Olvassák sok szeretettel Janković Nóra forró, szerelmes novellájának második részét!
Az 1. részt IDE KATTINTVA érhetik el.
Péntek délutánra Zoé izgalma idegességgé fajult, és már nem a szerelemtől reszketett a gyomra, hanem a percről percre növekvő belső feszültségtől. Képtelen volt bármire is összpontosítani, minden gondolata az esti találkozás körül forgott. Számtalanszor elképzelte az első – talán sorsdöntő – szeretkezésüket. Egyre jobban szorongott, félt, hogy nem tud megfelelni a férfi igényeinek, nem lesz számára vonzó, kívánatos. Még az is megfordult a fejében, hogy felhívja Ádámot, és valami mondvacsinált ürügyre hivatkozva lemondja a közös hétvégét, de megtenni már nem volt lelkiereje, hiszen amióta megismerte, csak rá gondolt, utána vágyakozott.
Amikor azonban meghallotta az ajtócsengő visító hangját, egyszeriben szertefoszlott minden addigi aggodalma. „Ádám...” – de befejezni már nem tudta, s nem is akarta a mondatot, hiszen ekkor már Ádám forró ajka az övére tapadt, és olyan elemi szenvedéllyel csókolta, amihez hasonlót még eddigi élete során nem is tapasztalt.
– Talán becsukhatnánk az ajtót! – húzódott odébb nevetve Zoé. Ekkor vette észre meglepetten, hogy a férfi valószínűleg túlélőtúrára rendezkedett be, hiszen a hétvégére sporttáskán kívül még egy hátizsákot is hozott magával.
– Ebből, légyszi, rakodj ki! – nyújtotta át kedvesen a döbbenettől megnémult Zoénak az utazótáskát. „Most jött és már ugráltat! ” – dohogott magában Zoé, de amikor kinyitotta a táskát, minden elégedetlenkedése a pillanat tört része alatt a feledés jótékony homályába veszett. Könnyeivel küszködve szedegette el ő a táska mélyéről a mámorítóan illatos rózsaszálakat. A vacsora alatt felszabadultan beszélgettek, időnként nagyokat kacagtak Ádám humoros történetein.
Amikor megeredtek az ég csatornái, és kitört a vihar, mindketten egyszerre fordultak az ablak felé. Ott tükröződött benne saját halvány képmásuk, két csillogó szemű, boldog emberé.
– Későre jár. Hol szeretnél aludni? A kanapén vagy esetleg velem? – kérdezte kacér tekintettel, frivol hangon Zoé.
– Hát ez egy nagyon nehéz kérdés. Gondolkodási időt kaphatok? – kérdezett vissza nevetve Ádám, miközben magához vonta a nőt. Utólag talán egyikük sem tudta volna megmondani, hogy jutottak át a hálószobába, ahol Ádám határozott, de gyengéd mozdulattal fektette rá Zoét az ágyra. Visszafogott szenvedéllyel, centiről centire fedezte fel csókjaival a nő vágytól átforrósodott, egyre inkább feléje ívelő testét. Majd testük szőlőindaként egybefonódott, míg eggyé nem váltak az érzéki szerelem minden más érzést elsöprő kéjében. Zoé úgy fonta karjait a férfi köré, mintha egy örökkévalóságra akarná magához láncolni. Sokáig feküdtek összefonódva egymás karjaiban, egyiküknek sem volt kedve megtörni a pillanat varázsát.
Odakint már teljesen besötétedett, csak a ház előtt elhaladó autók beszűrődő fénye jelezte számukra az idő múlását, a valótlannak tűnő világ létezését. Ádám gyengéden simogatta Zoé haját, miközben azon gondolkodott, miképpen tudná neki elmagyarázni, hogy eddig még soha nem érezte magát ennyire közel nőhöz, ennyire egynek vele. Szerette volna elmondani neki, hogy Ő az, akit egész eddigi élete során keresett. De Férfi volt. Nem mondott semmit. Zoé teljesen megváltozott, és ezt, ha akarta, sem tudta volna eltitkolni környezete elől. A boldog, kiegyensúlyozott nők magabiztosságával járt-kelt a világban, és nem kis meglepetésére egyre több bókot, figyelmességet kapott a környezetében élő emberektől. Azoktól az emberektől, akiket eddig az önsajnálat és magány ködében élve szinte észre sem vett.
