Sóvárogva gondolunk az örök szerelemre, de létezik egyáltalán ilyen? Talán azok ismerik a nagy titkot, akik sok-sok évet leéltek már együtt. Sőt, egy egész emberöltőt. Riportunkban két boldog pár meséli el, hogyan lehet gyerek nélkül (mert sok rossz házasságot nem a szerelem, hanem a gyerekek tartanak össze!) megőrizni örökre a szerelmet.
A szerelem mindig két ember ügye. A „szerelemre” csakis a magyar nyelvben van külön szó, csak a magyar nyelvben nem folyik össze a szeretettel. A másik emberben saját elvesztett feledet látod, aki nélkül félember vagy. Mindig vele szeretnél lenni, a kezét fogni, a nyelvét ízlelni. A szerelemnek semmi köze a gyerekhez, családhoz – a gyereknek a szeretethez van köze. A szerelem annyit tesz: időtlen boldogságban ketten egyek vagyunk.
(Kép forrása: pinterest.com)
Polgár Juci néni és Józsi bácsi Ímelyen élnek, és már majdnem ötven éve házasok. Juci néni varrónő, Józsi bácsi asztalos. Gyermekük nem született, mégis boldogok voltak egész életükben. Alább Juci néni elmeséli, hogyan.
– Én nem engedtem ám meg magamnak, hogy akárkibe szerelmes legyek! A régi időkben minden másképpen volt: a lányok nem éjszakáztak, nem keveredtek össze mindjárt a fiúkkal. A bálban az anyáik vigyáztak rájuk. Fiatal bálozóként nekem mindjárt, nem sokkal az újévi bál előtt volt részem egy egy hónapos lángoló szerelemben. Sajnos, a fiú messze lakott, ezért csak kétszer találkoztunk... Így aztán ahogy jött, úgy el is ment a szerelem.
A fiúk mindig elvittek táncolni, és egy-egy közülük addig-addig udvarolt, míg ráálltam, hogy hazakísérjen, de csak azért, hogy a végén megmondhassam neki: nem akarok többet vele találkozni. Mert én nem engedtem ám meg magamnak, hogy akárkibe szerelmes legyek!
– Aztán találkoztam Józsival. Egy faluból voltunk, és vele is az újévi bálban ismerkedtem meg. Nem volt szerelem első látásra, inkább barátságnak indult. Egy esti tánccal kezdődött. Mivel mindketten tudtunk és szerettünk is táncolni, ezért istenien szórakoztunk. A bál végén az illem azt kívánta, hogy hazakísérjen... Lassan bomlott ki a szerelem, de annál magasabban lobogott, és a végén már azt gondoltam: ha nem vesz el feleségül, soha nem megyek férjhez... És a mai napig boldog vagyok vele! Sajnos, gyermekünk nem lehetett, de nem lázadoztunk, Józsi is elfogadta a gyermektelenséget. Mindig úgy éreztem, Józsi a lelke mélyén megért engem. És én is – a lelkem mélyén is – elfogadtam őt.
– Csak így lehet, sehogy másképp, és mindig kettőn áll a vásár. Elcsépelt mondatnak tűnhet, de mégis azt mondom, hogy a házasságban a legfontosabb: az egyenrangúság. Mi mindenben egyenrangúnak érezzük magunkat, minden döntésnél ketten voltunk. Mert nincs olyan, hogy a te szavad többet nyom a latban, a te érdeked fontosabb. Házasságunk titka talán az, hogy mindig a földön jártunk. Addig nyújtózkodtunk, amíg a takarónk ért, soha nem akartunk többet, mint amit ketten meg tudtunk teremteni. Soha nem mutogattunk másra, és nem irigykedtünk, hogy ennek ennyije meg annyija van. Ha gond volt, aludtunk rá egyet, és újra megbeszéltük. Sok mindent tanultunk egymástól. Nem könnyű, de meg kell tanulni adni a jót és elfogadni a jót.
Polgár Juci néni és Józsi bácsi
– Az idők során én sokkal meggondoltabb, megfontoltabb lettem – ő pedig kicsit merészebb. Tágítottuk egymás felé a határainkat. Az is fontos, hogy egyforma az érdeklődési körünk. Mi mindig egyet gondoltunk. Szerettünk utazni, szerettük a zenét, művészeteket, történelmet. Épp ezért mindig meg tudtunk egyezni, merre menjünk, mit nézzünk meg. Mindketten szerettünk síelni. Gyerekkorom óta imádom az operát, és Józsit is szépen rávezettem, hogy megszerette, és a mai napig járunk a budapesti Operába, ahova évek óta bérletünk van. Érvényes, hogy amit ő szeret, azt én is szeretem.
– Barátaink persze voltak, sőt! Mert igencsak fontos a közös baráti kör! Nem kell, hogy a barátok sokan legyenek, de az a barát igazi legyen, tudjunk egymásra támaszkodni... De azért soha nem ment egyikünk jobbra, a másik balra. Nekem elég volt a férjem társasága, mindent együtt tettünk, és mindenhová együtt jártunk, valahogy elegek voltunk egymásnak. Szerintem ez a mi titkunk!
