Görög Ibolya protokollszakértő a szerencsének köszönheti, hogy megtalálta hivatását. 1987-ben lett a Miniszterelnöki Hivatal Protokoll- és Rendezvényfőosztályának munkatársa, majd 1992-től protokollfőnöke. Hét miniszterelnököt szolgált, közben külföldi politikusok és közéleti személyiségek (pl. Károly herceg vagy éppen Michael Jackson) magyarországi látogatásait szervezte.
Amikor 1999-ben egyik napról a másikra elbocsátották a munkahelyéről, nem maradt hűtlen hivatásához, a protokollhoz. Továbbra is szaktanácsadással foglalkozik.
– Hogyan lesz valakiből protokollos, mert mint a könyveiben utalt rá, ezt a szakmát sehol sem tanítják.
– Igen, ilyen szakma nincsen, erre nem lehet készülni. Nagyon kevés helyen van protokollos munkatárs – egyes minisztériumokban és multinacionális cégeknél. Többnyire titkárságok, sajtó- vagy PR-osztályok látják el a protokollfeladatokat. Egyfajta érzék kell hozzá, meg egy kis szerencse. Sőt, nagy szerencse! Nekem felsőfokú végzettségem és két nyelvvizsgám volt, amikor a hivatalba hívtak. Tehát ismeretség alapján működött, mint oly sok minden más. Ahhoz, hogy ott tudjak maradni, le kellett tennem még két nyelvvizsgát, mert sokfajta vendég volt, és éjt nappallá téve dolgoztunk. Soha nem tudtuk, mikor fejezzük be aznap a munkát. A protokollos gyorsan megold mindent - azzal a tudattal, hogy nála jobban senki nem tudta volna. Ez is egyfajta képesség, ahogy minden szakmához kell bizonyos képesség. Aki például befelé forduló, elemző típus, az még egy pár cipőt is nehezen tud eladni. Mert ahhoz másfajta beállítódásra van szükség. Az ember akkor igazán boldog, ha megtalálja azt a fajta munkát, amelyben jól érzi magát.
– Annyira egész embert kívánt a munkája, hogy még a magánéletét is félre kellett tennie? A könyveiben nyíltan ír házasságáról, válásáról, arról, hogy már hosszú idő óta egyedül él.
– Egyszerűen így alakult. Lehet, a munkámmal kompenzáltam azt, hogy a magánéletemből kimaradtak a gyerekek meg az unokák, bár meglehet, éppen a munka miatt nem tudtam megtalálni amazt. Utólag már nem tudni, ilyen ősz fejjel már úgysem lehet kibogozni. Ennek ellenére teljes életet éltem. A mai napig azt mondom, kevés embernek volt szebb élete, mint nekem.
Még a kocsmában is lebunkózzák azt, aki a tökmaghéjat leköpi a padlóra. Azt mindenki tudja, ha valamit nem tartanak be. Ezért nincs igaza a politikai PR-nak, mikor alaphibákat vét, mert az emberek jól tudják, hogy ez: neveletlenség. Például az a fiatal, aki nem adja át a helyét a buszon, inkább lehajtja a fejét, mert tudja, hogy illene átadnia. A mindennapi kommunikációba több száz éve beépült elemek mindenkiben ott vannak, kivétel nélkül. És ha valaki hibázik, akkor hiteltelen lesz.
– 1999-ben egyik napról a másikra elbocsátották állásából, és a helyét az akko-ri kormány egyik bizalmi emberével töltötték be. Könyvében szomorúan jegyzi meg, hogy azóta a protokollos munkát is áthatja a politika, ami addig nem volt jellemző.
