Milyen az egyetemi tanév? Vajon mi fér bele a medika iskolatáskájába, mit tanul és mennyit? Egyáltalán: hogyan lesz valakiből orvos?
Ilyesmiket kérdeztünk Méhes Annától (23, Nyékvárkony), a pozsonyi Comenius Egyetem ötödéves orvostanhallgatójától. Mert bizony tíz évbe is beletelik, mire egy orvos praktizálhat.
– Az orvosi egyetemen általános orvosnak tanulunk, a képzés hat évig tart. Ez alatt az idő alatt az összes kórházi osztályon megfordulunk – kezdi Anna. – Az első két évet az iskolapadban töltjük, majd harmadévtől felvesszük a klinikai tantárgyakat. Negyedévtől pedig a kórházakban vannak a szakgyakorlati órák. Ilyenkor tulajdonképpen az első három év elméleti ismereteit átültetjük a gyakorlatba.
– Ez mit jelent? Ott álltok a betegágy mellett?
– Minden kórházi osztályon vannak gyakorlataink, például a sebészeten, a belgyógyászaton vagy a gyermekgyógyászaton is. És igen, ott állunk a betegágy mellett, hogy jártasságot szerezzünk a betegek vizsgálatában és a kórképek felismerésében. Mindegyik szakágból vizsgázunk ugyanis. Hat év után pedig specializálódunk. A hat év még korántsem elegendő ahhoz, hogy önálló orvosként praktizálhassunk. Ezért először rezidens orvosként dolgozunk a kórházi osztályokon. Ekkorra már el kell döntenünk, hogy hol szeretnénk elhelyezkedni, mert később ebből a szakirányból teszünk majd szakvizsgát. A rezidens orvos már dolgozik, de még nem önállóan, hanem a szakorvos felügyelete alatt. A szakorvos szemmel tartja a rezidens, vagyis a szakorvosjelölt döntéseit. Az első szakvizsga megszerzése után pedig további, ráépített szakképesítéseket szerezhetünk. A gyermekneurológia szakképzésnek például követelménye a csecsemő- és gyermekgyógyászati szakvizsga.
Méhes Anna lelkes és elhivatott medika, a pozsonyi Selye János Klub médiafelelőse. A klub kifejezetten a magyar ajkú medikusokat karolja fel. – Klubunk segít a kijutásban a Heim Pál és a Szent Imre kórházba Budapestre, nyári gyakorlatra – mondja. – Már csak ezért is érdemes megkeresni bennünket!
– Te milyen orvos szeretnél lenni?
– Mindenképpen gyerekekkel szeretnék foglalkozni, és a gyerekgyógyászaton belül gasztroenterológiával. Ezért az egyetemet követően négy évig rezidensként kell dolgoznom a gyermekosztályon, majd a szakvizsgát követően még három évet a gasztroenterológián kell töltenem. Ezután lehetek csak gyermek-gasztroenterológus. Mivel négy évig rezidensként fizetést kapok a kórházban, ugyanennyi évet le kell majd dolgoznom szakorvosként, hogy visszaadjam a tanulóéveimet. Ha pedig idő előtt el akarok menni, akkor a tanulóéveket vissza kell fizetnem a kórháznak.
– Mi tetszik a gyermekgyógyászatban?
– Manapság már a gyerekeknél is gyakoriak az allergiás tünetek, az autoimmun betegségek. Kiskoromban nekem is gyomorfekélyem volt. Sokszor azt veszem észre, hogy a fiatal szülők a divatos diétákkal akarnak segíteni a gyerekeiknek, és pont ezzel hátráltatják gyógyulásukat. Annyi a tévút és a tévhit! Én hiszek a felvilágosításban.
– Miért az orvosi hivatást választottad?
– Segíteni szeretnék. Először újságíró akartam lenni, majd a gimi harmadik osztályában meggondoltam magam. A bátyám kiskora óta mondogatta, hogy orvos szeretne lenni, az egyik barátnőm krónikus betegségben szenvedett – szóval, a téma ott volt a háttérben. Mindig érdekelt a gyógyítás folyamata, hogy mik a lehetőségek. A végén a bátyám a tanári pályát választotta, s én lettem medikus.