Ádámmal napi szinten beszélgettek az interneten keresztül, így könnyebben elviselték az egymás nélkül töltött, lassan múló estéket. A hét utolsó napjait pedig rendszerint együtt töltötték. Kirándultak, piknikeztek, miközben, azonos gondolkodásúak lévén, mindent meg tudtak beszélni egymással. Zoé néha nem bírta ki mosolygás nélkül, amikor a férfi kisfiús lelkesedéssel beszélt majdani közös életükről, melynek ünnepnapjait, nagy utazásait pontosan megtervezte ugyan, csak éppen a legegyszerűbb hétköznapi kérdésre nem találta a választ: ki vállalja a lemondást, és adja fel eddigi életét, karrierjét? Melyikükben lesz meg a lelkierő, hogy pár száz kilométerrel távolabb kezdjen új életet?
Épp a szokásos beszélgetésüket folytatták a skype-on, amikor megcsörrent Zoé telefonja. Amikor meglátta a kijelzőn Kata nevét, elfogta a bűntudat. Azelőtt gyakran felhívta, hogy megossza vele unalmas élete szürke kis eseményeit, elpanaszolja magányát, de amióta Ádám belépett az életébe, kerülte. Még senkinek sem merte elújságolni a boldogságát. Kicsit úgy érezte, ha kiadja magát, kapcsolatuk részleteit, akkor a kimondott szavakkal együtt a boldogsága is a semmibe vész.
– Szia, bocs, hogy ilyen későn hívlak, de egy szívességet szeretnék tőled kérni! – kezdte a beszélgetést Kata furcsa, rá egyáltalán nem jellemző, színtelen hangon.
– Tudod, hogy te sohasem zavarsz. És ha tudok, segítek!
– Szeretném nálad tölteni a hétvégét. Elmehetek?
Zoéban a kérés hallatán egy világ omlott össze. A szerelmétől, izgatottan várt ölelésektől megfosztott nő csalódottságával küszködve mondott igent. Szombat reggelre azonban már sikerült túltennie magát a rosszkedvén. Sőt, egyre jobban örült, hogy végre alkalmuk lesz a négyszemközti beszélgetésre, egy kis női lelkizésre. Katát gyermekkoruktól testvéreként szerette, ez a barátság tette őt azzá, aki ma is volt, és az idő múlásával ő maradt az egyetlen, aki előtt fel merte tárni lelke legrejtettebb titkait is. Ez idáig. Kata, a tökéletes nő, aki mindig úgy festett, mint az amerikai sorozatokból ismerős kertvárosi mintafeleségek, most csapzott hajjal, sáros kutyatappancsnyommal ékesített farmerben gubbasztott élettelen rongybabaként a fotelben.
Egyiküknek sem volt mersze megtörni az egyre kínosabbá váló csendet, helyette inkább a kávésbögréjük mélyére szegezték tekintetüket, mintha ott rejtőzne a megoldás az élet összes nagy kérdésére.
– Álomvilágban éltem. Délibábokkal és illúziókkal vettem körül magam, miközben valahol én is tudtam, hogy becsapom magam, hiszen egy kapcsolatban a puszta valóság nem az, amit az ember reggeltől estig maga körül lát. Nem. Nem akartam észrevenni a kimondatlan szavak mögött rejlő igazságot, a figyelmességnek, gyengédségnek álcázott udvariasságot, az örökös fáradtság mögött a betolakodó harmadikat. Harmadikat?! Persze, meg a negyediket, ötödiket... Zoé, mit tegyek, ezt tovább már nem bírom! Mintha éveken át a saját életem helyett egy ócska színdarabban lettem volna harmadrangú statiszta! És mindezt miért?! Mert így kényelmesebb volt, megvolt mindenem, nem kellett szembesülnöm a gyerekeiket egyedül nevelő elvált nők mindennapos gondjaival. Te is tudod, hogy milyen pokoli rossz érzés, amikor nap mint nap egyedül bújsz ágyba, amikor nincs kihez szólni. Már nem bírom ki, hányingerem van önmagamtól, miközben tudom, képtelen lennék elválni, végleg lemondani róla, mert még mindig szeretem. Őt és azt a kényelmes életformát, amit nyújtani tud nekem. Szerencsére Laci sem akar válni, de nem volt hajlandó megígérni semmit, azt mondta, a vadászösztöne erősebb nála. Hallottál már te ekkora marhaságot?!
