Az önbizalom nem magabiztos póz, sem a sikerek gyűjteménye, hanem egy szilárd belső erő, hogy jogom van olyannak lenni, amilyen vagyok, és jogom van elkövetni hibákat is. Hogyan alakul ki az önbizalom? Lehet-e fejleszteni, javítani rajta, ha megingott a hitünk önmagunkban?
Nem sokkal ezelőtt beszélgetést vezettem két szerzővel az egyik irodalmi fesztiválon. Egész nap kísértett az a kellemetlen gondolat, hogy a beszélgetés most nem fog sikerülni. Nyugtalan voltam, és idegességem csak nőtt, ahogy közeledett a megbeszélt óra. És bár előkészítettem a kérdéseket, és összegyűjtöttem pár történetet a meghívott hölgyekről, indításkor mégis elfelejtettem közölni néhány információt. Többször megakadtam, belezavarodtam a mondanivalómba. A második rész egy kicsit jobban sikerült, de a hallgatóság reakciójából éreztem, hogy ez most nem volt valami nagy eresztés. A beszélgetés után szidás helyett mégis azt mondtam magamban: Ma nem a te napod volt, de jó voltál. Nem érezted magad a bőrödben, mégis végigcsináltad. Helytálltál.
Az önbizalom nem mutatkozik meg látványosan. A magabiztosságot nem arról lehet felismerni, hogy ha törik, ha szakad, keresztülviszed az akaratodat, és soha nem kételkedsz magadban. Az önbizalom inkább egy belső hit, hogy megtartod az önbecsülésedet akkor is, amikor éppen nem sikerül valami. Ez velünk is születhet, de tanulni is lehet. Az önbizalom belső meggyőződés és a tapasztalatok gyűjteménye, amelyeket az emberekkel való érintkezés folyamán szerzünk. És éppen a tapasztalatok a legfontosabb forrásai az ember önértékelésének.
Minden a gyerekkorban kezdődik
Az önbizalom alapjai kora gyermekkorban alakulnak ki. A gyermek a felnőttek visszajelzéseiből kap választ arra a kérdésre, elfogadják-e őt olyannak, amilyen. Gyerekkorunkban formálódik az is, hogy milyennek tartjuk majd magunkat későbbi életünkben. Érezzük, hogy a többiek hogyan reagálnak ránk, és eszerint alakítjuk a viselkedésünket. Gond akkor van, ha túlságosan alkalmazkodunk az elvárásokhoz. Saját természetünk elfojtása nemcsak a gyermekkorban ártalmas, hanem később is.
Apróságok is lehetnek meghatározóak. Hogy a környezet elfogadja-e a gyermek temperamentumát, megérti-e az intellektusát, vagy pedig főleg a „jó” viselkedést és a teljesítményt jutalmazza. Hogy a hibáiért büntetik-e a gyermeket, vagy pedig alkalomnak tekintik a tanulásra.
Nagyon fontos az is, hogy a gyermek körül mozgó felnőttek nonverbálisan mit sugároznak feléje. Hogy reakcióik egyértelműek s érthetőek-e, vagy ellenkezőleg, ellentmondásosak és sértőek. Az is lényeges, hogy a gyermek közben mit érez.
Kora gyermekkorban meghatározó szerepet játszik a gyerek-szülő viszony. Kulcsfontosságú a biztonságos kapcsolat, amikor a szülő mindig elérhető és kiszámítható, mert szilárd alapot jelent a gyermek későbbi önértékelésében. A gyermek-szülő kapcsolat minősége nagy hatást gyakorol arra, hogy a gyermek milyennek fogja tartani magát felnőttkorában.
Kilógok a sorból
Az önbizalom gyakran megtörik olyankor, amikor a gyermek vagy a serdülő valahogy utat téveszt. Érzékeny, tehetséges, hangos, lassú – egyszóval más, mint a többiek. „A mássággal mindig gond van – fejtegeti a pszichológus. – Könnyebben elviseljük azokat, akik olyanok, mint mi, szemben azokkal, akik egészen másak. Ez mind az iskolában, mind a közösségi hálón érvényes. A hosszabb ideig elutasított vagy lekicsinyelt gyermek hajlamos rá, hogy elfogadja a kintről érkező véleményt. Ilyenkor magába zárkózik, vagy lázadni kezd, esetleg megjátssza magát, és arra az alkalomra vár, hogy az övéi között legyen, és végre fellélegezhessen.” Ha nem találja meg a saját társaságát, elhatalmasodhat benne az érzés, hogy vele van baj.
Értékeljük a folyamatot
Az önbizalom nagy tesztelője a teljesítménykényszer. A gyerekek és kamaszok esetében nemcsak a nyomás ereje számít, hanem az is, van-e idejük a regenerálódásra és pihenésre. „Ha a kényszer erős és huzamos ideig tart, és nem sikerül valamiképpen kompenzálni, az rosszul hat a gyermek lelkületére és fizikai állapotára is” – mondja a pszichológus. Fontos momentum továbbá, hogy van-e értelme a nyomásgyakorlásnak. Másképp reagál rá az a gyermek, aki maga is vágyik a cél elérésére, és másképpen az, aki másvalaki célját kénytelen teljesíteni.
Baj akkor van, ha a gyermeket főleg az elért eredményért jutalmazzák. „A gyermek olyan képet rajzol magáról, hogy a felnőtteket csak a végeredmény érdekli, az igyekezet nem. Ilyenkor önértékelése helytelen alapokon áll. Felnőttkorában az önbizalma kártyavárként omolhat össze, amikor kudarcot vall valamiben, vagy kimerül, és nem tudja irányítani magát.”
Újra lehet-e építeni az önbizalmat? Jó hír, hogy igen. Még akkor is van rá esély, ha gyerekkorunkban hibás kép alakult ki saját magunkról. „A gyermek belső hangja a környezet reakciói alapján formálódik, de van rá lehetőség, hogy később – akár felnőttkorában, esetleg valamilyen nagy jelentőségű esemény hatására – változtasson rajta.”
Út önmagunkhoz
Ebben olykor segít önmagunk megismerése, elfogadása, az emberekkel kialakított jó kapcsolat. Máskor hosszan tartó pszichoterápiára van szükség. Julika saját példáját idézi fel, amikor gyerekkorában magasak voltak az elvárások vele szemben, s ez felnőttkorában kényszeres munkavégzéshez vezetett. Veszélyeztetve érezte magát, amikor kevesebbet dolgozott. Ezek a terhek idővel, a pszichoterápia hatására elmúltak. „Elfogadtam magamat olyannak, amilyen vagyok, és már nincs szükségem magyarázkodásra. Ma is sokat dolgozom, de más okból” – ecseteli saját kálváriáját.
Az önbizalom nem olyan tulajdonság, amelyet készen kapunk. Az önbecsülés megszerzése folyamat, amely kapcsolataink és tapasztalataink alapján változik. Lehetnek rossz és sérelmes tapasztalataink a múltból, de az irányon lehet változtatni. Néha elég egy mondat, amelyet magunknak mondunk: Szó, mi szó, jó vagyok – ma, holnap és bármikor.
