– Egy limonádét legyen szíves. Cukor nélkül!
– Limonádét cukor nélkül?? Ugyan már! Az csak citromos víz!
Tekla a távozó pincér után nézett, majd bosszúsan meredt a vele szemben ülő nőre. Liza volt a legjobb barátnője. Ha jobban belegondol, nem is nagyon volt más barátnője: életének nem volt „csajos szakasza”. Semmiféle Girls squad, ahogy az Instán nevezik. Liza volt az egyetlen, aki az élet forgatagában ott keringett körülötte, akár a bója a háborgó tengeren. Pszichológusa, akivel online szokott beszélgetni (jelenléti találkozásokra nem jutott ideje), most biztosan megjegyezné: érzéketlenségre vall, hogy egyetlen barátnőjét a bójához hasonlítja. Igen, ő ilyen volt: rideg, mint a kő. Szigorú. És következetes. Viszont ezeknek a tulajdonságainak köszönheti a karrierjét.
– Tizennégy éves korom óta nem iszom cukorral a limonádét. Ügyelek az alakomra – felelte Lizának. Liza sokat sejtően hümmögött, és nagyot kortyolt a vaníliás jegeskávéból. – Te tudod! – vonta meg a vállát, majd egy elterelő sztoriba kezdett a jóképű teniszedzőjéről. Tekla feltette napszemüvegét, és szemét lehunyva hallgatta Liza duruzsolását. Miért olyan érdekes, hogy ő cukor nélkül issza a limonádét? A cukor öl, butít és nyomorba dönt: tele van vele az internet! Ételeit évek óta ugyanattól a diétás ételszállító cégtől rendeli, akik helyette is figyelnek a kalóriadeficitre. (Jól tudta, hogy a kiszállított párolt csirke nem tanyasi, de ma már műanyag nélkül nem megy.) Még negyven perc – ennyi ideje van, és kimenti magát. Vissza kell sietnie az irodába. Egy sikeres könyvelőcég társtulajdonosa, szűkös napirendje havi egy-két alkalmat engedélyezett társasági életre. Ez kimerült a barátnőjével való limonádézgatásokban – vagyis citromos vizezésben. Minden nap hajnali ötkor kel, heti háromszor edz: a modern, tudatos nő ezt már így csinálja.
Tekla akkor már évek óta a tökéleteset hajszolta. Elég egy kósza hajszál, egy elhibázott kimutatás – és csúfos véget érhet a sikerszéria. Évekig ő volt az a duci, szemüveges kislány, akin mindenki átnézett. Anyukája egyedül nevelte, a szájától vonta meg a primőr epret, hogy Teklának jusson.
Az egyetemet estin végezte el, s két kisegítős munka között rádöbbent, hogy mindenütt keresik a jó munkaerőt. Kőkemény akarattal igenis kezébe tudja venni a saját életét. Csak épp nem hibázhat: aki vét vagy kimarad, az lemarad a vonatról. A végén meghozta gyümölcsét a temérdek túlóra, a sok önsanyargatás.
Egyedül él, egy saját tulajdonban lévő apartmanban, melynek teraszáról szédítő kilátás nyílik a városra. Annak a híve volt, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, sőt, amit holnap tennél meg, azt tedd meg még ma! Tekla utálta a semmittevést. Kisiskolásként szorgalmi feladatokat csinált, próbálta hasznosan elütni az idejét. Anyja volt a példaképe, aki hajnalok hajnalán kelt, reggel hétre már felmosta az egész házat, és megfőzte az ebédet… Tekla irtózatos tempót diktált a munkában. Ő érkezett elsőnek, és utolsóként távozott.
Ma ugyan péntek volt, és tombolt a virágillatú nyár, de Tekla be akart fejezni egy számlázást. Röpült az idő, mint a nyíl: a nap sugarai lassan hanyatlani kezdenek. Kollégája és beosztottjai már rég átadták magukat a hétvége zsongásának. Hallotta délben, hogy a konyhában arról beszélgetnek, ki mit tervez hétvégére: az egyik kirándulni indult a hegyekbe, a másik sütögetést szervezett. Teklát nem hívták – az elején visszautasított minden meghívást, s egy idő után már nem számoltak vele. Vaskos kötegekben cipelte haza a melót, amit a végén a barátja is megelégelt.
Kijelentette, hogy Tekla munkamániás, képtelen élvezni a pillanatot. Teklának még bánkódni sem volt ideje a szakításuk miatt, épp a havi zárás kellős közepén voltak. Bár utána még hónapokig dohogott magában. Igenis Péter a hibás, mert nem képes megérteni, hogy ő megdolgozott ezekért a munkás hétvégékért. Semmit nem jelentett neki, hogy a nőjének menő állása van, saját lakása, emellett bombasztikus az alakja (ezt sem adják ingyen). Miről is hablatyolt az a sznob Péter? A férfi kalandokra, közös élményekre és spontaneitásra vágyott. Tekla minden porcikáját a magáénak akarta tudni. Teklát kirázta a hideg, mikor visszagondolt a veszekedéseikre. Hova jutna a világ, ha mindenki egyik percről a másikra élne? A spontaneitás maradjon meg a bohémeknek, a sikeres élet kovácsa a tervszerűség és a tudatosság!
