Két újságírót kérdeztünk meg, egy nőt és egy férfit. Az egyik a magyar tévében dolgozik, a másik a Pátria Rádióban. Ami közös bennük: életük párja idegen országból származik. Hogyan tesz jót az emberekkel a karácsony idegenben? – kérdeztük tőlük.

D. Tóth Kriszta az MTV Híradójának szerkesztő-riportere, aki nagy sikereket aratott a „Lolával az élet” és a „Lolamesék” című könyveivel. Hogyan férnek meg a magyar karácsonyi hagyományokkal az angol szokások? – próbáltam tőle megtudni. A legfőképpen persze azt, hogy mit szól mindezekhez Lola, a pici lány.

ket-keszulodes-eloben-d-toth-kriszta.jpg
D. Tóth Kriszta (© Kaszás Tamás / Velvet)

– Még harmincéves sem volt, amikor kiküldték Brüsszelbe az m1 tudósítójaként. Ami sorsdöntő időszak volt, hiszen ott ismerkedett meg angol férjével, majd megszületett kislányuk, Lola.

– Szerintem az ember életének egyik fordulópontja, amikor szabad emberből anya vagy apa lesz. Utólag úgy gondolom, szerencsés volt, hogy akkor és ott Brüsszelben elszigetelten éltünk, távol a családtól, a régi jó barátoktól. Az átmenet így nekünk nem volt sokkoló, gyorsan hozzá lehetett szokni.

– Amikor letelt a megbízása, sokak nagy meglepetésére hazaköltöztek Magyarországra. Ugyanis általánosabb, hogy a nő követi a férjét, inkább ő alkalmazkodik.

– Sokat beszélgettünk róla, hogyan tovább, de Alex mondta ki a végszót, hogy költözzünk Magyarországra. Szerette volna jobban megismerni azt az országot, ahonnan a felesége és félig a lánya származik. A szakmája szerint művészettörténész, de jelenleg a reklámiparban tevékenykedik. Most csak azt mondhatom, hogy mindketten nagyon örülünk annak, hogy Magyarország mellett döntöttünk.

– Melyik országban töltötték az első közös karácsonyukat?

Lola október végén született. Nem voltak nagymamák, nagypapák, nagynénik, akik tanácsot adtak volna, vagy segítettek volna. Emlékszem, nagyon reménykedtünk, hogy haza tudunk jönni, de az ünnepekig nem készült el Lola útlevele. Így családként a brüsszeli barlangunkban – ahogy mi hívtuk a lakásunkat – töltöttük az első közös karácsonyunkat.

Azóta is ez az egyik legkedvesebb élményünk. Akkor és ott csak egymásra számíthattunk. Ettől meghittebbé vált az ünnep.

– A karácsonynak mindenütt megvannak a maga tradíciói. Az angolszász és a magyar hagyományok nagyban eltérnek egymástól?

– Az angolszász országokban már hetekkel karácsony előtt, nagy családi móka közepette feldíszítik a fenyőfát. December 24-e, a szenteste viszont nem igazán családi ünnep. Az angolok ilyenkor többnyire elmennek a helyi pubba, és jót szórakoznak. Aztán 25-én reggel ajándékozással kezdik a napot. Sok helyen pizsamában, minden ünnepi külsőség nélkül csomagolják ki a Santa Claus (Mikulás) ajándékait. Az angoloknál ugyanis nem a Jézuska hozza az ajándékot. Közben együtt van a család, nagyokat főznek, nagyokat esznek, játszanak, énekelnek: mindez pontosan ugyanúgy zajlik, mint nálunk.

– Lola idén hol tölti az ünnepeket? Hiszen Önök nem tudják megszervezni, hogy egyik este az egyik nagyszülőnél vagyunk, másik este a másiknál, mint a legtöbb kisgyermekes család...

