Nem mesélünk a múltunkról a gyerekeinknek. Pedig van múltunk, ha nem is ismerjük, s irányít bennünket...

Egy alkalommal Brogyányi Mihály, aki sok nemes őssel dicsekedhet, elmesélte, hogy ő mindig az asztal alatt kuksolt, mikor nagyanyjához jöttek a rokonok teára. Játék közben mindig végighallgatta, melyik őse mit csinált, hol vitézkedett vagy huncutkodott. Mire a szerkesztőségben egyik kollégánk megjegyezte: „Micsoda szerencséje van Mihálynak! A mi múltunk lapjai üresek. Mi, parasztgyerekek azt sem tudjuk, ki volt a dédnagyapánk...”

gyokereket-es-szarnyakat-3.jpg
Az Ifjú Szivek 10 éve mutatta be Hontalanítás című táncszínházi előadását, amely a kitelepítések történetét dolgozta fel. Hégli Dusan koreográfiáját azóta is repertoáron tartják. (© Fotó: Dusán Gábor)

Sajnos, nem csak ezt nem tudjuk, a szülők azt sem mesélik el a gyerekeiknek, hogy mi történt az ő szüleikkel, mikor például kitelepítették őket. A családi legendárium lapjai a mi családjainkban valóban üresek. Talán azért is, mert dédapáink nem akarják a szívüket fájdítani, elmesélni, hogy azt a sok szörnyűséget meg lehetett velük csinálni, egy kofferrel vonatra rakni őket csak azért, mert magyarok voltak. Ám az éremnek van másik oldala is. Aminek folytán a mi gyermekeinknek, akiknek a családi múltról senki nem beszél, nincsenek gyökereik. Nem tudják, mennyit ér a magyarságuk, mit jelent a történelemben az ezer év – épp ezért könnyebben feladják.

Ahogy azt a maga korában Goethe, a nagy német klasszicista is megírta, a gyerekeknek két dolgot adhatunk: gyökereket és szárnyakat. Gyökereket, amelyek tartást adnak és a biztonságot, hogy tudják, hová tartoznak... És szárnyakat, amelyek lehetővé teszik, hogy repülni tudjanak. Manapság azonban mintha mindenki csak szárnyakat követelne: a gyökereinkről nem akarunk beszélni. Így válnak aztán a mi fiatal generációink szárnyaszegetté.

Pedig „minden szépség annyit ér csak, mire becsüli magát”. S mi csak akkor tudjuk magunkat nagyra becsülni, ha tudjuk, hogy valahonnan jöttünk, valahova tartunk, s közte azért valakik vagyunk...  

Prológus

„Anya, ne már, most nincs kedvem ehhez!” – megszámolni sem tudnám, hogy az évek során hányszor vontam vállat kedvtelenül, amikor otthon beszélgetni próbáltak velem a régi időkről. Aktuális elfoglaltságom – például a telefonnyomogatás – valahogy mindig izgalmasabbnak bizonyult, mint meghallgatni, hogyan menekült a család a nagy ’65-ös csallóközi árvíz elől, vagy hogyan élték meg, amikor ’68-ban végigdübörögtek az orosz tankok az utcán. Aztán két éve, amikor az utolsó élő nagyszülőm, a nagypapám is elment, valami megváltozott. Rádöbbentem, hogy az én időseim a saját történeteiket már soha nem mesélhetik el. Én pedig egyszeriben menteni akartam mindent, ami a nagyszüleim emlékéből megmaradt: fényképeket, tárgyakat és a történeteiket...

Ezúttal én mentem a szüleim után, s kértem meg őket, hogy meséljenek. Mondják el, milyen volt a gyermekkoruk, a hatvanas, hetvenes évek, s milyenek voltak a papáék fiatalon. Mások? Istenigazából ekkor értettem meg, hogy a nagyszüleim nemzedékének – akik a második világháború idején születtek – a kiszolgáltatottság és a félelem az ősélményeik között szerepeltek. S hogy ez nemcsak a későbbi életükre, de közvetetten a gyerekeik és az unokáik, azaz az én életemre is kihat. (Ezt nevezi transzgenerációs örökségnek a mai szakirodalom.)

