Elég csak felemelni a tekintetünket a mobilunkból (na, ez az), körülnézni, és máris látjuk, hogy hogyan élünk. Szállj fel egy tömegközlekedési eszközre – tízből kilenc ember a mobiljába mélyed.
Az anyák egyformák mindenütt a világon: nagyon szeretik összehasonlítgatni gyermeküket a többi gyerekkel. Titokban azt remélik, hogy az övék lesz a legkülönb az összes között.
Folytatódik sorozatunk, amely a családon belüli erőszakot térképezi fel. Mi történik a gyerekkel, aki látja, hogy apja rendszeresen „kiakad”, és odavág egyet-kettőt az anyjának.
A 70-es években születtem, nem vagyok már mai gyerek. Van egy öt és egy másfél éves kislányom. Néha azon kapom magam, hogy elgondolkodom, hányadik születésnapomat fogom ünnepelni. Aztán eszembe jut: maholnap 46 éves leszek…
Flórát gyerekkorom óta ismerem. Üvegburokban élt. Ez a burok sokáig védelmezte, de aztán széttörött. Azóta keresi az elvesztett édent. „Keresem az apám” – mondja.
Az anyák és lányaik kapcsolatáról valahogy többet beszélünk, mint a fiúkról és az apáikról. Vajon milyen ma a viszony az apák és a fiúk között? Miért tűnik el olyan sok apa a családi életből?
A bolognai típusú rendszer bevezetésével minden megváltozott. Ma tömegképzés folyik, a hallgatói létszám is jócskán megnőtt. Nem titok, hogy ez a minőség rovására megy, a diákok tudása között is nagy az eltérés. Hogy ez mit jelent?
A társadalom boldog, jó teherbírású anyákat szeretne látni – pedig a valóság sokszor nem ilyen egyszerű. Noha a szülés utáni depresszió témája egyre gyakrabban terítékre kerül, máig szégyenérzet tapad hozzá az érintett nőknél.