Jankovič Nóra kolléganőnk írása emberi kapcsolatokról, szerelemről és bonyodalmakról: olvassák sok szeretettel!
Az első rész IDE, a második rész IDE KATTINTVA olvasható.
Utálta az egyedül töltött vasárnapokat. Se húsleves, se rántott hús, se sütemény. Kinek?! Minek?! Majd ha hazajön Bence, próbálta vigasztalni magát, bár fiát ismerve sejtette, hogy nem sokat fog a szoknyája mellett ülni. Ahogy Zoltán sem.
A lányai, az unokái, a munkája, ő csak egy titkos szerető, akit ennyi év alatt még bemutatni sem mert, nehogy azt gondolják, hűtlen lett valamikori felesége emlékéhez, és megharagudjanak rá. Nem hitte, hogy nem értenék meg. Ők megértenék, csak Zoltán bizonytalan önmagában, a jövőben. Ahogy ő is. Lehet, hogy tényleg nincs értelme fél szívvel szeretni valakit? Lehet, hogy Áginak van igaza? Ő nem megy bele kétes kompromisszumokba, amint rájön, hogy egy kapcsolat nem működik, hogy már rég csak a megszokás, a barátság vagy valamiféle langyos szeretet köti a másikhoz. Akkor le is út, fel is út, mehet isten hírével.
Én meg?! Lehet, hogy gyáva vagyok még arra is, hogy megéljem az életem? Töprengett, miközben egy mirelit pizza és többoldalnyi számoszlop társaságában bevackolta magát a kanapé sarkába. De nem ízlett a pizza, és nem ment a munka sem. Odakint verőfényesen sütött a nap, igazi strandidő. Egyedül?
Megkérdezhette volna Ágit. Á, hozná a kutyáját! – harapott bánatában nagyot a kihűlt műkajába, amikor megcsörrent a skype-ja. Bence hívta. Miután befejezték a beszélgetést, még jobban rátört a magány. Hiányzott a fia, hiányzott Zoltán, de bármennyire is nem akarta bevallani még önmagának sem, a legjobban mégis Dani. Elővette a férfi névjegykártyáját, kitárcsázta a számot, de amikor meghallotta annak hangját, nem volt képes megszólalni. Letette.
Végül, ha nehezen is, de sikerült belefeledkeznie a munkába, és felkészülnie a másnapi értekezletre, ahol majd tíz férfi várja sértett egóval, hibázik-e, hogy azonnal lecsapjanak rá, a helyére. Vajon miért viselik ilyen nehezen a férfiak, ha egy nő a főnök?
Vajon Dani is ugyanilyen fafejűként viselkedne? Már megint Dani! Elegem van belőle, nem akarok rá gondolni, nem akarom látni, soha többé! Teljesen meghülyített! – szaggatta mérgesen apró fecnikre a férfi névjegykártyáját, miközben nem is a férfira, még csak nem is önmagára, hanem a sorsra volt dühös, a múló időre, ami – úgy érezte – megfosztotta őt a szerelem esélyétől. Szerelem? Az ő korában?! Á, rá már nem vár más, mint a megbízható, kedves és – valljuk be – unalmas Zoltán – sóhajtott fel.
A vasárnapoknál talán csak a vasárnap estéket utálta jobban. Fürdés után bekapcsolta a Facebookot, remélve, hátha Ági fent van. Valaki ismerősnek jelölte. Dani! Az izgalomtól görcsbe rándult a gyomra. Gondolkodás nélkül azonnal visszajelölte, és már kattintott is a fiú adatlapjára, hogy minél többet megtudjon róla, de megnézni már nem volt ideje, mert felugrott a chat ablak.
– Szia! Nem hívtál! – írta Dani.
– Szia! Dolgoztam – lódította izgatottan.
– És most mit csinálsz?
– Veled beszélgetek.
– Beszélgethetnénk inkább személyesen.
– Mikor?
– Fél óra múlva?
– Most?!
Egek, ennek elment az esze! – kiáltott fel Kriszta hangosan.
– Most! Nem akarok várni.
– Nem akarsz?!
– Nem! Tegnap óta egyfolytában csak rád gondolok!
– 
– Mindjárt ott vagyok! – lépett ki, választ sem várva.
Kriszta első randis kamaszlányok kétségbeesésével rohant a ruhásszekrényhez. Mit vegyek fel? Pizsamában mégsem várhatom! És melyik bugyit? Nem mindegy!? Úgysem fekszem le vele, elvégre még csak nem is randiztunk eddig. Azért biztos, ami biztos, nem szeretnék úgy járni, mint szegény Bridget Jones, igen, megvan, ez a fekete kis selyembugyi lesz a nyerő, és ehhez van melltartóm is, és akkor felveszem a kis pöttyös… Nem, az nem elég szexi, a virágmintákat a pasik nem szeretik, ez az, vett elő egy rafinált szabású fekete-piros kis nyári ruhát. Tökéletes. Már csak egy kis korrektor a szemem alá, szájfény... parfüm… Meglepődve nézte magát a tükörben. Egy csillogó szemű, fiatal nő nézett vissza rá.