Kata együttérzésre, megértésre vágyott, de Zoé teljesen megdöbbent a vallomásától. Nem is annyira attól, amit elmondott, sokkal inkább attól, hogy ennyire félreismerte Katát. Naiv, tiszta léleknek tartotta, nem pedig számító némbernek. „De hát végső soron nem az én feladatom, hogy ítélkezzem az emberek felett” – gondolta Zoé, majd a szeretet és a női szolidaritás szellemében csatlakozott Kata férfiellenes kampányához. Estére a viszonylag nagy mennyiségű Sangriától kicsit szebbnek látták a jövőt, és közösen arra a nem túl eredeti megállapításra jutottak, hogy lesz ez még jobb is, vagy még rosszabb. Kata látogatása feldúlta Zoé lelki nyugalmát, eszébe jutott saját házasságának kudarca, a szeretetlenségben eltöltött évek. Ádám segítségével hamar túltette magát rajta. Boldog volt.
Az egyik nap azonban a munkahelyén hirtelen elszédült, majd olyan elemi erővel tört rá a fáradtság, mintha előtte az Alpok hegyláncait mászta volna meg. Ivott egy kávét, aztán egy pohár vizet, és annak ellenére, hogy az utóbbi időben lemondott az édességről, most elmajszolt egy tábla csokoládét, és igyekezett megfeledkezni teste vészjelzéséről. Az ólmos fáradtság azonban a napok múlásával egyre erősödött, és ha tehette volna, Csipkerózsikaként véges-végtelen álomba szenderül. Végül Ádám győzködésére rászánta magát, és elment orvoshoz. Miközben hosszú órákon át ücsörgött az áporodott szagú váróteremben, és hallgatta betegtársai rémtörténeteit, egyre jobban kezdett kétségbeesni. Így mire az orvos színe elé járulhatott, már meg volt róla győződve, hogy valami rettenetes kórral kell megvívnia a harcot. Vérvétel, beutalók, kivizsgálások. Az idegfeszítő tortúra másnap is folytatódott, és miközben az ultrahangra várakozott, a kidudorodó pocak ú kismamák látványától egyre jobban nőtt benne az irigység és elkeseredés. Amikor végre rákerült a sor, a doktor sokáig nézegette gondterhelt arccal a monitort, majd feléje fordult.
– Mióta is tartanak a rosszullétei? Két-három hete? Hm. Igen. Jó hírem van: Ön várandós! Az ultrahang szerint a nyolcadik hétben van.
– Terhes vagyok? – kérdezett vissza Zoé zavarodottan. – Az lehetetlen!
– Nézze, asszonyom, ön minden kétséget kizáróan kisbabát vár, de amennyiben nem kívánja megtartani, azt a kezelőorvosával beszélje meg! – mondta az orvos jéghideg hangon, elutasító tekintettel, mellyel egyben Zoé tudtára adta, hogy részéről a beszélgetést befejezettnek tekinti. Zoé kifelé menet hebegve magyarázkodott még valamit az eddigi meddőségéről, de ebben a pillanatban még önmaga számára sem volt hiteles. Órákon át kóborgott az utcákon, és csak amikor elcsigázottan hazaérkezett, döbbent rá, hogy az autóját a rendelő előtt felejtette. Babát vár! Anya lesz!
Másnap remegő kézzel vette át nőgyógyászától a terhességi könyvecskéjét, valamint a kórházi beutalót a magzatvízvételre. Úgy döntött, hogy a jó hírt személyesen közli Ádámmal. Még soha nem várta ilyen izgatottan a férfi érkezését, mint most. Este, vacsora után aztán a boldogságtól átszellemült arccal nyújtotta át a férfinak leendő gyermekük létezésének bizonyítékát, az ultrahangos felvételt.
