Annak ellenére, hogy a hűtlenséget még mindig szemforgató, álszent módon kezeljük, vagy felháborodva beszélünk róla, a jelenség igenis létezik, sőt életünk letagadhatatlan része – már évezredek óta. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a hozzánk érkező levelek tucatjai. Olvasóink történetei pedig nemcsak arról szólnak, hogyan lépett vagy lép félre a férjük, hanem arról is, hogy ők maguk is hűtlenkednek.
Bármennyire is ragaszkodunk ahhoz a belénk sulykolt, hamis képhez, hogy a férfi poligám, a nő pedig monogám természetű, a mítosz lassan szertefoszlik. Tény ugyanis, hogy az újabb vizsgálódások sok, korábban megdönthetetlennek hitt állítást cáfoltak meg tudományos alapossággal. Az eredmények ismertetése előtt azonban tegyünk egy kis kitérőt az állatvilágba.
Hosszú ideig divat volt párhuzamot vonni az állatok – az emlősök vagy a madarak – és az emberek viselkedése között. Az elmélet kiindulópontja szerint a hímek biológiailag arra determináltak, hogy több nőstényt is megtermékenyítsenek. Nekik ugyanis sokkal több genetikai információhordozójuk van – rengeteg ondósejt –, mint a nőstényeknek, akiknek csupán egy-két petesejtjük érik meg. Az elmélet folytatása szerint a nőstények kotlanak, vagy magatehetetlen utódaikkal elrejtőznek, a hímek pedig biztosítják számukra az élelmet. Vagyis: a nő otthon marad, a férfi eltartja a családot.
Az azonban valahogy elkerülte a tudósok figyelmét, hogy a madaraknál a fészekrakásból általában mindkét állat kiveszi a részét, és a költés után nemcsak a hím, hanem a tojó is eteti a fiókákat. A ragadozókról nem is beszélve: a nőstény emancipált módon többnyire egyedül gondoskodik a kölykökről. Nem is tehet mást, hiszen a hímnek esze ágában sincs a biztonságot nyújtó apát játszani. Az újabb kutatások sok érdekességet derítettek fel. Itt van mindjárt az énekesmadarak esete a hűséggel.
Az állatvilág legerkölcsösebbnek tartott madárcsaládjainak harminc százalékában nem az „apamadár” fiókái kelnek ki a fészekben, hanem a szomszédos ágon fészkelő madárcsalád hímjéé. Tehát jórészt nemcsak az egyik madárpapa, hanem a másik madármama is félrelép.
Olvasói levelek
Rendhagyó történetem sokak számára nagyon tanulságos lehet. Két évvel ezelőtt megismerkedtem egy fiúval. Úgy kezdődött, ahogy az meg van írva: ismerkedés, randevúk, SMS-ek, közös kirándulás. Lassan alakultak ki az érzelmeim, de végre úgy éreztem, valami jó történik az életemben. Az új barátom az előző szöges ellentéte volt, és pontosan azokkal a tulajdonságokkal rendelkezett, amelyeket az előző fiúmból hiányoltam. Igaz, elválasztott bennünket egy országhatár, de két-három naponként találkoztunk. Az első közös nyár volt életem legboldogabb időszaka. Aztán a nyár végén a fiú munkahelyet váltott, és hét hétig Hollandiában dolgozott. Ez volt az első próbatétel, hiszen addig hetente többször találkoztunk.
Két hét után úgy éreztem, valami nincs rendben. A sűrű SMS-ezés ritkulni kezdett, sőt néhány napra teljesen kimaradt. Tanácstalanul álltam, semmit sem értettem. De aztán hazajött, és minden folytatódott. Majd egy novemberi napon a szokásos közös ebéd helyett, indoklás nélkül közölte, hogy vége. Egy világ dőlt össze bennem! Pár nap múlva azonban sírva könyörgött: találkozzunk újra. Minden visszakerült a régi kerékvágásba. Közben Budapestre költözött albérletbe, régi lakását eladta, és befizetett egy újra. Többször is elmentünk megnézni az új lakást, és úgy terveztük, hogy odaköltözünk. Ez így folytatódott tavaly februárig, amikor Németországba kellett utaznia néhány napra. A második napon megüzente, hogy talált munkát két évre. Ez már a kapcsolatunk vége, gondoltam. Nem így lett. Elutaztam hozzá néhányszor, és ő is ellátogatott hozzám. Így telt a tavalyi év.
