A work divorce a legújabb kifejezések egyike. Jelentése: szoros szakmai kapcsolat, hosszú ideje tartó közös munka megszűnése. Valószínűleg sokan megtapasztalták már, amikor elfáradtak, kimerültek, unták már az évek óta tartó feszes munkatempót. Kilépni egy munkafolyamatból merész lépés, talán az egyik legmerészebb életünk folyamán. A munkanélküliség ma még nem trend – pedig testünk-lelkünk ápolásának szükséges része.
„De jól nézel ki mostanában. Sokkal nyugodtabb vagy. Szinte ragyogsz!” „Köszönöm. Ugyanis munkanélküli vagyok!” Az utóbbi időben többször is folytattam ilyesfajta párbeszédet. Igen, mert hivatalosan nincs állásom. És életem egyik legjobb időszakát élem. Paradox helyzet?
Szeptember közepe volt, éppen Írországban nyaraltam, és az állásom egy váratlan főnöki beszélgetés után bizonytalanná vált. Nyolc órán belül létfontosságú döntést kellett hoznom, olyat, ami pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. Be kellett adnom a felmondásomat anélkül, hogy lett volna másik állásajánlatom. Ettől rettegtem egész életemben. Nem volt B tervem sem. Egy ír kocsmában ültem, éjfél felé járt az idő, körülöttem patakokban folyt a Guinness, hangosan játszott a zenekar, és akkor történt, hogy a férjemhez fordultam, és azt mondtam: „Ebben a percben határoztam el, hogy kilépek a munkahelyemről.” Mindenféle válaszra készültem, csak arra nem, amit a férjem mondott: „Gratulálok!”
A rettegéstől a boldogságig
Szemben álltam a félelemmel, ami eddig is megbénított. Feláldoztam volna a lelki nyugalmamat és távlatilag talán még a kapcsolatomat is, csak hogy ne kerüljek ilyen helyzetbe. „Semmi máshoz nem értek, mint amit eddig csináltam. Mihez kezdjek?” Ezt ismételgettem bőgve a terapeutának pár héten keresztül a felmondás előtt, és úgy éreztem, sarokba szorítottak. A munka, amelyről tizenegy évig azt hittem, hogy ez a küldetésem, fokozatosan elvesztette vonzerejét. Sőt mi több: kezdett tönkretenni testileg és lelkileg.
Hirtelen ürességet éreztem annak a helyén, ami hosszú éveken keresztül elégedettséggel töltött el. És abban a pillanatban, amikor azt gondoltam, hogy kiégtem, és már a gödör fenekén vagyok, összeszedtem a maradék erőmet, és újra felgyúlt bennem egy szikra.
Munka és párkapcsolat
Nemrég a férjemmel beszélgetve egyetértettünk abban, hogy önkéntes munkanélküliségemet egy nem működő kapcsolatból való gyógyuláshoz lehetne hasonlítani. Ismerjük el, hogy a munka valóban az egyik legfontosabb kapcsolat az életünkben, amely minden más területre hatással van. Ezért mindennél jobban kell törődnünk azzal, milyen a munkánk, és mennyire befolyásolja az életünket.
Klára is azok közé tartozik, akiknek karrierjében az utóbbi időben változás következett be. Ősszel befejezte a munkát az egyik helyen, de elutasította a következő munkaajánlatot. Nem akart kétszer ugyanabba a folyóba lépni. „Ha rábólintottam volna az ajánlatra, az azt jelentette volna, hogy jóval több munkát kell elvégeznem ugyanannyi pénzért, mint amennyit a régi helyemen kaptam. Ráadásul semmi garancia nem volt arra, hogy nem kell majd bejárnom a hétvégeken és az ünnepnapokon is, amit az eddigi helyemen sikerült elkerülnöm” – mondta.
Akárcsak én, Klára sem tudja, hogyan fogja folytatni a karrierjét. „Mit fogok csinálni? Mivel akarok foglalkozni?” A két kérdésen eleinte sokat töprengtem. Ez teljesen lebénított. De aztán jött a fordulat, és eszembe jutott: azt kell eldöntenem, mit nem akarok csinálni. Meglepetésemre az volt a válasz, hogy: azt, amit eddig csináltam.”