– Karácsonykor mindenki szeretne mindenkivel együtt lenni, főleg a nagyik az unokával. Mi pedig, ahogy az lenni szokott, megpróbálunk mindenkinek a kedvére tenni, és a végén arra ébredünk, hogy csak együtt, hármasban nem voltunk. Egyik ismerősöm mondta egyszer, és igaza volt, hogy a karácsony: utazó cirkusz! Idén viszont, annak köszönhetően, hogy kiköltöztünk Budapestről, és így nagyobb az életterünk, sikerült egy olyan megoldást találnunk, ami elsősorban nekünk lesz jó. Ezúttal ugyanis mi látunk vendégül mindenkit: nagyszülőket, angol nagynénit és az öcsémet.

– Ennyi embert vendégül látni komoly feladat. Egyedül fogja elkészíteni az ünnepi menüt, vagy némi segítséggel?

– Számomra a főzés igazi kikapcsolódás. Nemzetközi konyhát viszek otthon, átemeltem ezt-azt az angol és az olasz konyhából. Karácsonykor a halat, pulykát és a körítéseket mindenképpen én fogom elkészíteni. Viszont az angoloknál elmaradhatatlan, rendkívül gazdag és nehéz karácsonyi, christmas pudingtól – melyet vajjal kikevert konyakkal flambírozva tálalnak – tartok kicsit. Hát majd meglátjuk. A tradicionális töltött káposztát viszont most is, mint mindig, az apukám fogja elkészíteni. Ő rendkívül jól főz, így ha bármikor megakadok, mindig ott van „telefonos segítségnek”.

elofizetes_uj_no_0.png

– Hozzánk, magyarokhoz nem igazán áll közel az angol konyha. Mennyire igaz ez fordítva?

– A férjem, Alex hamar megkedvelte a magyaros kosztot. Az apósom meg egyenesen rajongójává vált a magyar konyhának. Nagyon szereti az itteni fűszereket, és azt, hogy mindennek íze, textúrája van. Vannak olyan magyaros fogások, mint a csirkepaprikás vagy a Jókai-bableves, amelyeket nagyon szeretnek az angol rokonaink. A lányunknak, Lolának pedig mindkét konyhából megvannak a saját kedvencei. Annak ellenére, hogy nálunk elterjedt az a csúnya sztereotípia, hogy az angol konyha ízetlen és rossz, vannak nagyon finom ételeik.

– Ezek szerint Lola nem sokat változott. A Lolával az élet című sorozatá-ban többször is írt arról, hogy mit eszik, illetve nem eszik a kislánya. Számomra igencsak megkapó, hogy Ön nem próbálja meg magát tökéletes anyaként bemutatni. Nem tartott attól, hogy emiatt esetleg támadni fogják?

– Amikor öt évvel ezelőtt elkezdtem a Lolával az élet című rovatot a Nők Lapjában, úgy gondoltam: csak kíméletlen őszinteségnek van értelme, annak, hogy nem titkolom a gyengeségeimet, a hibáimat. Ha elrontok valamit, utána mindig megkapom az olvasóktól a magamét. Vannak, akik kedvesen megírják a véleményüket, de akadnak olyanok is, akik nem köntörfalaznak. Ennek ellenére nem bántam meg semmit, mert szakítani akartam azzal a hagyománnyal, hogy az ismert anyukák gyerekei tökéletesek, az anyukák meg azonnal visszanyerik az alakjukat, van tejük, nem gond a szoptatás, a gyerek átalussza az éjszakát, és a többi. Ez hamis kép! Tudom.

Én zokogtam, amikor elment a tejem, és megtörtént, hogy hajnalban sírva könyörögtem a három hónapos kislányomnak, ne ordítson már. És most, öt év elteltével, látom, hogy az őszinteségemért hálásak az olvasók.

– Először a Nők Lapjában megjelent írásai jelentek meg könyvben, majd két évvel később kézbe vehették az olvasók a nagy sikerű Lolameséket. Hogyan születtek ezek a mesék?