gyokereket-es-szarnyakat-5.jpg

Ma már pontosan tudom: nem érthetem meg magam anélkül, hogy ne próbálnám megérteni a felmenőimet. Hogy ne ismerném azokat a körülményeket, amelyek mentén leélték az életüket. Éppen ezért biztosra veszem, hogy az egyik legnagyobb ajándék, amit odahaza kaphatunk, ha nemcsak beszélni, de beszélgetni próbálnak velünk. Ha családtagjaink – minden örömükkel, szerencséjükkel, bánatukkal, szomorúságukkal együtt – hajlandók felfejteni előttünk a család történetét. Többek között ez a felismerés inspirálta a most következő beszélgetéseket. S a remény, hogy a példákból okulva egyre többen lesznek, akik félreteszik a mobiltelefont. S értő füllel, befogadó szívvel ülnek le beszélgetni a családi ebédlőasztalhoz. Mert van mit mesélni... 

A múlt tovább él bennünk...

Tóth Erzsébet Fanni pszichológus-traumakutató egy többgenerációs háztartásban nőtt fel Perbetén.

– A családunk nagyon összetartó volt, olykor még a nagyszüleim testvérei is átjöttek, hogy együtt ünnepeljük az Erzsébet-napot! – kezdi a beszélgetést. – Én pedig hallgattam, miről mesélnek az idősek. Gyakran emlegették a háborút, az oroszokat, németeket: egy idő után viszont rettegni kezdtem. Mikor ugyanis erről beszéltek, szeretteim arcára kiült a félelem. Mintha nem szűnt volna meg a múlt, hanem itt lenne most is. Az egyik nagymamámat gyerekként deportálták, a másik nagymamám családja pedig aláírta a reszlovakizációs nyilatkozatot. Így ő szlovák iskolába járt, ahol akkoriban rengeteg magyar diákot megbuktattak – idézi fel a múltat Fanni, aki később a csehszlovákiai magyarok deportálásának emlékeit kezdte kutatni (jelenleg pedig társadalmi traumák emlékezetének vizsgálatával foglalkozik Bécsben, a Sigmund Freud Egyetemen). 

gyokereket-es-szarnyakat-fanni.jpg
Tóth Erzsébet Fanni

A dédi traumája az én traumám!

– Képzeljük el a jelenetet: az udvarunkba beáll egy katonai teherautó – folytatja Fanni. – A katonák utasítanak minket, hogy azonnal pakoljunk össze, majd néhány óra múlva hagyjunk magunk mögött mindent. 1946-ban járunk: alig néhány évvel azután, hogy lezajlott ugyanez a forgatókönyv, csak akkor a zsidóknak kellett menniük. Elképesztően nagy bizonytalanságot és stresszt éltek át az elődeink, nem csoda, hogy a későbbi rendszerekben nem tudtak többé megbízni. Féltették a saját életüket, féltették a gyerekeik, unokáik életét. Állandó készenlétben voltak, hogy mikor jönnek értük megint, s mikor veszik el ismét a földjüket, életüket...

– Sokakon úgy ment át a határ többször, hogy ki sem mozdultak a falujukból. Tudjuk, hogy az állandó bizonytalanság megpecsételheti a gyerekeik életét is, mert igenis nem mindegy, hogy anno milyen viszontagságokat élt át a nagymama. Ha ugyanis egy gyerek abban nő fel, hogy a szülei bizonytalanok, számára a bizonytalanság lesz a természetes. Csöndben kell lenni, jónak kell lenni, és soha-soha nem szabad kitűnni – hiszen ez volt az a viselkedés, ami korábban életet mentett. (A meghúzódó, leszegett fejű nőt nem vettek észre az orosz katonák, s nem erőszakolták meg...) A gyerek nem játszhat vagy szaladgálhat, nem lehet önfeledten boldog: az a jó, ha beolvad. Vajon mit fog csinálni egy lány, aki ebben a légkörben nevelkedett, ha később olyan házasságba, esetleg munkahelyre kerül, ahol erőszakosak vele, akár verbálisan, akár máshogyan? Valószínűleg a végletekig tűr majd, és sosem fog merni kilépni a fényre. A gyerekeinek is ugyanezt a mintát adja majd tovább. Pontosan így pecsételheti meg a dédi traumája a harmadik, negyedik generáció sorsát. Mi, emberek különbözőek vagyunk. Van, aki a trauma után megrázza magát, és a veszteségek ellenére is növekedni tud. Mégis többen vannak azok, akik egyedül (segítség nélkül) képtelenek megbirkózni a megrázkódtatással.