– Sajnos igen! Mert a protokoll, mint olyan, csak a külkapcsolatokban maradt meg, például a külügyminisztériumban, de az országon belül zajló eseményeknél már nincs jelen. Nem igénylik - mindent átvett a politikai PR. A lelkem szakad meg, amikor látom, hogy a protokollt alárendelik a politikának. És nem azért, mert nem ismerik a protokollt, hanem mert úgy érzik, hogy a politikai üzenet a fontosabb. Mondok egy példát: A tavalyi választások előtt a miniszterelnök-jelöltek az országot járták. Az egyikük farmerben és kockás ingben kiállt a nép elé, mellette a város polgármestere öltönyben-nyakkendőben - és még a polgármester restelkedett. Vagy a másik jelölt, aki ingujjban állt ki, amit még fel is hajtott, mintha mosogatni menne. A politikai PR szerint azt kellett sugallnia, hogy egy a hétköznapi emberek közül. Ami Amerikában, ahonnan a tudományukat hozták, lehet, hogy igaz is! De mi, európaiak szeretünk felnézni a vezetőnkre. Ő legyen több, mint mi!
– Ha hibával szembesült, hogyan tudta tapintatosan az illető tudtára adni?
– Ha öltözékében nem felelt meg a politikus, akkor szinte lehetetlen volt vele közölni. Nem mehettem oda azzal: „Miniszter úr, áldja meg az isten, hogyan néz ki már megint?!” Szerencsém volt, hogy sok vezető kérdezett. Aki meg nem kérdezett, az úgy is nézett ki! És most, hogy önállóan dolgozom, nagyon sokan megkeresnek. Sokkal többen, mint amikor bent voltam! Ez a porosz bürokrácia hatására kialakult viselkedés: ha alárendeltem az illető, nem kérdezem meg, hiszen én vagyok a főnök.
– Mondana példát a jól, illetve rosszul öltözködő politikusra?
– Általánosságban annyit, hogy a politikusoknak mindig kicsit konzervatívan, visszafogottan kell megjelenniük. Ha kiállna valaki kis bohókás halványlilában, nem arra figyelnének, amit mond. Az igazi, komoly politikus ezért mindig egy kicsit konzervatív. Érdekes a szoknya és a nadrág kérdése. Ha jobban megnézzük, ma már nem nagyon látni képviselőnőt nadrágban, ugyanis a konzervatív női öltözet a szoknya. Protokollfőnök koromban nekem sem volt nadrágom. Ennek ellenére elfogadott a nadrágkosztüm, de nem mindenütt. A franciák, az olaszok, a spanyolok nem fogadják el. Erzsébet királynőt sem lehetne elképzelni nadrágban. Ha elmegy vadászni vagy kirándulni az erdőbe, esetleg akkor. De például Angela Merkel német kancellárasszony csak nadrágban jár. A baj csak az, hogy borzasztó rövid blézerekkel hordja, amikben még nagyobbnak hat a hátsója, és olyan az összkép, mintha kinőtte volna a ruháját.
– Térjünk át mindennapi maceráinkra, hiszen az átlagemberre is ráfér egy kis útmutatás. Könyveinek olvasása közben egy Rejtő-idézet jutott eszembe: „Egy gentleman nem a társaságnak, hanem önmagának borotválkozik.” Tehát ott belül kell a tudat, hogy ö nmagamnak tartozom a tisztasággal, a szép ruhával.
– Ha elnyűtt otthonkában, letaposott sarkú cipőben megyek ki az utcára, akkor más a tartásom: beesik a vállam, és utálok élni. Ám ha felveszek egy szép cipőt, egy szoknyát pulóverrel, esetleg egy kendőt is terítek a vállamra, akkor rögtön másképp tartom magam. Mihelyt kihúzom a derekamat, és megemelkedik a vállam, abban a percben a nap is kisüt, és érdemes lesz élni. Magyarán: az öltözködés pont arra jó, hogy amikor nagyon rossz reggelünk van, olyankor kell nagyon-nagyon törődni azzal, mit veszünk fel. Hogy mire felöltözöm, azt mondhassam: érdemes volt! És kihúzom a derekam, és megyek győzni. Nagyon sok ember nem tudja, hogy az élet nem félévekből áll össze, hanem napokból meg percekből. És ha a napot úgy indítom, hogy, jaj, ez is pocsék lesz, akkor azt a napot én saját magamnak veszítem el. Fölöslegesen éltem!