Manapság már a gyerekeknél is gyakoriak az allergiás tünetek, az autoimmun betegségek.
– Nemrég elkezdődött az iskola. Hogy néz ki egy napod?
– Még nagyon az elején vagyunk. Negyedikben minden héten más órarendünk volt, a szemeszter elején 14 hetes órarendet kaptunk. Reggel irány a kórház, fél kilenckor már tízes csoportban, fehér öltözetben és fehér papucsban vártuk a velünk foglalkozó rezidens orvost. Mivel az évfolyamban háromszázan vagyunk, igazság szerint jó ez a csoportra bontás. Az évek során az összes klinikai órát együtt abszolváljuk a csoporttársakkal. Az óra témáját mindig a rezidens orvos prezentálja, majd gyakoroljuk a betegfelvételt. A protokoll szerint felállítjuk az anamnézist, a kórtörténetet, közben megismerjük a beteg panaszait. A betegen vizsgálatokat végzünk, meghallgatjuk a szívét, a légzését és vérnyomást mérünk...
– Készségesek a betegek? Nem tiltakoznak, mikor csak tanulási céllal vizsgáljátok őket?
– Az oktatókórházakban a beteg köteles együttműködni velünk, ilyen a ružinovi kórház vagy a kramárei. Eddig nem volt gond. Általában olyan betegekhez küldenek bennünket, akik nem morcosak.
– Mennyit lehet tanulni egy klinikai órán? Vagy osztálya, orvosa válogatja?
– Sok hiba van a rendszerben. Túl sok a medikus és kevés az orvos. A klinikai óráink fél kilenctől fél kettőig tartanak, de sokszor már 11-kor elengednek bennünket, mert az orvosoknak nincs idejük foglalkozni velünk. Alig látunk valamit, pedig én szeretem, ha hasznosan töltjük az időt. Ha a doktornő épp ráér, akkor a betegfelvételt követően összeülünk, és átvesszük, hogy mit sikerült megtudni. Ami pedig a vizsgákat illeti, nekünk egy szemeszterben csak két-három vizsgánk van, viszont mi egy vizsgára hetekig tanulunk! Az oktatásba be van építve a nyári szakmai gyakorlat. A harmadik évben ez egy hetet jelent a belgyógyászaton és egy hetet a sebészeten, a negyedik évben pedig már egy hónap a kötelező. A fogadóhelyeket mi keressük, nem az iskola. Én tavaly a budapesti Szent Imre kórházban voltam, idén nyáron pedig Montenegróban töltöttem egy hónapot.
Láttam egy mellkisebbítő műtétet és egy agyműtétet. Utóbbi négy órán keresztül folyt, egy vérrögöt távolítottak el az agyból.
– Érdemes kimenni? Milyen tapasztalatokat szereztél?
– Igen! Nagyon tanulságos volt. A magyarországi medikusoknak például hosszabb a nyári gyakorlatuk, így többet látnak, tapasztalnak – és az orvosoknak is több idejük van velük foglalkozni. Például ott láttam először endoszkópos végbélvizsgálatot. Mi itthon semmi ilyesmivel nem találkozunk. Montenegró pedig egy szegény ország, de az ottaniak nagyon készségesek. Én a gyerekosztályon voltam. A mentorom tüdőgyógyászként praktizált, így sok asztmás betegünk volt, és jelen voltam a viziteken is. A sürgősségire is átkéredzkedtem, ahol szintén sok érdekes dolgot láttam, például, hogy egy alkoholista hasüregéből hogyan engedik ki a felszaporodott hasvizet, az ascitest. Itt egy angolul jól beszélő doki szolgált, ami nagy szerencse volt, mert nem minden orvos beszélt ott angolul. A doki sokat foglalkozott velünk, varrni tanított egy lepedőn. Ezenkívül szabad bejárásunk volt a műtőkbe: láttam egy mellkisebbítő műtétet és egy agyműtétet. Utóbbi négy órán keresztül folyt, egy vérrögöt távolítottak el az agyból.
– Mi az, amit itthon kipróbálhattál?