– Amikor Lola három-négy éves lett, elkezdett végeérhetetlenül kérdezősködni. Ezekből a beszélgetésekből írtam meg a Lolameséket. Akkor még nem gondoltam, hogy ekkora siker lesz. Talán azért szeretik az olvasók, mert közösségi élményt nyújt, hiszen csak azokról a kérdésekről írtam, amelyekkel mindnyájan találkozunk. Mi történik, ha elköltözik a legjobb barátom? Honnan jönnek a kisbabák? Mi történik a hulladékkal, ha eldobjuk a szemétbe? Mikor aztán Faltisz Alexandra elkészült a könyv illusztrálásával, mindketten úgy éreztük: ezek a karakterek kifejezetten kívánják, hogy megmozduljanak, és megszólaljanak. A napokban jelent meg az első négy rész DVD-n, köztük egy karácsonyi mese, amely arról szól, hogy különböző családok, népek hogyan ünneplik a karácsonyt.

– Lola mit szól ahhoz, hogy ilyen népszerű?

– Nem nagyon tud róla, mert már az elején elhatároztuk, hogy nem fogjuk őt celebgyerekként mutogatni és szerepeltetni. Nem szerettük volna, ha attól, hogy róla írok, különlegesnek, a társai fölött állónak érezte volna magát. Én megbeszéltem vele, hogy nekem mint újságírónak az a munkám, hogy cikkeket írok, és mivel legtöbbet rá gondolok, így a legtöbb cikkemben szerepel ő is. Idegenek között egyelőre ugyanolyan visszahúzódó és zárkózott, mint az apukája. Igazság szerint Lola sok mindenre megtanított: türelemre, toleranciára, valamint arra, hogy az életben vannak pillanatok, amikor le kell lassulni, és csak a másikra kell figyelni. És nemcsak arra, amit mond, de rá is, mert csak úgy tudjuk igazán átélni a közösen eltöltött időt, azt, hogy ténylegesen együtt legyünk.

ket-keszulodes-eloben-kezdo.jpg

Vajon hogy lehet a rádiós munkát összeegyeztetni a családdal? Marad idő ünnepelni? – teszem fel a kérdést a Pátria Rádió hírszerkesztő igazgatójának, Keszegh Bélának és mosolygós feleségének, Simona Moninak, aki a napfényes Olaszországot hagyta oda férje kedvéért. Simona már szépen beszél magyarul, nagyon bájos akcentussal – „jól áll neki” a magyar nyelv. (Bélával közös barátaikon keresztül ismerkedtek meg, mikor Simona látogatóban járt Budapesten.)

– Ennél a munkánál tényleg nincsenek üresjáratok – válaszol Béla. – Én még a buszon töltött időt is kihasználom: Komáromból ingázom naponta. Mivel már a távolsági buszokon elérhető az internet, követni tudom a nagy hírügynökségek munkáját, tartom a kapcsolatot a regionális tudósítóinkkal. Így is többnyire késő este van, mire hazaérek Pozsonyból. Azt, hogy mennyire nem családbarát a munkám, igazából csak most tudatosítottam, hogy októberben megszületett a kisfiunk, Krisztián.

– Eljöttek a szüleim Olaszországból, és eleinte a férjem anyukája is sokat segített a pici körül – mondja Simona. – Most, hogy hármasban vagyunk, fárasztóak a napok, de lassan kialakul az életritmusunk.

ket-keszulodes-eloben-keszegh.jpg
Keszegh Béla

– A karácsonyt a szüleid nélkül töltitek?

– Nem, az ünnepekre ismét eljönnek! Mindketten nyugdíjasok, most már ráérnek. Azelőtt – nyolcadik éve vagyunk együtt, szinte el sem hiszem! – szinte mindig mi mentünk. Mára ez megfordult. Azt tartjuk, nem az a fontos, hogy hol vagyunk, hanem hogy együtt legyünk. Ahogy mi, olaszok mondjuk: Natale con i tuoi, Pasqua con chi vuoi. A karácsonyt a szeretteiddel töltsd, a húsvétot pedig azzal, akivel akarod!

– Hogyan ünnepelnek az olaszok, s mit tudunk mi, magyarok jobban?