Decemberben eljött, és azt mondta, az ünnepek alatt dolgozni fog, de utána végleg hazajön. Itthon folytatja a munkát, ami azt jelentette volna, hogy a kapcsolatunk újra szorosabb lesz. Örültem, hiszen nagyon szerelmes voltam, és a családom is nagyon kedvelte őt. Akár még jól is végződhetett volna a történetem, ha két hónapja fel nem hívott volna a FELESÉGE! Elmondta, hogy akit én a szerelmemnek hiszek, immár két éve nős, és egy kislány apja. Felfoghatatlan számomra, hogy volt képes erre a kettős életre! Végig hazudott: sosem járt Hollandiában, sosem lakott albérletben, minden éjszakát otthon töltött, kivéve azokat a hétvégéket, amikor együtt voltunk. Most már értem, miért nem ismerhettem meg a családját, és miért nem töltöttük együtt soha a karácsonyt vagy a szilvesztert. Mert a családjával volt!
Rá kellett döbbennem, hogy egy fiktív személybe voltam szerelmes, aki mindig úgy viselkedett, ahogy szerettem volna. Büszke voltam rá, hogy céltudatos, és semmi sem jelent számára akadályt. De kiderült, hogy a felesége szerezte a lakást, ő intézte a munkahelyeit, mert a férje önszántából sosem dolgozott volna. Az új lakásban immár egy éve együtt élnek. Megcsalt engem, a feleségét, sőt mindkettőnket, mivel kiderült, hogy Németországban is van egy barátnője! Eddig ilyen történeteket csak az újságokban olvastam, sosem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhet. Nem tudom, ezek után meg tudok-e bízni valaha a férfiakban.
Teljes név és cím a szerkesztőségben
Sokáig hordoztam magamban a titkomat, de most már elárulhatom mindenkinek – én is hűtlen voltam a férjemhez. A történetem sok-sok évvel ezelőttre nyúlik vissza. Tizenhét éves koromban szerelmes lettem egy fiúba, aki alig egy évvel volt idősebb nálam. Szerelem volt első látásra, legalábbis részemről. A fiúnak is tetszettem, de mégsem jöttünk össze. Aztán az élet elsodort bennünket egymástól. Ő bevonult katonának Csehországba. Bár nem leveleztünk, mégis hűen vártam, hogy hazatérjen. De nem egyedül jött haza, hanem a terhes menyasszonyával.
Nagyon fájt, az évek azonban teltek, én is férjhez mentem, és ikreim születtek. Amikor a gyerekek iskolások lettek, újra dolgozni kezdtem a városban. Egy nap csoda történt: belépett az irodába. Kiderült, hogy a közelben dolgozik. Gyakran találkoztunk, sokat beszélgettünk, és lassan mély barátság szövődött köztünk. És még valami más is, amit először még saját magunknak sem mertünk bevallani. Sem az ő házassága, sem az enyém nem alapult szerelmen, és egyik sem alakult úgy, ahogy szerettük volna. A lényeg, hogy szerelmesek lettünk egymásba.
A húsz évig tartó titkos viszonyunk a haláláig tartott, öt éve ért véget. Nem szerettem úgy soha életemben senkit, mint őt. A harmadik gyermekem már tőle született.
Lehet, hogy a férjem, aki tavaly halt meg szívinfarktusban, talán sejtette, hogy van valakim, de nem szólt. A házasságunk gyötrelem volt, de ő semmiképpen sem akart elválni. Igaz, sokat kínlódtam, ám a titokban eltöltött boldog órák életem legnagyobb szerelmével kárpótoltak mindenért, és nem bántam meg semmit. Lehet, hogy szégyellnem kellene, de azt is bevallom, hogy azt a fiút, akit tőle szültem, kicsit jobban szeretem, mint a másik kettőt.
Nem hiszem, hogy csak a férfiak hűtlen természetűek. A nők is azok, csak őket másként nevelik, és tele vannak komplexusokkal. Én is sokat szenvedtem a lelkiismeret-furdalástól, mert tisztességtelennek tartottam magam. Aztán a szerelmem meggyőzött arról, hogy egymást szeretni nem bűn, és csak ez számít. Őt soha nem bántotta annyira, hogy megcsalja a feleségét, mint engem az, hogy hazudnom kell a férjemnek. Köszönöm, hogy elmondhattam!
K. L.