– Jó hír azonban, hogy a lelkünket meg tudjuk gyógyítani! – folytatja Fanni. – A feldolgozás hosszú és kemény munka, de mindenképp megéri a befektetett energiát.

Ha szégyenben és félelemben élünk, az az egész létezésünkre kihat. A testünkre, a lelkünkre, a közösségünkre, a házasságunkra, a karrierünkre is. Ezért kell ezekkel a témákkal foglalkozni; s mindenekelőtt beszélni, beszélgetni! Arról is, ami kellemetlen, s nem csak a múltról: a jelenünkről is!

Megtörni a csendet

Szomolai Tibor (60, Rimaszombat) Felvidéki saga című regénye tíz éve óriási sikerként robbant be a köztudatba. Mit tudott ez a családregény, ami miatt az emberek csoportokba verődve olvasták, s unokák kezdték el kérlelni nagyszüleiket, hogy meséljenek nekik a múlt évszázadról? Az író hosszú-hosszú évek hallgatása után törte meg a csendet, s regényében kimondta mindazt, amiről addig nem beszéltek.

– A saga titka, hogy mindenki magára ismert benne! – vágja rá Szomolai Tibor. – Pedig nem történelemkönyvet akartam írni. Én azt próbáltam elmesélni a dédnagyanyám történetén keresztül, hogyan éltek a huszadik század árnyékában az egyszerű falusi emberek. Királyhelmectől Kassáig mindenkit meglegyintett a háború szele – csak épp a családokban nem beszéltek róla. Főleg nem a szörnyűségekről! Hisz ki akarja felemlegetni az unokáinak, hogy „amikor bejöttek az orosz katonák, gerincre fektették a dédanyátokat”? A ki nem mondott szavak viszont ugyanúgy mérgeznek minket, mint a kimondottak! – mondja az író.

gyokereket-es-szarnyakat-szomolai.jpg
Szomolai Tibor

– Amúgy az ihletet a könyvhöz egy halotti toron kaptam. Meghalt az egyik családtag, összegyűlt a rokonság. „Hol vannak a Julisék? Pistáékról mit tudtok?” – kérdezgettük egymást. Hamar rájöttünk, hogy bizony sokan vannak a családban, akikről semmit sem tudunk. Megváltozott az élet, már nem olyan szorosak a rokoni kapcsolatok, mint azelőtt... S ekkor a legidősebb rokon felszólalt: „Nem halhatok meg, míg meg nem tudom, mi lett a családból!” A következő héten összegyűltek az asszonyok, és elhatározták, hogy tartunk egy családi találkozót a nyáron. A szervezésbe bevontak engem is; én a családfa elkészítését vállaltam magamra. 110 élő rokonunk került fel a fára: ebből 80-an el is jöttek a találkozóra! A régi fényképeket kivetítettük, az idősek pedig csak meséltek és meséltek... Mi lenne, ha ebből a sok érdekes történetből írnék egy könyvet? – fogalmazódott meg bennem ott és akkor.

A kiskacsák, a bárányok, meg én is...

– A kutatást Rózsika nénémnél kezdtem. „Fiam, én már le is írtam mindent” – mondta, majd letett elém egy füzetet, amit a lányainak adott karácsonyra. „Királyréven laktunk, nagyon szegények voltunk. Egy helyiségben ott voltak a kiskacsák, a bárányok meg én is...” – kezdődött a történet, én pedig rögtön elolvadtam. Vagy ott volt Kálmán bátyám Alsószeliben. „Üljél le! Igaz, hogy bordel van nálam, de az nem számít. Mit akarsz tudni?” – fogadott jókedvűen. „Kálmán bátyám, maga ott volt, amikor bejöttek az oroszok?” „Hát hogyne lettem volna. Királyrév felől jöttek, ott álltunk a Tibiék háza előtt. Tudod, amelyik kovács volt, és Rózsika néni unokahúgát vette feleségül!” S ment az anyaggyűjtés, mint a karikacsapás. Olyan történeteket hallottam, amelyek a legtöbb családban talán ugyanígy megestek, csak az utódok nem mindenhol érezték fontosnak, hogy meghallgassák őket... 

gyokereket-es-szarnyakat-1.jpg

Ferenc Ferdinánd és a dédanyám

– Persze voltak olyan részek is, amiket a saját képzeletemmel egészítettem ki. Például: Honnan tudhatta meg az én dédanyám, hogy Szarajevóban lelőtték Ferenc Ferdinándot? Hisz újság biztosan nem járt az ükapámékhoz... Megjelent előttem, ahogy az atya a szentmisén közli: micsoda szerencsétlenség érte az uralkodóházat. S felszólítja a híveket, hogy imádkozzanak a főherceg lelki üdvéért. Sőt, azt is láttam magam előtt, hogy a mise után összegyűlnek az asszonyok a templom előtt. „Jézus Mária, mik történnek manapság!” – súgnak össze, majd hazamennek megfőzni az ebédet. Azt pedig, hogy mi a háború, csak akkor értik meg, amikor néhány héttel később elhurcolják katonának a férjeiket. Nekünk a családban nem volt első világháborús halottunk, ezért kitaláltam Árpád karakterét. Odaveszejtettem őt Doberdónál, az árvája pedig később a Don-kanyarban halt meg... Az ő sorsán keresztül meg tudtam mutatni, miként tudott két háború egy egész családot kiirtani.

Miért meséljünk?

– A történetmesélésnek minden családban helye van! – véli Szomolai Tibor. – Apám egyszerű falusi ember volt, rengeteg józan paraszti ésszel. Ami nem berregett a keze alatt, azt be lehetett olvasztani. Ő volt a világ legjobb gépszerelője! A szociban ki is nevezték, hozzá tartozott a szövetkezet összes gépe. Az egyik nap aratáskor kiment ellenőrizni a kombájnokat, s látta, hogy az aratók sorban leszállnak a gépekről. „Hová mentek ti verőfényes napsütésben?” – kiáltott rájuk. „Megyünk a pártgyűlésre!” – felelték ők. „Nem mentek ti sehova! Estére esőt jelentettek: ha nem arattok le, odaveszik a termés!” Az emberek szót fogadtak: visszaültek a kombájnba, és learatták a gabonát. Utána úgy zuhogott két hétig, hogy el sem állt! S hogyan köszönte meg apámnak a vezetés, hogy megmentette a termést? Levonták az egész éves prémiumját, mert akadályozta a párt munkáját. „Ugye, ha tudtad volna, hogy ez lesz a vége, elengeded őket?!” – kérdezte anyám. Mire apám azt felelte: „Dehogy engedem! Az nem lett volna helyes!”

Kérem szépen, ez az az erkölcsi tartás, ami hiányzik nekem ebből a mai világból. Vajon hány ember felelt volna ugyanígy? A fiamnak, a lányomnak, az unokáimnak igenis meg kell ismerniük ezeket a történeteket! Tudniuk kell, milyen ember volt a nagyapjuk, hogy hozzá méltó életet tudjanak élni!

Túlélni a túlélhetetlent

– Vagy ott van anyám története... – réved a gondolataiba az író. – Tudni kell, hogy mi anyámmal nem sok dologban értettünk egyet. S nem azért, mert nem szeretjük egymást, hanem mert teljesen más körülmények között nevelkedtünk. Anyám a királyrévi nyomortelepen nőtt fel. Nagyapám segédpincérként dolgozott: s ha fizettek neki, vizet öntött a pohárba pálinka helyett, hogy az árából vehessen valamit a gyerekeknek. Amikor megkapta a katonai behívóját, a nagy búcsúzkodáskor megfogant anyám. „Már nem háromszorosan, hanem négyszeresen kell vigyáznod magadra!”: üzente meg neki a frontra a nagyanyám. Nagyapám viszont – hiába élte túl a háborút – más emberként jött haza. Ott volt az egyik legnagyobb orosz támadásnál a Don-kanyarban. Azért maradt életben, mert előtte állt az egyik bajtársa, akinek a teste felfogta előle a repeszdarabokat. Minden társa odaveszett, a rohamot egyedüliként élte túl, mégpedig úgy, hogy a mínusz 25 fokos hidegben leszedte a többiekről a véres mundérokat, s átsurrant valahogy a frontvonalon.

– A háború viszont olyan mély sebet ejtett rajta, hogy életében józan többé sose volt... És én nem szerettem a nagyapámat. Melyik gyerek szereti, ha egy iszákos öregember puszilgatja? – teszi fel a kérdést Szomolai Tibor. – De el lehet őt ítélni ezért? Nehezen... Anyám később egy jómódú családba ment férjhez. Csakhogy amíg a lányt kiveheted a szegénységből, a szegénységet nem veheted ki a lányból. Anyám addig tömte a kacsákat, míg az ujja vérezni nem kezdett, csak hogy jobb sorsot teremthessen nekem, mint amilyen az övé volt. Máig akkor a legboldogabb, ha a fagyasztója tele van. Én pedig értem – most már pontosan értem –, hogy miért fontos ez neki annyira.

gyokereket-es-szarnyakat-4.jpg

Arcok és mozzanatok

– Elhatároztam, hogy amíg anyám él, leülünk, s szépen ráírjuk az otthoni fényképek hátuljára, hogy mikor készültek és ki van rajtuk. Ha pedig eszébe jut egy kis emlékfoszlány, ami hozzájuk kapcsolódik, lejegyezzük! Máskülönben – ha ő már nem lesz – nézhetem a sok ismeretlen arcot fekete-fehérben, s nem fogom tudni, ki van a fotókon. Érdekesmód, amíg az ember fiatal, csak teszi a dolgát. Meghallgat egy-egy sztorit, de még nem keresi benne a kapaszkodót. Apám mindig azt mondta: Ha csinálsz valamit, az legyen megcsinálva! S én önkéntelenül is így éltem.

A másik fontos dolog, hogy nem szabad csak a szomorúságot átvenni ezekből a történetekből. Az ember küzd és bízik! Nem szabad örökké a veszteségeken siránkozni, inkább tanuljunk a múltból, s adjuk tovább a családi történeteket. Elődeink szívósságából mindannyian meríteni tudunk!

Életre kelt történelem

Brogyányi Mihály (Pozsony) neve a legtöbb olvasónk számára ismerősen cseng: kedvenc idegenvezetőnk gyakran kísérte az Új Nő szervezett útjain az utasokat. Legendás családtörténetéről, a felmenői által betöltött jelentős tisztségekről ugyanakkor kevésszer esik szó. Mihály most kivételt tett.

– Én egy hatalmas házban nőttem fel, amit ükapám (a valamikori királyi ítélőtábla elnöke – a szerk. megj.) hagyott a családunkra. Több generáció együtt lakott benne, s számomra ez volt a természetes. Sőt, iskolás koromban azon lepődtem meg, hogy más családok nem így élnek! Máig elszomorít, hogy a többgenerációs tapasztalat mennyire alulértékelt dolog – kezdi a beszélgetést. – Kisfiú koromban szerettem az asztal alatt játszani. A nagyanyám minden hétfőn szalont tartott, ami egy volt a fennmaradt burzsoá szokások közül. Áthívta a húgát, a barátnőit, azok férjeit, s miközben teáztak, felelevenítették a család régi történeteit. Fölöttem az asztalon megelevenedett az egész Osztrák–Magyar Monarchia panoptikuma: azon sem lepődtem volna meg, ha egyszer csak kinyílik az ajtó, és belépnek a száz évvel ezelőtt élt rokonok. Dédapámat például egyáltalán nem ismertem, de a katonaemlékein keresztül volt némi fogalmam arról, hogy milyen ember is lehetett...

gyokereket-es-szarnyakat-brogyanyi.jpg
Brogyányi Mihály

Gyógyítatlan sebek

– Elmondhatjuk, hogy a nemesi származású családoknál a múltidézés nagyobbra becsült dolog? – kérdezem Mihályt.– A társadalom különböző rétegei másképp reagálnak az eseményekre, másképp disztingválnak. De nem gondolom, hogy a múltidézés a paraszti családoknál ne lett volna fontos. Hisz máskülönben nem maradt volna fent évszázadokon át a népi kultúra! Szerintem inkább a mai kor embere gondolkodik úgy, hogy nincs szükség erre. Pedig nem attól lesz valaki modern, hogy csak az újra nyitott! A modern ember a saját gyökereivel is tisztában van! Számomra máig hihetetlen, hogy olyan generációk nőnek fel, akik nem tudják, hogy Pozsony vagy Kassa pár évtizede még magyar városok voltak, vagy hogy Trencsén és Besztercebánya utcáin magyarul beszéltek az emberek. Ehhez képest ma vannak családok, ahol színmagyar mindkét szülő, de a gyerek már csak szlovákul beszél. Sose fogom megérteni az ilyesmit.