– A dunaszerdahelyi kórházban egy fiatal orvosnő mellé kerültem, aki igen segítőkész volt. Orvos- és kórházfüggő is, mennyi segítséget kap nálunk egy medikus. Itt egy pajzsmirigyműtétnél asszisztáltam, ami nekem hatalmas élményt jelentett. Általában nagy a homály a betegek körében a medikusokkal kapcsolatban. Másodéves koromban megkérdezték tőlem: „Műtöttél már?“ Sokan nem is tudják, milyen hosszú út vezet odáig, hogy egy orvos praktizálhasson. A betegek azt hiszik, hogy hat év után mi mindent tudunk. Viszont az egyetemi képzés főként az elméletre összpontosít. Ám nem minden van úgy az életben, ahogy a nagykönyvben meg van írva! Mi először másodikban vettünk egymástól vért. Én a tavalyi nyári gyakorlaton adhattam először injekciót izomba... Mi, medikusok, lelkesek vagyunk, és tanulni akarunk, ám sajnos kevés lehetőséget kapunk a bizonyításra. Ezért a többség a nyári kötelezők mellett további önkéntes munkákat vállal. A nehezebb eseteket, vagy ami megérint, általában a csoporttársakkal beszéljük meg.
A végén Annától azt is megtudjuk, hogy egy medika mivel tölti a szabadidejét: Anna sokáig kézilabdázott, mostanában csak az edzésekre jár el. Szeret a természetben sétálni, kutyájával játszani és a barátaival tölteni az időt. Szóval, olyan, mint a többi szép fiatal lány – csak éppen az ő kedvenc sorozata a Doktor House...
Figyelem, magyar szakklub!
Anna az orvosi egyetem mellett működő Selye János Klub médiafelelőse. A SEJK az egyik legnagyobb magyar szakklub Pozsonyban. Szó szerint kézen fogják az elsősöket, és körbevezetik az egyetemen.
– Milyen jegyzetekből tanuljunk, hogyan lehet bejutni a koleszra, milyen tárgyakat érdemes felvenni? Egy gólya sok kérdésre keresi a választ. A SEJK-et Filakovszky János alapította 1990-ben – mondja Anna. – János tudatában volt annak, hogy sok a magyar ajkú diák az egyetemen, akik igényelnék a segítséget. Később Gálffy Balázs (ma már hematológus) és baráti társasága lendítették fel a klubtevékenységet. Mi nem csupán a Comenius Egyetem és a Szlovák Egészségügyi Főiskola hallgatói, hanem minden magyar ajkú medikus számára elérhetőek vagyunk. Közel száz aktív tagunk van, és általában a Zöldi étteremben találkozunk.
– Hogyan kerültél a klubba?
– A tanév elején, mikor kikerül a névlista az ajtóra, megszólítjuk a magyar hallgatókat. Én már a felvételi előtt hallottam a klubról a barátoktól. Első körben a gólyákat hasznos információkkal látjuk el, ezt ElsőSegélynek hívjuk. Ám szakmai segítséget is nyújtunk, konferenciákra járunk, tudományos beszélgetéseket szervezünk (ezek helyszíne a Pozsonyi Magyar Intézet). Vendégünk volt már Czeizel Endre, Zacher Gábor vagy Amerikából Baffy György gasztroenterológus és Gombos Zoltán patológus (aki mellesleg nagy támogatónk). Tagdíjunk nincs. Két éve polgári társulássá alakultunk, hozzá az anyagiakat pályázatokból, felajánlásokból fedezzük. Nemrég felvettük a kapcsolatot a marosvásárhelyi magyar medikusokkal: kölcsönösen látogatjuk egymást. Egyik hallgatónk az ottani tudományos konferencián különdíjas is lett.
Érdekesség: Maci Kórház! A klub amerikai mintára útjára indította a Teddy Maci Kórházat. Eljárnak a magyar óvodákba, hogy a kicsikben oldják a „fehérköpeny-komplexust“. Van egy macijuk, aminek a hasát ki lehet cipzározni, hogy ki tudják venni a szerveket. A gyerekekkel játékos előadás keretében megismertetik az emberi test működését.
–ando, nagyvendégi–
