férj lettem. Lehet, hogy csak donornak kellettem? Férfi vagyok: édesapa és férj, aki az elmúlt két évben érzelmileg teljesen elveszítette a feleségét” – írja egyik olvasónk.
,,Reggelre kitisztult az ég, és az előző esti viharról már csak pár pocsolya árulkodott a kertben. Laura fogta a jegyzeteit, a laptopját, és kitelepedett dolgozni a teraszra. Már alig várta, hogy végre ott legyen, személyesen is megnézhesse a képeket, összeválogathassa a kiállítás anyagát." Janković Nóra novellája.
Napjainkban növekvő trendnek tűnik, hogy nem csak a fiatalok, hanem a harmincas, negyvenes korosztály sem szeretne gyermeket vállalni. Muszáj mindenkinek megtapasztalnia a szülőséget vagy e nélkül is teljes életet lehet élni?
Ha a kedvesünknek gyermeke van, előfordulhat, hogy sokkal jobban megszeretjük a kicsit, mint amennyire az apját valaha is szeretni fogjuk. Ilyenkor aztán nehéz a szakítás, mert attól félünk, ha véget vetünk a kapcsolatnak, többé sosem látjuk majd a gyereket.
Barátnőmmel négy évig éltünk távkapcsolatban. Tavaly aztán ez a – sok szempontból érdekes – időszak véget ért. Összeköltöztünk, s az első közös albérletünkben végre megkezdődhetett közös életünk.
"Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk."