Pontosabban: ne csak nevessünk! Néha sírjunk is! Még véletlenül se gondolkodjunk úgy, mint Paris Hilton, aki kijelentette: „Életünk minden napját úgy kell megélnünk, mintha szülinapunk lenne!” Mert ez nem igaz!

Az életben a vidámság mellett ott van a szomorúság, a fehér mellett a fekete. Már csak így van megteremtve. Igen rosszul járhatunk, ha Paris Hiltont és az ő amerikai népét követjük, amelynél hiába íratlan szabály a „keep smiling”, a felmérések szerint a világ legdepressziósabb népét tisztelhetjük benne.

nevessunk-az-uj-evben-kezdo.jpg
(© Alison Janssen Studio)

Manapság valahogy uralkodóvá vált az az Amerikából „átszármazott” szemlélet, mely azt tartja: csak magát hibáztathatja az ember, ha boldogtalan. Eszerint a dolgok már csak attól jobbá válnak, hogy úgy gondolunk rájuk. A boldogság, elégedettség és jólét mind a miénk lehet, ha kézbe vesszük az életünket, és megtanulunk a céljainkra összpontosítani.

Pozitívan gondolkodni ma szinte kötelesség. Ezután a rengeteg pozitív gondolat után talán meglepően hathat, hogy az USA-ban a lakosság 9,6 százaléka diagnosztizáltan depressziós, további 18,2 százalék pedig rendszeresen pánikrohamoktól szenved. Mindez azt jelenti, hogy az amerikai a világ legdepressziósabb társadalma, ahogy ezt a Harvard Medical School és a WHO nemrég közzétett közös kutatása megállapítja.

Ebben a társadalomban történelmi hagyományai vannak a hitnek, hogy bárkiből lehet bármi (mondjuk elnök), csak eléggé kell akarnia. Ez a sokat emlegetett amerikai álom. Akinek mégsem sikerül, az CSAK magát okolhatja. Innen pedig egyenes az út az önmegvetésbe, a meghasonlásba és a depresszióba.

Mert Parishoz visszatérve: ha minden napja szülinap, akkor a tényleges születésnapunk súlytalanodik és értéktelenedik el. Az ünnepnapnak valamilyen módon ki kell tűnnie a hétköznapok közül, egyébként nem lesz jelentősége. Szürke hétköznap nélkül nincs ünnep, ahogy fekete nélkül sincs fehér. Persze, mindig is voltak gazdagok, de ma nemcsak ők, hanem a társadalom minden rétege igyekszik úgy élni, mintha minden nap az utolsó lenne, és milyen pocsék lenne úgy meghalni, hogy nem buliztuk meg élveztük ki jól magunkat.

Ha valamiképp egyenesbe szeretnénk kerülni magunkkal és a világgal, meg kéne értenünk: a mostban élni más, mint a mostnak. A mostban (és nem a jövőben vagy a múltban) élni azt jelenti, hogy az ember felméri, megérti a saját és a környezete helyzetét, és valami lyen módon megérti a problémákat. Problémamentes élet nincs. És nincs minden problémára megoldás. A veszteséget (például egy szerettünk halálát) embertelenség nem tudomásul venni, nyereségként feltüntetni pedig ostobaság.

minden_reggel_ujno.sk.png

Az USA-ban már másfél évtizede folyik az a vita, hogy például egy gyermekét elvesztett anyának szabad-e antidepresszánsokat szednie. A fájdalom óriási, de egyáltalán nem kóros, hanem természetes, és ezt elvenni egy anyától nem vezet jóra. Ma már tisztábban látjuk, hogy a megélt gyásznak az egészséges újrakezdésben mekkora szerepe van.

Kizárni az együttérzést az életünkből, mert mások szenvedése csak mérgezi pozitív hozzáállásunkat, és ugyanezért elfordítani a tekintetünket a körülöttünk élők problémáiról, mert abból csak negatív gondolatok származnak: szánni való élethez vezet. Az ember akkor boldog, ha szeret, és őt is szeretik; ha fontos mások számára, és megbíznak benne; ha jónak és hasznosnak érezheti magát.

A nyugati embert az elmúlás gondolata nyugtalansággal, kétségbeeséssel tölti el. Ami a keleti vallásokban a pokol, a rossz cselekedetek büntetése, azaz a reinkarnáció, a megint visszatérés a szenvedések földi világába, az a nyugati ember számára – ironikus módon – az örök élet reményévé változott.

De ha nem a buli és nem a pozitív gondolkodás, akkor mi a megoldás? Nehéz kérdés. Van, aki képes egye dül megbirkózni az elmúlás gondolatával, van, aki meg nem. De sose bánjuk, ha a tél kicsit ridegebb, a nyári langymelegben annál vidámabb lesz az élet.

–varga–
Cookies