Klárával együtt én is eljutottam addig, hogy a munkát a párkapcsolattal hasonlítottam össze, de más szinten. Klára véleménye egyértelmű: „Általában azt szokták tanácsolni, hogy ne menjünk egyik kapcsolatból a másikba. A munkára azonban ez nem vonatkozik, a társadalom sem fogadja el. Miben különbözik a munka és a párkapcsolat? Amikor kilépünk a munkahelyünkről, néha meg kell keresnünk saját magunkat, ki kell próbálnunk valami mást. Nem kell sebbel-lobbal fejest ugrani egy ugyanolyan munkába, főleg akkor nem, ha már villog a figyelmeztető jelzés. Azt értem, hogy a várakozást nem engedheti meg magának mindenki. Az idősebb generáció is csóválja a fejét. Gondolj a nyugdíjadra, mondják. Az apám negyven évig dolgozott ugyanazon a munkahelyen. Csakhogy ez a modell ma már nem érvényes. Akkor miért ne próbáljunk egy új, saját modellt összerakni, ugyanúgy, mint az emberekkel való kapcsolatokban?
Fütyülök rá, befejezem!
Talán észrevették, hogy a környezetükben is egyre gyakoribb a munkahely feladása vagy a munkahely-változtatás. A közösségi hálón is mind többször találkozunk vele – az influenszerek a munkanélküliséget mint az élet új, izgalmas szakaszát ünneplik. Nem véletlenül.
A humánerőforrás-menedzsment berkeiben 2025-ben a kezdődő Nagy Rezignáció 2.0-tól voltak hangosak a folyosók. A trend elsősorban a Covid utáni amerikai gazdaságra volt jellemző – az emberek tömegesen újraértékelték munkahelyi karrierjüket, és nagy változtatásokra készültek. Most azonban egyre inkább Európa felé fordul az érdeklődés, bár a gyakorlatban világjelenségről van szó. Talán nem meglepő, hogy a statisztikában az ezredfordulós Z generáció jár elöl.
Nem kell hosszasan gondolkodni, mi az oka annak, hogy 2026-ban Európa (de az egész világ is) rohan a Nagy Rezignáció 2.0 felé. Egyrészt a fiatalok gazdasági helyzete, a folyamatos drágulás, az emelkedő napi kiadások, a hitelek elérhetetlensége okozza, de nem hagyható figyelmen kívül sem a globális létbizonytalanság, sem a munkahelyi és személyes biztonságra való törekvés, amelyet némileg lehet befolyásolni.
És persze itt van még a cégek, vállalatok merev felépítése is, amely számos esetben nem felel meg a fiatalabb nemzedéknek. A Gallup Intézet nemrég készült felmérésében a Z generációra vonatkoztatva feltűnt a „munkahelyfogyasztók” kifejezés, ahogyan az eddig lojális fiatalokat nevezik, akik egyre gyakrabban változtatnak munkahelyet. Alexander Hurst újságíró a Guardianben erre így reagált: „A cégek évtizedeken keresztül minket fogyasztottak. A hosszú, negyedszázada tartó kapitalizmus profitorientált kvartális kapitalizmussá vált – csak a gyors haszonra törekszik, bármi áron.”
A felmondás és a munkanélküliség sokak szemében elsősorban lustaságnak és munkakerülésnek számít. Ezt eddig csupán a Z generációval kapcsolatban emlegették, de egyre inkább úgy tűnik, a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben születettekre is vonatkozik. Mindeközben nem divatról van szó, hanem rendszerbeli problémáról, amely felett már azok sem hunynak szemet, akik eddig mindent elviseltek.
Az ezredforduló szülötteinek nincs könnyű dolguk. A pénzügyi válság idején jártak iskolába, egy évtizeddel később beütött a Covid. Kölcsönök és csillagászati lakásbérletek között vergődnek, amiből nincs kiút. Mit tehetnének, ha ugyan egy-egy kávét vagy kirándulást megengedhetnek maguknak, de lakáshitelt már nem? Nem csoda, ha a Z generáció 76 százaléka a saját főnöke akar lenni.