– Melyik az az öltözet, amellyel nem nyúlhatunk mellé?
– Embertől függ, kinek mi tetszik. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy az öltözködés üzenet, ami alapján értékelnek. Ha az utcán megy valaki, nem tudom róla eldönteni, okos-e, vagy sem, hány nyelven beszél, jól főz-e. Csak az öltözéke alapján alakíthatom ki róla a véleményemet. Azt vegyem hát fel, amit el akarok magamról hitetni. Ha valaki nagyon dögös, azt úgy is fogják kezelni, és ne csodálkozzon, ha a buszon belecsípnek a fenekébe.
– Mi a helyzet a legirritálóbb köztéri szokásokkal, a dohányzással és az utcai evéssel?
– Szerintem a dohányzást felesleges törvénnyel szabályozni. Ugyanis a dohányzás konvenció, amit egy másik konvenció szabályoz. Ha van hamutartó, rágyújtok, ha nincs, nem gyújtok rá. És mivel a járda mellett nincs egy hosszú hamutartó, így az utcán nem dohányzunk! Az utcai evés pedig soha nem volt európai szokás, csak a McDonald`s-os időszaktól jött divatba. Éppen ezért sok embert zavar, sőt, azt is, aki eszik. Figyeljük meg: a legtöbb ember, ha utcán eszik, megáll a fal mellett vagy egy oszlopnál. Én eléggé hedonista alkat vagyok, imádok enni. De nekem ahhoz terítő kell, meg szalvéta, egyszóval szeretem megadni a módját. Ha látunk valakit a buszon enni, az mindig lehajtja a fejét, és lecsukja a szemét. Az evés egy egészen intim viszony az ételhez. Nem eszünk kifelé: ez magándolog.
– Szinte mindenkit érint a mobiltelefon helyes használata. Gyakran találkozni utcán vagy buszon fennhangon telefonáló emberekkel...
– A mobiltelefon kapcsán több dologra is oda kellene figyelni! Az első: azért, mert én rosszul hallok, még nem kell kiabálnom, ugyanis a membránon át a partnerem nagyon jól hall. Ha nagy a zaj, akkor lehajtom a fejem, és igyekszem minél halkabban beszélni. A következő dolog az úgynevezett headset. Ami a kocsiban isteni, az az utcán, beszélve bele a nagyvilágba, nagyon nevetséges! A harmadik aranyszabály: a mobilt ki lehet kapcsolni. Sok ember ezt nem meri megtenni, hátha addig nem kap levegőt. Pedig kap! És társaságban, tárgyalás közben nem elég lehalkítani! Egyébként a mobilt bármikor lehet hívni, még éjjel kettőkor is, ugyanis ha nem akarnák, hogy szóljon, ki lenne kapcsolva. Ha viszont kikapcsoltuk a mobilt, és nem fogadott hívásunk volt, azt nem kell visszahívni. Az üzenetre viszont reagálni kell.
– Mikor szabad kitenni, és mikor szabad felvenni a mobiltelefont?
– Ha ketten ülünk le, akkor mondhatja azt a rangidős vagy a fogadó fél, hogy hagyjuk inkább bekapcsolva, mert bármikor hívhatnak bennünket. Ha szól a telefon, akkor először elnézést kérek, majd nagyon gyorsan lebeszélem a hívást. Két ember esetében ezt meg lehet tenni, de amikor már több mindenkit zavarok vele, akkor nem. Kitenni a telefont soha nem szabad, mert ez árulkodóan önmutogatós dolog. Kivételes esetekben, például ha nincs olyan zseb a ruhán, ki lehet tenni, de akkor sem hivalkodóan kibiggyeszteni. De felvenni csak abban az esetben, ha azt előzőleg megbeszéltük!
– Szükséges-e illemszabályokkal kordában tartani a gyerekünket, avagy elég az, ha a gyerek látja a szülői mintát?