– Ugye, ezt nem gondolod komolyan?! – kérdezte Ádám aggodalmas hangon, miközben arca egyre sápadtabb lett.
– Mit? Ádám, nem érted, gyerekünk lesz!
– Nem, nekünk nem lesz, csak neked! És remélem, ezt a marhaságot te sem gondolod komolyan!
– De hiszen tudod, mennyire fájt, hogy nem lehetett kisbabám! Semmit sem akarok jobban ennél a gyereknél!
– Zoé, én nem akarok gyereket, nekem már van. Lassan nagypapa lehetek. Neked elment az eszed! Nem tarthatod meg!
Ádám ekkor már vészjósló tekintettel méregette a nőt, hiszen férfiképzeletében gyermeke fogantatása mögött nem saját magát látta, csupán női összeesküvést, cselszövést. Képzeletében megjelent a fia, bömbölő újszülöttként, nyáladzó csecsemőként, botladozó kisgyermekként, aki folyamatos miértekkel bombázta. Apaságtól való félelme szinte apokaliptikus méreteket öltött.
– Ádám, higgadj le, és értsd meg, ez nem egy eldöntend ő kérdés, hanem tény.
– Ez nem tény, hanem zsarolás, csapda! – üvöltötte magából kikelve, miközben fröcsögött belőle a nyál és a gyűlölet. – Gyerek, gyerek! Nektek rólunk, férfiakról csak ez jut az eszetekbe. De én nem vagyok a tenyészbikád! Nem vagy más, csak egy ócska cafka!
Zoé szólni sem bírt, csak nézte, amint a dühtől eltorzult arcú férfi szinte hisztériásan gyömöszöli a ruháit a hátizsákba.
– Ádám...
– Ne ádámozz nekem, becsaptál!
A lakásajtó csapódása olyan volt, mint egy utolsó, végzetes lövés. Zoé a fájdalomtól, csalódottságtól dermedten bámult perceken át az ajtóra, mintha akaratának erejével visszafordulásra tudná kényszeríteni a férfit. Várt. Reménykedett. Bizakodott, egészen addig, míg meg nem hallotta az ismerős motorzúgást. Elment. Zoé hosszú órákon át nyüszített bánatában, magzati pózba kuporodva. Ki tudja, meddig áztatta volna párnáját, ha a minden fájdalomnál erősebb anyai ösztön meg nem szólal benne. Megmosakodott, főzött egy levendulateát, é s megpróbálta józan ésszel átgondolni a jövőt. Nehéz lesz apa nélkül, de ha megannyi nőnek sikerült, miért éppen ő vallana kudarcot?
Az első napokban még reménykedett, hogy Ádám ír, esetleg telefonál. Párszor ő is felhívta, de mindig csak a férfi üzenetrögzítője volt bekapcsolva. De egyre kevésbé érdekelte őt Ádám. Csak arra tudott gondolni, hogy minden rendben legyen, és szinte misztériumként élte át áldott állapotát. A tizennyolcadik héten be kellett feküdnie a kramárei kórházba, hogy megállapítsák, minden rendben van-e a babával. Kata a rá jellemző nagylelkűséggel felajánlotta, hogy felviszi Pozsonyba, és vele marad mindaddig, amíg szükséges.
Zoé délutánra teljesen kimerült, de hiába volt fáradt, álmos, képtelen volt elaludni a kényelmetlen kórházi ágyon. Ezért az első csengetésre felvette a falon lévő interfont. Látogatója érkezett! Elképzelhetetlen volt számára, hogy ki keresi, hiszen Kata csak nemrég ment el. A kíváncsiság űzte, hajtotta, izgalmában kicsúszott kezéből a lengőajtó kilincse, így az visszacsapódott, kis híján elsodorva őt.
– Ne olyan szelesen, hercegnőm! – hallotta meg a jól ismert hangot.
– Ádám... Te itt?!
– Ha ti itt vagytok, nekem is itt a helyem – mondta halkan, szinte szégyenlősen a férfi, miközben ujjaival idegesen morzsolgatta a kezében lévő orchideaág levelét. – Mondd, meg tudsz nekem bocsátani?!
– Hát még meggondolom! – évődött Zoé mosolyogva gyermeke apjával, Ádámmal, a Férfival.
