A legtöbben annyit tudnak a menopauzáról, hogy „egyszer csak elmarad a menstruáció”. Még ma sem tudják a nők, hogy ez egy hosszabb folyamat, amely akár 5-10 évvel a menopauza előtt elkezdődhet, már a negyvenes éveink elején. Ezt hívják perimenopauzának. Rák Monika (41, Fülek) osztja meg velünk a történetét.
Elmaradt menstruáció, rosszullétek, furcsa hőhullámok: apró jelek, melyek árulkodnak. Egy harminckilenc éves nő mire gondol ilyenkor, ha nem a gyermekáldásra? Szívem csordultig telt. Terhességi tesztet ugyan nem csináltam, gondoltam, kétgyermekes anyaként van annyi tapasztalatom, hogy megállapítsam, új élet növekszik a hasamban. Kiálltam a férjem elé, és közöltem vele a jó hírt: bővül a család! Pár nap után meg elmentem a nőgyógyászomhoz. Kétszeres sokk ért. (Fotók: Schnelzer Zoltán)
Rák Monika pedagógiai asszisztensként dolgozik Füleken. A hétköznapok hősnője ő, munkája túlmutat a tantermen, mindig ott van, ahol szükség van rá. Ha épp nem a tanulásban segít, akkor dekorál az iskolai ünnepségeken, ételt oszt ki, vagy épp úton van, hazakísér egy beteg gyereket. Medvesalji származású, alázatát otthonról hozta. Sosem akar más lenni, mint aki. Szereti a tulipánt, mert olyan, mint ő: törékenynek tűnik, mégis erős, képes a földben átvészelni a legnagyobb fagyokat is. „Olyan, mint amilyenek mi, nők vagyunk a változókorban. Kiálljuk a nagy viharokat, utána kivirágzunk.”
Az orvos közölte Monikával, hogy ez valószínűleg perimenopauza lesz. Az a rejtélyes időszak, amiről alig beszélünk. Hisz még a menopauza is tabunak számít, mivel azt főleg az öregedéssel azonosítjuk – ezzel szembenézni manapság százszorosan nem divat. Pedig a változás természetes, nem kell gyötrődni miatta. A perimenopauza nem betegség, hanem egy életszakasz (bár sok kellemetlen tünettel jár). Ám Monika nem akarta elfogadni, hogy vége, kiselejtezték a reprodukcióból. Hogy többé nem lehet babája. Belevágott hát a babatervezésbe.
– Milyen érzések kavarogtak benned, mikor megjelentek nálad a tünetek?
– Sosem foglalkoztam a menopauzával. Az majd később jön – így gondolkodtam. Fiatal vagyok, és annyira nőből vagyok, hogy azzal még nincs dolgom. Most már ennek vége. Gyötörnek a tünetek: az egyik pillanatban még fázom, a másikban foltosra izzadom a ruhámat. Mit tehet ilyenkor a nő, ha épp munkában van? Futkározik a mosdóba, befeszül. Nem kellemes állapot. Alapiskolai pedagógiai asszisztens vagyok, a gyerekek szeme mindig rajtam van.
Mindenesetre rájöttem, hogy először is rendet kell tennem a fejemben. Pár hete álmatlanság gyötör. Haragszom magamra, a zajra, de a csendre is... Keresem az okokat, miért pont velem történik ez, mert mégsem okolhatom mindenért a hormonokat. Holott mégis ők a hunyók.
– Kanyarodjunk az elejére! A változást lehet valami konkrét eseményhez kötni?
– Két évvel ezelőtt kezdődött, apró jelekkel, kimaradt például a vérzésem. Meglátogattam a nőgyógyászt, mert felfázási tüneteim voltak. Gyakori vizelési inger, szúró érzés az anyaméh és a húgyhólyag környékén... Az orvos megvizsgált ultrahanggal, és azt mondta, hogy ez korai menopauza, de vérvétel után többet tud mondani. Nem hittem a fülemnek. Megnyugtattak, hogy ez még nem katasztrófa, nem egy halálos betegség...
– Kaptál részletes orvosi tájékoztatást? Tudtad, hogy ez az egész mivel jár?
– Erre ma a rendelőkben nincs idő. Jó tanácsot kaptam csak: „Olvasson utána!” Otthon beírtam a keresőbe, hogy változókor, és mosolygó idős nők képei ugrottak ki. Tükörbe néztem, és csendesen összedőlt bennem világ. Hiszen még fiatal vagyok, alig vagyok 39! Még él bennem a teljes élet utáni vágy, s most mindent elvettek tőlem. Nem csak a havi ciklust, nem csak a termékenységemet. Nő vagyok még egyáltalán? Tele voltam „miért”-ekkel. Most mit mondjak a férjemnek?
– És mit mondtál a férjednek?
– Nem tudtam, mit mondjak arról, amiről magam is alig tudok valamit... Mondjam azt, hogy áldott állapot helyett áldatlan állapotba léptem? Valószínűleg megkezdődött a menopauzám, mondtam neki végül. Majd utánaolvasunk. Rendben? És ezzel berekesztettem a témát.
– Mitől féltél a legjobban?
– Ellent akartam mondani a tüneteknek. Belevágtam a babatervezésbe. Férjem rábólintott, jó, legyen! Hisz minél nagyobb a család, annál több a szeretet.