Oláh Ica néni és Imre bácsi Komáromban laknak. Ötvenhárom éve házasok. Életüket mindketten a tanári pályának szentelték, így annak ellenére, hogy saját gyermekük nem született, mégis sok gyermekük volt. Ők is kéz a kézben járnak a mai napig. Pedig, mint Ica néni meséli, annak idején nem éppen megfontoltan házasodtak.
– Hinnem kell abban, aki a párom. Oláh Imre nem az a típus, aki halogatja a dolgokat, úgyhogy alig egy hét ismeretség után egy csónaktúrán megkérte a kezemet. És ezzel el volt intézve! Én persze hallgattam, mint a csuka, és csak hümmögtem. Mit lehetett erre szólni? Csak egy hónappal később, a szigeten csókolt meg először. Még ma is összeszorul a szívem, ha arrafelé járok... Addigra vége volt a mindenféle diákszerelmeknek, amikor csak az a fontos, hogy a fiú csinos legyen, jól táncoljon, és a lány nem nagyon gondolkozik azon, hogy becsületes, jellemes-e. Persze, én azért nyakas lány voltam, nekem más szempontjaim is voltak, az is fontos volt, hogy a fiú magyar és istenfélő legyen. Csak egyet nem akartam, hogy matematikus legyen, mert, ugye, én is az vagyok, és tudtam, milyen bogarasak a matematikusok.
Azt szoktam mondani: a szerelem az az állapot, mikor semmilyen józan észérv nem számít... Mert a végén nekem is nem pont egy matematikus kérte meg a kezem?! Hat hét múlva ráhúzta az ujjamra a karikagyűrűt.
– Korai volt, vagy nem, annyi bizonyos, hogy tíz évig is járhatsz valakivel, akkor se ismered meg kellőképpen. Az összeköltözés dönt el mindent. A magyar azt mondja: „Élj vele, lakj vele, megtudod, mi van benne.” És ez igaz, mert amíg csak „járunk”, mindenki a szép oldalát mutatja. Sok mindent eldönthet, hogy a szülők hogyan viszonyulnak a szerelmünkhöz. Én késői és egyetlen gyerek voltam, szüleim szeme fénye, borzasztóan féltettek és óvtak. Épp ezért édesapám mindig elkísért, ha kiruccantam valahova. A mi időnkben még nem volt tévé, számítógép, és nem ültek előtte a fiatalok elbambulva, chipset rágva, hanem sétáltak, szórakoztak, bálba jártak...
– Amikor anyám Imrét megismerte, csak annyit mondott nekem: na, látod, fiam, ő az igazi! Hogy honnan tudta, azt a mai napig nem tudom. Érdekes, hogy addig apám se vett nagyon tudomást azokról a fiúkról, akik csapták nekem a szelet, de amikor Imrét először meglátta, megölelte, megcsókolta. Azóta azt gondolom: a jó szülők valahogy megérzik, ki az Igazi! A jó házasság alapja szerintem az igaz szerelem: az, hogy tudom, csak te kellesz nekem, senki más. Nem gondolom azt, hogy te is jó vagy, de lehet, hogy van még jobb is, ezért állandóan kifelé kukucskálok a kapcsolatból (mint manapság teszik az emberek).
Oláh Ica néni és Imre bácsi
– Van még egy fontos dolog: az egyenrangúság. Imre legalább annyira örült az én sikereimnek, mint ahogy én tiszta szívemből tudtam örülni az övéinek. Amikor az ő matematikusai összegyűltek a mi házunkban, ugyanúgy kentem a zsíros kenyeret vöröshagymával az ő diákjainak, mint ahogy ő drukkolt különböző versenyeken az enyémeknek. Ez a jó házasság másik tartóoszlopa: nem irigykedek a párom sikerére, hanem az boldoggá tesz engem is. Van nekem egy példaképem, Lorántffy Zsuzsanna. Ő mondta egyszer, hogy a férfi erőssége az asszony hitében van. Tehát nekem bíznom, hinnem kell abban az emberben, aki a párom. Persze, ehhez az is kell, hogy ez az ember becsületes, gerinces, jellemes legyen. Most lehet, sokan azt gondolják, hogy nagy igények ezek, de nem hiszem...
– Ha a másikat nem tisztelhetem, abból hosszú távon semmi jó nem bukik ki. Mi már öregek vagyunk, de még mindig szeretünk élni. Szeretjük a telet, a tavaszt, a karácsonyt, mindent, ami szép és jó a világban. Mindig azon imádkozunk, hogy még maradhassunk egy kicsikét itt a földön, lehetőleg együtt, mert olyan jó reggelente megfogni egymás kezét, megpuszilni egymást, és kimondani: szeretlek.