Lázadás a kiégés ellen
A mostani felmondási hullám röviden szólva válasz a mai világra, amely azt mondja: Semmi sem biztos, semmi sem egyszerű. Ezért ne úgy éljük az életünket, hogy minden a munka körül forog, és foglalkozzunk olyasmivel, aminek értelme van. Hogy ez önzés? Egyesek számára igen, az. De én azt mondom, hogy megmentés. Csendes tiltakozás a kiégés ellen, amelyet mind a gazdasági helyzet, mind a változó értékrend idéz elő.
A munkahely elhagyásának divatja gyakran úgy működik, mint a kézifék behúzása. A globális Deloitte-felmérés is egyetért vele. A munkahelyi elégedettséget, amely helyben tartja az alkalmazottat, egy egyszerű egyenlettel írja le: pénz + értelmes munka + jóllét = elégedettség. Ha nem így van, akkor várható a legügyesebb és leglojálisabb alkalmazottak felmondása is.
Manapság a mai huszonévesek, de már a negyvenévesek számára sem csábító a lassú előrehaladás a ranglétrán. Jó pénz kell? Igen, mert legtöbbször ez a fő oka a felmondásnak. Főnök, vezető legyen? Az már nem olyan érdekes. A beosztottak számára sokkal fontosabb, hogy a főnök kiszámítható legyen, tudjon vezetni, inspiráljon, bízzon a beosztottjaiban, és inkább legyen mentor, aki nem facsarja ki az embereit, mint a citromot. Legtöbbször pont ebben vallanak kudarcot a vezetők, ami érződik az alkalmazottak lelkiállapotán, és a tagok cserélődését idézi elő. A beosztottak elvárják a tiszteletet, értelmes és szabad életet akarnak élni a munkán kívül is.
Ezeket számba véve a felmondás valóban szükséges törődés önmagunkkal. Nincs szó se kudarcról, se vereségről, hanem csupán az egyén értékének kinyilvánításáról. A felmondás a karrier természetes része, nem pedig a vége. Ezzel egyébként teljesen átíródik a siker fogalma is.
Elérhető luxus?
Ez tulajdonképpen jól hangzik, igaz? Ugyanakkor magam is tudatában vagyok, hogy az önkéntes munkanélküliség egyben kiváltság is. Őszintén bevallom – akárcsak Klára, akit korábban említettem –, hogy én is csak azért engedhettem meg magamnak, mert volt egy kis megtakarításunk, és a férjem dolgozik. Általánosan badarság lenne azt mondani, hogy „hagyd ott a munkahelyedet, mert szuper jó érzés”.
Egy korábbi felmérés megmutatta, hogy a felmondást latolgató alkalmazottak fele nem biztos benne, hogy ezt megengedheti-e magának. Közéjük tartozik Reni is, aki már jó ideje úgy érzi, túl van terhelve és kiégett, de anyagi helyzete visszatartja a végső döntéstől. „A férjem jelenleg részmunkaidőben dolgozik, és van két gyerekünk. A család kiadásait nagyrészt az én fizetésemből fedezzük. Egy vagy két hónapos fizetéskiesést sem tudunk vállalni.” Elmondja, hogy azért is fél felmondani, mert semmi máshoz nem ért azon kívül, mint amit most csinál, ezért nehéz lesz új munkahelyet találnia.
Anna is hasonló cipőben jár. Nemrég felmondott a régi munkahelyén, de már van új állása. „Jó lett volna, ha nem kell mindjárt munkába állnom. De a körülményeim nem engedik, hogy egy-két hónapig ne dolgozzak. Pedig a lelkiállapotomat tekintve jólesett volna. Jó lett volna megállni, egy kicsit magammal törődni, fellélegezni, és csak azután munkába állni.” Anna szót ejt arról is, hogy nagyon sokan vannak úgy, hogy egyik munkahelyről máris mennek a másikra. Sokak számára a munka nélkül töltött idő elérhetetlen luxus. Arra is kitér, hogy a társadalom hogyan vélekedik a munkanélküliségről. „A társadalom elítéli a munkanélküliséget. Folyton a munkahivatalba járni? Ki akarja ezt? Az ember szégyelli magát, ezért inkább keres-kutat, és hiába fáradt, minél előbb munkába áll. Ezt várja el tőlünk a társadalom. De én azt mondom, nincs mit szégyellni azon, ha valaki egy kis ideig nem dolgozik. Aki megteheti, adjon egy kis szabad időt magának. A lelki megkönnyebbülés többet ér minden ajándéknál.”