– Sikerült teherbe esned?
– Tavaly tavasszal állapotos lettem. Egy változókor küszöbén álló nő számára ez mennyei csoda. Negyvenedik születésnapra gyermekáldás... Szebb ajándékot nem is kívánhattam volna magamnak. Nem akartam tévedni, vettem egy terhességi tesztet. Magabiztosan mentem a nőgyógyászomhoz: „Nő vagyok még, igazán!” Ezt éreztem legbelül. A terhességet a nőiességemmel azonosítottam. Az orvos lesújtó válasszal fogadott. A magzat nem lesz életképes, csökken a vérben az ösztrogénszint, a petefészek zsugorodik. Így is történt. A hathetes magzat megállt a fejlődésben, nem alakult ki a szívhang. Két csodálatos gyermek édesanyja vagyok, mégis lesújtott a veszteség. Depresszióba estem. Most is nehéz erről könnyek nélkül beszélni.
– Hogyan tudtad túltenni magadat ezen az időszakon?
– Egy ajtó becsapódott. A választás lehetősége kicsúszott a kezemből. Utánaolvastam a testi működésemnek. Elkezdtem podcastokat hallgatni, melyekben hozzám hasonló hús-vér nők beszéltek a válságaikról. Ez hihetetlenül megerősített. Most már másként nézek az egészre, nem gondolom azt, hogy már nem vagyok nő. Dehogyisnem!
A változókor nemcsak a lezárásokról szól, hanem egy új korszak kezdetéről is. Egy negyvenes nő már tudja, mit akar. S főleg, hogy mit nem. Tud nemet mondani, örülni az apróságoknak, és újra megtanulja szeretni a testét.
– Ez mit jelent? Nem voltál kibékülve a testeddel?
– Most sem vagyok elégedett, de teszek érte. A hőhullámok miatt reggelente babapúdert használok a kényes területeken, és mindig van nálam váltóruha. Az étrendemen is változtattam, több zöldséget és gyümölcsöt veszek, többet mozgok.
– Használsz hormonpótló gyógyszereket?
– Nem. Az orvos mindjárt hormonkezelést ajánlott, mert ez csillapíthatja a változókor tüneteit. Szkeptikusan álltam hozzá. Nem szeretem magamat gyógyszerezni. De azért kipróbáltam. Rosszul állították be az adagolást, egy hónapra háromhavi adagot írtak elő. Folyamatos rosszullétek gyötörtek, s mikor az orvos elmondta az igazat, hogy nagy volt a dózis, megijedtem. Azt mondtam, nincs szükségem tablettákra, majd én kordában tartom a hormonjaimat.
– Hogyan lehet szabályozni hangulatingadozást? Hisz azt is a hormonok vezénylik...
– Semmi sem lehetetlen. Érdekes, hogy reggel jókedvvel ébredek, majd néhány óra vagy akár percek elteltével már robbanok. Olyankor a tükörbe nézek, és azt mondom: Móni, ez nem te vagy! Kimegyek az udvarra, teszek-veszek, lecsillapítom az elmémet, és megölelem a gyerekeimet. Anya vagyok, nem akarom bántani őket csak azért, mert épp elöntött a „gonosz-hormon”.
– S mi van a többi tünettel? Hogyan fogadja a párod a hangulataidat?
– Eleinte a páromnak is nehezére esett elfogadni az egészet, mármint a hangulatingadozást vagy a libidóhiányt. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez nem én vagyok, ez most a menopauzám. Nem kellett sokáig várni, hogy megértse – és megértsen. A férjem alapjában véve egy megértő, empatikus férfi.
– Említetted, hogy csökkent a libidód. Ez mennyire befolyásolja az intim életeteket?
– Sok nő szégyelli ezt, s itt nem csupán a testi változásokról van szó, hanem az önképről is. A nő, aki nem vágyik a gyengédségre, nem érzi magát vonzónak.
A libidó hiánya nem azt jelenti, hogy „nincs kedvem, mert fáradt vagyok”. Ez olyan, mintha a vágy halkabbá válna... Ott van, csak másként kell előcsalogatni. Magyarán: másképp kell szeretni.
– Mi vár még rád? Néha megkérdezed magadtól?
– Ha valami új és furcsa dolgot tapasztalok, utánanézek, mi az. Nem tudom, hol tartok most, negyvenegy évesen, mennyi fázisa van a menopauzának, hisz ahány nő, annyiféle menopauza. Nem az elején vagyok, de még nem is a végén. Megtanultam együtt élni vele. Néha úgy érzem, mintha a testem szabadságot kérne a női működéstől, de majd csak vége lesz.
– A nők többsége elutasítja erről a párbeszédet. Hogyan lehetne ezen változtatni?
– Magamból indulok ki, mi tett nekem jót. Szerintem a legfontosabb az őszinteség. Ne kezeljük mumusként a változókort, mert ez egy természetes életszakasz. Minden nőt érint, és mindenki másképp éli meg. Jó lenne, ha lenne fórum, ahol a nők elmondhatnák a tapasztalataikat, érzéseiket – és nem orvosi nyelven, hiteles információkkal látnák el őket. Ezért is hallgatom szívesen a menopauza-aktivistákat. Mert ha nem beszélünk róla, hogyan várhatjuk el a többiektől, hogy megértsenek bennünket?