Sötétbe fordult már a kinti világ, mikor laptopja mesterséges fényében megjelent egy sziluett. Összerezzent – annyira belemélyedt a számokba, hogy nem vette észre Mari nénit, a takarítónőt. Mari nénin látszott, hogy egész életében kemény fizikai munkát végzett, lógó karjai izmosak voltak és erősek. Őszes haját lófarokba fogta, barna arcára mély barázdákat vésett a könyörtelen idő. Vajon milyen élete lehet? Tekla keveset tudott róla – csak a keresztnevét ismerte. Tekla utálta a bájcsevejt, ha nem tudunk mélyre ásni, akkor inkább hallgassunk. Meg aztán: miről beszélgessen egy takarítóval?
Anya is sokat dolgozott, de az erőt hozzá a gázművek számlázójában gyűjtötte. Szóval azért feljebb állt a társadalmi ranglétrán. Tekla megrezzent. Mari néni ott állt az arcában, és gátlástalanul bámulta. Mit csinálsz itt, te lány? Tekla ismerte ezt a tekintetet, a vége felé már az exe is így nézett rá. Szánalommal. Tekla kicsit feszengett, nem szólt, inkább lehajtotta a fejét.
Erre a nő hirtelen benyúlt egyenruhája zsebébe, és előhúzott egy szelet csokoládét. Tekla felismerte a csomagolást: gyerekkorában evett ilyet utoljára, mikor még nem kapaszkodtak fel rá a makacs zsírpárnák, és nem kellett diétára fogni a testét. El is felejtette már, milyen íze van… Édes, krémes, tejes?! A belga praliné ízére emlékezett csak, amit pár éve Brüsszelben stikában megkóstolt.
– Ejnye, ejnye, Tekla! Túl sokat dolgozik. Mindenből megárt a sok. Éljen egy kicsit, hisz egyszer szép és fiatal! – mondta a takarítónő darabosan, mégis lágyan. A csokoládét az asztalra tette, majd elsétált a kávésarok felé. Tekla már készült az epés válasszal, hogy kiossza Mari nénit. Ő már csak jobban tudja, hogy mennyit kell dolgozni! Hogyisne, hisz a takarítószemélyzet is az ő munkájából él...
De a végén csak ülve maradt. Tényleg elfelejtette, milyen íze van ennek a tejes csokinak. Meredten bámulta a csomagolást. Éveken keresztül nem nyúlt édességhez. És most idejön a takarítónő, és elérakja ezt a csokit. Hát mi ő, egy balga gyerek? Akkor sem eszi meg! Bár éppenséggel beleférne a napi kalórialimitjébe a fogyókúrás applikáció szerint... Így indul meg mindenki a lejtőn, kezdődik egy engedménnyel, egy apró hibával. Már majdnem azon volt, hogy a papírkosárba hajítja. Lizával, a barátnőjével mindig a délutáni matiné alatt csokiztak, a nappali kiült kanapéján ücsörögve. A csokit végül becsúsztatta az aktatáskájába. Megesett a szíve az egyszerű takarítónőn, aki jót akart neki.
Hazaérve alig várta, hogy lerúgja lábáról a méregdrága, ámde roppant kényelmetlen magassarkúját, majd gyorsan letusoljon, s egyen egy kis salátát párolt csirkemellel. Egész úton a takarítónő szavai jártak a fejében: Éljen egy kicsit! Hol éljen?! Lakása patika volt, tükörfényes felületek, steril tökéletesség. Sehol egy kávéscsésze vagy szétdobált zokni. Anya is mindig kínosan ügyelt a rendre... S ekkor beléhasított. Hisz semmi örömét nem leli a patika lakásában! Lerúgta cipőjét, de ezúttal nem rakta fel a cipőállványra.
Ehelyett leült, és bámulni kezdte a lélegzetelállító panorámát. Úristen, hogy ez milyen csoda szép! Mikor nézett ki ezen az ablakon utoljára? Sosincs rá ideje. Eszébe villant: Mi lenne, ha….? Mi lenne, ha most elmajszolná a csokoládét?! Kutyaharapást szőrével. Nem, nem lehet! Mi van, ha átszakad a gát, s utána nem bírja megállni?! Felborul a tökéletes élet, és a végén eluralkodik a káosz. Túl sokat dolgozol. Élj egy kicsit! Tekla fél kézzel belenyúlt az aktatáskába, és előhalászta a csokoládét. Élj egy kicsit! Lassan kibontotta a csomagolást, és beleharapott az ostyába. Ízlelőbimbói nyomban életre keltek. Még egyet harapott. Aztán még egyet. Közben az elképesztő kilátást nézte. Lassan evett, ki akart élvezni minden pillanatot, elöntötte a boldogság.
Tudta, hogy a csokoládé teszi ezt vele: boldogsághormonokat termel. De ennyi jár neki... Mari néni pont ezért adta a csokit. Látta, hogy ő milyen megvonásban él, késő estig robotol. Megsajnálta.
Tényleg ideje volna élni kicsit! A kezébe vette a telefonját, és kikereste Liza számát. – Halló, Liza!
– Szia, Tekla! Csak nincs valami baj?
– Nem, dehogyis. – Tekla nagy levegőt vett és érezte, hogy könnyek lepik el a szemét. – Csak szerettem volna elmondani neked, hogy tudd! Köszönöm, hogy ennyi éven át kitartottál mellettem. Te vagy a legjobb barátnőm. – Döbbent csend volt a vonal végén. – Persze, Tekla! Én is nagyon szeretlek téged, de ugye tényleg nincs semmi baj? Olyan furcsa a hangod.
– Nincs semmi! Az égvilágon semmi! – felelte Tekla két szipogás között. – Csak szeretnék megváltozni. Tudom, hogy nem voltam valami jó barátnő… Nem adhatnánk még egy esélyt ennek a limonádézásnak?
– Megint cukor nélkül?
– Nem. Cukorral!