Amikor meghallotta az ajtócsengőt, olyan hévvel indult el, hogy majdnem hasra esett a fürdőszobaszőnyegben, mégsem nyitott azonnal ajtót, megvárta a második csengetést, nehogy Dani rájöjjön, mennyire várja. Abban a pillanatban, ahogy az ajtórésben meglátta a férfit, tudta, elveszett. Amit érzett, nem csupán a hormonok lázadása, a test vágya, hanem az élet ajándéka, a szerelem volt.
Egyikük sem szólalt meg, nem volt szükségük hiábavaló, üres szavakra, frázisokra, tekintetük helyettük beszélt, vágyról, szerelemről. Dani magabiztos, birtokló mozdulattal magához húzta, és megcsókolta. Kriszta szinte delejes állapotban viszonozta a férfi szemérmetlenül érzéki csókját. Csók?! A nyelvek érzéki csatája. Nem volt magyarázat, nem volt észérv arra, amit ebben a percben érzett, mintha egész eddigi életében erre a bűnös csókra várt volna, melyben végre hazatalált.
– Merre? – kérdezte két csók közt a férfi, miközben erős karjaiba kapta Krisztát.
– Attól függ, mit akarsz?
– Téged! – harapott gyengéden a fülcimpájába. Forró lélegzete végigfutott Kriszta hallójáratain, végig a zegzugos labirintusokon, míg szerte nem vitték az érzéki észlelés hírét vágytól borzongó, türelmetlen testében. A bőrkanapét most szinte hidegnek érezte, annyira felforrósodott a bőre. Dani türelmetlenül, kapkodva, ahogy a gyerekek bontogatják a várva várt ajándékot, húzta le róla a ruhát, vette le róla a melltartót, a szép kis selyembugyit meg egyszerűen, egy határozott mozdulattal szétszakította.
– Hogy te milyen gyönyörű vagy! – suttogta rekedt hangon, kezével Kriszta melleit simogatva, csókolgatva, miközben ő megpróbálta kihámozni a férfit ruháiból – ing, nadrág, alsónaci…. Itt, ezen a ponton szeme elkerekedett a meglepetéstől. Dani észrevette a csodálkozását, és büszkén, kisfiúsan elmosolyodott.
– Gyere… – húzta maga fölé Krisztát, aki abban pillanatban, ahogy nedves ölébe fogadta a férfit, kéjesen felnyögött a testében szerteáradó gyönyörtől, két egymásnak teremtett test tökéletes harmóniájától, ahol a legkisebb mozdulat, a csípő óvatos ringatása is félelmetes erővel sodorta az érzéki utazás első megállója felé, hogy innét még továbbjusson, eddig ismeretlen magaslatokba, egymás után, míg egy végső gyönyörhullám magával nem sodorja a jelent, a létezés törékeny pillanatát.
– Most jólesne egy ital! – jött ki a fürdőszobából egy szál törülközővel a dereka körül Dani.
– Narancslé? – nyelt egy nagyot Kriszta, nézve a lebarnult testen, a kidolgozott izmos mellkason végigcsorduló csillogó vízcseppet.
– Megtörülközhettél volna – simította meg a férfit, aki mintha csak erre várt volna, elkapta Kriszta csuklóját, és kéjesen szopogatni kezdte ujjait. A törülköző magától leesett…
Jó, ha két órát aludtak, mivel Dani nem akart hazamenni.
– Holnap délután elindulunk Bécsbe, ott beszállnak az új utasok, és megyünk le egészen a deltáig. Nem tudom, hogy fogom kibírni nélküled. De legközelebb magammal viszlek. Elvégre a főnöknek is jár szabi! Intézd el! – csókolta meg még egyszer elalvás előtt.
Munkába menet mégsem érzett sem fáradtságot, sem kialvatlanságot, csak boldogságot. Nem akart a holnapra gondolni, arra, mit fog érezni, ha egy nap Dani lecseréli őt egy fiatalabb évjáratra. Fájni fog, biztos, talán azon a napon fog végleg megöregedni a lelke, de legalább elmondhatja, megélte még egyszer a szerelmet. Hogy zúghattam ennyire bele az én koromban?! Elméletileg akár már nagymama is lehetnék, erre én rózsaszín ködben lebegek, mint valami naiv tini. Kell ez nekem? És Zoltán?!
– Szia, drágám, hogy sikerült az értekezlet? – csörgött rá délután Zoltán.
– A vártnál jobban. Valahogy nem ágáltak, nem kukacoskodtak, mindegyik újítási javaslatot elfogadták.
– Mondtam, hogy nem kell izgulnod. Csak te soha nem hallgatsz rám.
– Pedig te megmondtad – gúnyolódott Kriszta, de a férfi nem vette észre.
– Mondd, mit csinálsz délután? Én mára befejeztem, le is adtam az egészet, gondoltam, elmehetnénk fagyizni.
– Az egész könyv fordításával kész vagy?! – hitetlenkedett Kriszta.
– Muszáj volt. Akkor? Fagyizunk?
– Nagyon sajnálom, kedves, de ma nem. Munka után fodrászhoz megyek, aztán, ha már a belvárosban leszek, néznék magamnak valami nyári cipőt.
– Cipőt? Ha így folytatod, inkább lakást vehetsz a cipőidnek. Javíthatatlan vagy. És mikor láthatlak?
– Kedden ráérek, ha neked jó – válaszolta Kriszta nem túl lelkesen. – De most mennem kell, még valamit be kell fejeznem, és nem akarok elkésni.
– Persze, persze, menj csak. Szia, drágám!
– Szia!