– Mindig a szülői példa az elsődleges! Ha az apuka kint áll az erkélyen, és kipöcköli a csikket, majd azt mondja: „Fiam, ne szemetelj az utcán!”, a gyerek szemetelni fog. A kismajom is azt utánozza, amit a nagytól lát. Szörnyű, amikor a szülő nincs a gyerekével, aki pedig a médiából veszi a domináns példákat. A régi gyerekek is Tell Vilmost meg Tenkes kapitányát játszottak, de a szülő ott volt mellettük. Annyira látszik egy gyereken, hogy foglalkoznak-e vele, vagy sem! A gyerek mindig azt tanulja meg, amit lát, nem azt, amit mondanak neki. Tehát úgy kell viselkedni vele, ahogyan szeretnénk, hogy ő is viselkedjen másokkal szemben.
– Végezetül az egyik legalapvetőbb illemszabály: tegeződjünk vagy magázódjunk? Mintha mostanság a magázódás nem lenne divatos. Hallottam már harmadikos gyerekeket is, amint letegezték a tanító nénit.
– Ez a téma külön misét érdemel! Sajnos, már a mai gyerekek szülei sem tanultak meg magázódni. Én már a középiskolákban kötelezővé tenném, hogy a tanár magázza a diákot – és persze a diák is a tanárt. Így négy év alatt szépen megtanulnák. Régebben az emberek vérében benne volt, kivel szabad tegeződni – és kivel nem. Mert csak azzal lehet tegeződni, akivel társadalmilag azonos szerepet töltünk be. A tegezés nem azt jelenti, hogy egyidősek vagyunk, hanem hogy azonos a társadalmi szerepünk. Például az egy helyen dolgozó nők vagy férfiak tegezhetik egymást. Azonos neműeknél mindig az idősebb kezdheti el, egyébként pedig kizárólag csak a nő ajánlhatja fel. Teljesen mindegy, milyen a rang- vagy korkülönbség. Ám én mindig azt tanácsolom a nőknek: ne nagyon kapkodják el! Magázva sokkal jobban lehet beszélgetni, tartást ad, magázásban sokkal megfontoltabb az ember. A tegezés felületes kommunikációt szül, tegezve az ember kimond olyan dolgokat, amelyeket egyébként nem mondana ki. Nemcsak a durvaságra gondolok, hanem a rossz megfogalmazásokra, a hamis ígérgetésekre. Múltkor például az egyik telefonos játékban a fiú műsorvezető azt kérdezte a női telefonálótól, hogy tegezheti-e? Egy férfi száját ilyen mondat nem hagyhatja el!
– Köszönöm szépen a megszívlelendő tanácsokat!
„Az étterembe érve mindig férfi lépjen be elsőnek, utána – vegyünk példának két házaspárt – a másik feleség, saját feleség és a sor végén a másik férj. Álljanak meg, hiszen ma már szinte mindenütt evidens, hogy az étterem részéről a teremfőnök, főpincér, hostess vagy más „ültető” köszönt bennünket és kísér a helyünkre. Tehát ilyenkor ő megy elöl, utána a két nő és a végén a két férfi. Az asztalhoz érve a kérdés: ki hol üljön? Az a férj, aki meghívta a többieket, vagy aki a fiatalabb, ő üljön az úgymond legrosszabb helyre, az ajtónak háttal.Tőle jobbra ül a másik feleség, aztán a másik férj, és neki a jobbján az első férfi felesége. Rendezőelv, hogy akit meg akarok tisztelni, azt ültetem a jobb oldalamra. Ha úgy érnek oda, hogy Önnek már „nagyon sürgős tennivalója van”, akkor is először az asztalt foglalják el, rendeljék meg az aperitifet, és csak azután menjen a mosdóba.