– Az egyik fő különbség, hogy az olaszok már november elején elkezdik a készülődést a karácsonyra. Az üzleteket feldíszítik, és kezdetét veszi a vásárlási láz. Tipikus fogyasztói társadalom az olasz, és igencsak elterjedt náluk, hogy pénzt adnak ajándék helyett. Szinte mindent kidekorálnak karácsonyi villanyégőkkel, a legkisebb falu is fényárban úszik. December nyolcadikán, Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának napján – igaz, ezt ma már sokan nem tartják be, hanem az első adventi vasárnaphoz kötik –, feldíszítik a fenyőfát, felállítják a betlehemet. December 6-án viszont nem jár a Télapó, a Babbo Natale, mert az olaszoknál mást diktál a szokás. Egy hónappal később, vízkereszt napján egy jóságos boszorkány, bizonyos Befana hozza a gyerekeknek a zokniba rejtett édességet.

– És mivel az olaszoknál a nagy ünnep 25-ére esik – veszi át a szót Béla –, így mi december 24-ét, a szentestét még Komáromban szoktuk tölteni a szüleimmel. Vacsora után aztán kocsiba ültünk, és irány Firenze. December 25-e reggelén, ajándékosztáskor már ott ültünk Simona családja körében.

– Az olasz konyháról mindenkinek a tésztafélék jutnak az eszébe. Mit fogyasztanak karácsonykor?

– Olaszországban minden régiónak és városnak másak a gasztronómiai hagyományai. Firenze környékén szentestén többnyire valamilyen halétel kerül az asztalra – akárcsak nálunk. A másnap a hagyományos húsleves, sonkával töltött tortellinivel, majd töltött pulyka következik, és sok-sok karácsonyi sütemény. A panettone (a karácsonyi kuglóf), a pandoro (a nyolcágú csillag alapú, magas, puha, foszlós kalács) és a torrone (a karácsonyi puding) pedig elmaradhatatlan.

Sok aprósüteményt is sütnek, ezek hasonlóak, mint amiket édesanyám szokott sütni. Ami viszont nagyon egészséges olasz szokás, hogy az ételhez soha nem édesített üdítőket, hanem buborékmentes ásványvizet és egy-egy pohár jó minőségű, finom bort fogyasztanak.

– Simona, mennyire sikerült megszoknod az itteni életet?

– Egyetemista koromban gyakran tervezgettem, hogy egy időre elköltözöm máshová, tapasztalatgyűjtés céljából. Aztán a sors úgy hozta, hogy megismertem a férjemet, és követtem őt a hazájába. Szeretek Komáromban élni! Itt van a családom, sok barátom van, és ami fontos, olyan munkám, amit szeretek. Igaz, annak idején olasz nyelvből és zene- és színháztörténetből diplomáztam, itt viszont egy külkereskedelmi cégnél dolgozom, de nagyon jól érzem magam.

– Semmi „de azért”?

– Na jó, néha azért furcsállok dolgokat... – Krisztián felsír, a mondat félbeszakad. Che c’e amore mio? (Mi van, kicsim?)

– A feleségemnek kezdetben furcsa volt– folytatja Béla –, hogy nálunk a nagy ünnepek többnyire búskomorsággal, a múltbéli dolgokra való szomorú emlékezéssel párosulnak. Viccesen azt szokta mondani: „Ti itt vagy sírtok, vagy koszorúztok.”

Az olaszok annak ellenére, hogy nagyon temperamentumos, szenvedélyes nép, a múltat érzelemmentesen kezeli. És vidáman, harsányan ünnepel! Ők sokkal inkább a jövőbe néznek, mint mi, magyarok. Elég csak összehasonlítani a két himnusz hangulatát.

– És van még egy dolog, amin Simona csodálkozni szokott – teszi még hozzá. – Az olaszok nagy társasági életet élnek, naponta beülnek kávéra, étterembe járnak, hétvégeken kirándulni, piknikezni. Nálunk hétvégeken szinte üres a város. Remélem, hogy ez idővel változni fog, és mire a fiunk nagyobb lesz, megnyílnak egymással szemben az emberek. Azt hiszem, jót tenne nekünk, ha az élményeinket megosztanánk egymással, többet találkoznánk, beszélgetnénk. Talán több vidámság költözne a szívünkbe – és az ünnepeink is vidámabbak lennének!

Odakint sötétedni kezd, Krisztián szemecskéin pedig látni, egyre jobban küzd az álommanókkal. Nem zavarunk tovább. Boldog karácsonyt!

Janković Nóra
Cookies