Sokan a fiatal nők szemére vetik, hogy későbbre halasztják a szülést – a demográfusok viszont azt kérdezik, vajon miért. Egy ötletem nekem is van.
Mondjuk ki kerek perec: a nő számára a gyerekvállalás sokszor romboló hatású. Mielőtt felháborodnánk – hiszen az anyaság a legszebb dolog a világon –, nézzük meg a fogalmat alaposabban. A ’romboló’, latinul ’devasztáló’ kifejezés a ’vastus’ szóból származik. Ennek jelentése: ’pusztít, rombol, tönkretesz’. Melyik anya nem érzett ilyesmit? Gondoljunk csak az átvirrasztott éjszakákra, amikor minden órában felsírt a kicsi, mert meg kellett szoptatni. Én is összetörtnek és üresnek éreztem magam, amikor ezredszer álltam az ablaknál a síró gyerekkel a karomban, mert csak így tudott elaludni. Reménytelenül egyedül éreztem magamat, és úgy tűnt, ennek sosem lesz vége. A régi életem nyomtalanul eltűnt.
Csak ma, közel tizenhat évvel később jöttem rá, hogy az egy új élet kezdete volt számomra, amit ma már szépnek és gazdagnak látok. Akkor úgy éreztem, hogy korábbi életem szilárd alapokon áll, foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá, és mindent megtettem, hogy a gyerekek ne rombolják szét. Ezért is dolgoztam az első és második anyasági szabadságom alatt, ezért kötődtem régi életem minden kis mozzanatához. Csak fokozatosan jöttem rá, hogy már nem akarok érte harcolni. Átadtam magam a jelennek, és odafigyeltem mindarra, amire a gyerekeim tanítottak.
Lerombolták a régi világomat, hogy egy újat tudjak építeni. Ennek alapja már nem annyira szilárd, és egy-egy tégla ki is hullott belőle. Például megszűnt az az elvárásom, hogy mindenben tökéletesnek kell lennem, és mindent ki kell bírnom. Inkább úgy építkeztem, ahogy a japánok építik a felhőkarcolóikat: a házaknak rugalmasnak kell lenniük, hogy ellen tudjanak állni a földrengéseknek. Így jöttem rá, hogy nem szabad azt hinnem, én mindent tudok, mindent túlélek, mindenre képes vagyok. Hogy megengedhetem magamnak, hogy valamit ne tudjak, ne ismerjek, ne legyek rá képes, és kudarcot vallanom is szabad. Ez a tudás ma sokkal értékesebb számomra, mint az, hogy sziklaszilárd legyek.
A gyerekeim addig nem ismert erőt és öntudatot adtak nekem. Most már nemcsak értük, hanem magamért is ki tudok állni a nehéz helyzetekben. Megváltoztattak, és rákényszerítettek, hogy vizsgáljam felül eddigi kapcsolataimat, és lehetővé tették, hogy újakat építsek ki. De hogyan magyarázzam meg mindezt – a felforgató, mély, fájdalmas és gyönyörű anyaságot azoknak a fiatal nőknek, akik nem akarnak gyereket?
Egyetlen lehetőségem van, hogy ezt megértessem velük – a tettek. Azok a tettek, amelyekkel formáljuk a családunkat, felépítjük saját nőiességünket és anyaságunkat. Fontos lehet az is, ahogyan a társadalom hangulatát alakítjuk. Mit tudunk felajánlani a köznek, ha elindulunk ezen az úton? Hiszen a társadalomtól várjuk el, hogy olyan körülményeket teremtsen, hogy kedvünk legyen élni!
Lehet, hogy most sokan ellenvetik: nekünk se volt isten tudja, milyen jó életünk, mégis kibírtuk! De ez nem érv, inkább csak saját magunk nyugtatása. Igen, néha az aszfalt hasadékában is nőtt virág. Bár általában nem nőtt. Ilyesmivel csak elvesszük a kedvét a mai fiatal nőknek.
Pozitív példákra van szükség. S ha biztonságra nem is, legalább arra, hogy a férfiak, akikkel gyereket vállalunk, szintén szülőnek érezzék magukat. Hogy ne második gyerekünk váljon belőlük, ahogy azt régen gyakran láthattuk.
Ne mondogassuk, hogy „az anyaság gyönyörű szép dolog”, „ez a nő küldetése”, „az élet értelme”. Ez nem segít, amikor támogatásra van szükségünk. Az kell, hogy emancipált, a nőkre is gondoló férfiakat neveljünk. Az enyéimnek gyakran elismétlem, hogy három dolog van, amit egy férfi nem tehet meg: nem tudja kihordani a gyereket, nem tud szülni, nem tud szoptatni. De a többire képes. Lehet, hogy egyszer majd nekik is eszükbe jut.
Mit mondhatnék még? Talán azt, hogy ne a nőket hibáztassuk, ha halogatják a gyermekszülést. Talán egyedül tőlük függ, hogy világra jöjjön egy gyerek? Ugye hogy nem?! A társadalom azért csak a nőket hibáztatja, mert szülői szerepkörben még mindig nem nagyon számol a férfiakkal.