– Magam is többnyelvű családból jövök: Prágában születtem egy cseh nő gyermekeként, és a családban második anyanyelvként beszélték a németet, mégis száz százalékban magyarnak tartom magam. Tudom persze, hogy a huszadik század eseményei nagyon mély sebet hagytak az emberek lelkében. Én végigjártam az egész magyarlakta vidéket: Kárpátalját, Vajdaságot, Erdélyt... S valahogy azt tapasztaltam, hogy itt, a Felvidéken szeretünk a legkevésbé visszatekinteni a múltra. Egy székely faluban például mindenkinek van székely ruhája, s fel is veszik az ünnepeken. El tudjuk mi képzelni, hogy egy felvidéki búcsún a falu teljes lakossága viseletben legyen? Nem. Mi úgy próbáljuk meg feldolgozni a fájó sebeket, hogy elfedjük, betemetjük őket...  

gyokereket-es-szarnyakat-2.jpg

Beszélgessünk, míg lehet!

– Onnantól, hogy eltemetjük a szüleinket, már másképp kezdjük értelmezni a világot – mondja Mihály. – Azelőtt esténként sokszor lementem apámhoz: főztünk egy teát, és megbeszéltük a világ dolgait. Amióta ő nincs, ez nagyon hiányzik... – folytatja. – Hogy ki volt az én apám, azt a családi történeteken keresztül értettem meg. Amikor a második világháború idején megjöttek az első hírek Budapest ostromáról, a német katonaság óva intette a pozsonyi németeket, hogy induljanak el Nyugatra. A város szélén már lőttek, katonai repülőgépek repkedtek a házak fölött, amikor is tízezres tömegek, magyarok, németek, zsidók, katonák, szökevények és civilek indultak meg Csehország irányába. A nagyszüleim két kisgyerekkel, köztük apámmal – a harmadik gyerekkel a nagyanyám várandós volt – vágtak neki az útnak. Ám egyszer csak két német katona eléjük állt, s az autójukat a felpakolt holmikkal együtt lefoglalták. Nagyapám kapott ugyan egy papírt, hogy a háború után jelentkezhet kárpótlásért, de ezután soha nem volt többé autója...

– Menekülés közben a nagymamám a fülbevalóit cserélte el egy liter tejért, majd a jegygyűrűjét. A nagybátyám egy vasúti állomáson született meg, miközben az állomás épülete lángolt, mert felgyújtották a fosztogatók. Apám azt mesélte, hogy az egyik első emléke innen van: követték a kutyájukat, s az elvezette őket egy emberhez. Ki tudja, mióta volt halott, csak a lába lógott ki a földből...

– Később, a szocializmusban az olyan embereket, mint mi, osztályidegennek tartották – folytatja Mihály. – Apámat és a testvéreit, hiába voltak tiszta egyes tanulók, nem engedték továbbtanulni, mondván, hogy most már a munkásosztály az uralkodó. Apám végül Prágában végzett mérnökként, anyámmal itt ismerkedtek meg. Világéletében azt tartotta, hogy reneszánsz típusú embernek kell lennünk, vagyis nem elég csak a szakmánkhoz érteni: a zenéhez, az irodalomhoz, a képzőművészethez is konyítani kell kicsit. Egyszer egy építkezésen az egész havi fizetését feltette arra, hogy hamarabb húzza fel a falat, mint a kőműves. A kőműves persze kinevette: „Mit akar a mérnök úr a puha kezeivel?” Aztán alig akart hinni a szemének, amikor apám hamarabb végzett a munkával, s az ő fala nem volt görbe – mosolyodik el Mihály. – Ezek a történetek persze nemcsak az apám identitását formálták, hanem az enyémet is. Ezért azt mondom: addig beszélgessünk a szüleinkkel, amíg lehet! Nem szabad a múltban élnünk, ahhoz viszont, hogy tudjuk, merre tartunk, igenis értenünk kell azt is, hogy honnan jövünk! Hisz a jövőt sem képes meglátni, aki a múltat nem ismeri...

Olláry Ildikó
Cookies