Úgy illik, hogy előbb a nők foglalnak helyet és csak aztán ülnek le a férfiak is. Ha teljesen szabályosan szeretné csinálni, ahogy nagyszüleink is tették – illetve, ahogy a Lajtán túl illik –, akkor a férfiak húzzák ki a széket saját feleségeiknek. Ha esetleg az egyik házaspár korábban érkezik, akkor az újonnan érkezők tiszteletére a férfi feláll, a nőnek pedig, ha esetleg még nem ismeri az urat, kezét nyújtván az üdvözléshez nem kell felállnia. (Csak akkor, ha nem házastársként van ott, hanem ún. „saját jogán”, tehát üzletfelek vagy ilyesmi.) Ha jó ismerősök, akkor a nőkkel és a nők egymással nem fognak kezet. De ne is puszilkodjanak, ha nagyon nem muszáj! Tudom, hogy ez a szokás nagyon elterjedt, de most képzeljék el a jelenetet. A nő, ugye, ül, na jó, kicsit felemelkedik a puszihoz. Ezalatt az ölében levő táska, szalvéta leesik, felállás közben óhatatlanul meglöki picit az asztalt, a pohár felborulhat, de ha nem történik semmi, akkor is az, aki lehajol a puszihoz, fenekével biztosan útban van valakinek, ha meg nem, akkor pont jól látszik a hátsója. A pusziból úgyis csak egy, a fül mellett tíz centire való átcsücsörítés lesz. A leülés után a felszolgáló odajön, kérésre vagy kérés nélkül étlapot hoz és megkérdi, mit kérünk inni. Ez az aperitif helye, ami lehet egy pohár száraz fehér bor, egy unicum, pálinka (a tömény italokhoz illik egy pohár ásványvizet is adni), száraz vermut, koktél, tehát étvágygerjesztő.
Az ételek mellé az italt rendelhetjük magunk (előételekhez és fe hérhúsokhoz fehér, vörös húsokhoz vörös száraz vagy félszáraz bor illik, a rosé mindenhez jó), vagy kérhetjük a felszolgáló tanácsát is. Ha kérünk egy sört, akkor már csak annál szabad maradnunk végig. A palackozott bort az asztalunknál bontják ki, és annak kell megkóstolnia, aki megrendelte; többnyire ez az a férfi, aki majd fizetni is fog. Ha az étteremben a szakmáját szerető és hozzáért ő pincér, esetleg bortudor (sommelier) nyitja az italt, akkor egy kis tányéron a parafadugót odaadja, és ezt meg kell szagolni. Rendszerint először magának tölt egy gyűszűnyit, néha a nyakában láncon lógó pici edénybe, aztán a vendégnek.
A papírszalvétát a tányérunk bal oldalához fektetjük, a damasztszalvétát pedig az ölünkbe tesszük. Régi pesti vicc: A vendég leül és szalvétát köt a nyakára. A teremfőnök magához inti a pincért: „Adja tudtára, de tapintatosan, hogy ez nálunk nem szokás.” „Igenis, főnök úr” – mondja a pincér, és odasétál a vendég asztalához. „Borotválás lesz vagy hajvágás?” Az ölünkben levő damasztszalvétát nyugodtan összepecsételhetjük, pörköltszaft, rúzs, bármi rákerülhet, azért van. Az étkezés végén, mikor már felállunk, a damasztot összegyűrve a tányér bal oldalára kell tenni. Ha szépen összehajtva tesszük le, azt jelenti, hogy nem volt jó az étel, és ezzel a szalvétával még másnak is teríthetnek... A papírszalvétát is a balunkon hagyjuk.
Az evőeszközöket kintről befelé vegyük el a tányérunk mellől, a felszolgáló dolga, hogy olyan sorrendbe tegye fel, ahogy az ételek következnek. A kést és villát jobb oldalra zárva párhuzamosan a tányérunkra téve azt jelezzük, hogy befejeztük a fogást. A csészében kapott levesnél a kanalat ki kell venni a csészéből és mellérakni a kistányérra, ha már nem kérünk többet. Ha a leves csészéjén van két fül, akkor a tiszta levest kiihatjuk, értik: ha már a levesbetétet kiettük belőle .”
(Részlet Görög Ibolya Mindennapi maceráink c. könyvéből.)
Ajánlott irodalom:
Protokoll – az életem (1999),
Mindennapi maceráink (2000),
A nyilvánosság kelepcéi (2004).
Bernád Emese
