Sosem tartoztam a vékony lányok közé. Valahogy ebben a tudatban nőttem fel. Csak a környezetem visszhangjában léteztem a tükörben. Méregettem magam, de nem szerettem. Idegen volt a kép, mint az a lány, aki vasárnaponként ugyanazzal a busszal utazott, mint én, és könyvet olvasott. Látásból ismert idegen. Elképzeltem, hogy milyen lenne, ha szóba elegyednénk. Talán halkan beszél, szégyenlősen, de határozott véleménye van a világ dolgairól. Vagy talán arrogáns és hivalkodó. Utóbbit kevésbé tudtam elképzelni, nem tűnt olyannak.
Lassan, de biztosan kialakítottam a képet a fejemben, és elhittem, ő ilyen, pont ilyen, amilyennek elképzeltem. Soha egy szót sem váltottunk, egyet sem, de úgy ült azon a buszon, annyira kiszámíthatóan, annyira ikonikusan, hogy azt mertem hinni, hogy minden rezzenését ismerem. Valójában semmit sem tudtam róla. (Fotók: Cséfalvay Á. András)
Otthon az édesanyám nap mint nap a külsejét szidta a tükör előtt. Sok mindent kifogásolt. Én szépnek láttam. Az osztályban a közvélemény hangja is hangosabb volt a saját benyomásaimnál. Szinte törvényszerű volt, hogy kikre buknak majd a fiúk, és kikre irigykednek a lányok. Én nem voltam köztük. Ma már megkérdőjelezem, hogy volt-e egyáltalán valamilyen feltörekvő belső hang, ami vitába szállt volna velük, ami igazolta volna a saját értékeimet, hagytam-e egyáltalán szóhoz jutni valamikor, ha máskor nem, legalább a szobám csendjében?
Az igazság az, hogy nem volt, csak némaság és megalkuvás. Nem csak hang nem volt, de az értékekben sem hittem már. Amit szépnek láttam, mások ellenszenvesnek. Úgy hintáztam az idealizált nőkép tengerén, akár egy magára hagyott csónak, amit ide-oda vetnek a hullámok.
Amikor 14 évesen az első randin megdicsért a barátom, egyáltalán nem hittem el, hogy tényleg tetszem neki. Ahelyett, hogy megköszöntem volna, odavetettem, hogy: „Na persze!” Nem értette, mi rosszat mondott. Nagyjából ilyen önbizalommal léptem rá a felnőtté válás útjára.
Pedig visszatekintve egyáltalán nem volt rossz alakom, ennek ellenére csak két dolgot láttam: a kidomborodó hasamat, aminek az évek sem váltak az előnyére, valamint a környezetem elégedetlenségét önmagával és mindenki mással szemben. Hogy is érezhettem volna magam szépnek ezeknek a fényében?
Az áttörés
Végül nem a várandósság volt az, ami beindította a lavinát, habár sokan ezen a ponton vesztik el az irányítást. Az első szülésem után, a covid idején, közel két hetet töltöttem a kórházban a lányommal, aki oxigénhiányosan született – emiatt megfigyelés alatt tartották. Ez idő alatt szó szerint elfogytam, testileg és lelkileg egyaránt. Mikor hazajöttünk a kórházból senki sem mondta volna meg, hogy pár napja még 70 kg fölött volt a súlyom. A várandósság előtti 60 kilómmal tértem haza nyúzottan, elkeseredetten.
A második szülés azért hagyott maga után némi leadnivalót, de nem igazán találtam alkalmat arra, hogy a testemre időt és energiát fordítsak. Egy újszülöttel és egy háromévessel egyáltalán nem unalmasak a mindennapok, és ha netán jutott némi szabadidő, azt alkotásra fordítottam, hiszen az töltött fel igazán. Úgy vélem, a kertészkedés is sokat segített karbantartani magam – mind mentálisan, mind testileg –, de egy idő után ez már nem volt elég.
Amikor a fiam betöltötte a kétéves kort, erős igényt kezdtem érezni arra, hogy testi és spirituális szinten is mozduljak végre. Elkezdtem lassan és megfontoltan lépegetni magam felé. Először a ruhatáramat céloztam meg, de az igazat megvallva fogalmam sem volt róla, hogy milyen darabokat kéne beszereznem fazon és szín szempontjából. A Pinterestet görgettem, hogy inspirációt gyűjtsek, aztán a Vintedet böngésztem, hogy olcsón szert tudjak tenni néhány új ruhára.
És beindult a motor, az egyik változás hozta a másikat, olyannyira, hogy fokozatosan elkezdtem levetkőzni magamról a korábbi berögződéseimet. Elhatároztam, hogy leporolom a 10 éve megszerzett jogosítványomat, és elkezdek végre vezetni. Fokozatosan elmúlt a körömrágási kényszer, amivel óvodás korom óta küzdöttem. Befogadóbb lettem a színek és minták terén. Már nem irritált a rózsaszín, sem a harsányabb árnyalatok. A csillivilli megjelenés sohasem volt az én parkettem, valamiért most mégis vonzott, és elkezdtem becsempészni az outfitjeimbe egy kevés csillogást, főként ékszer vagy smink formájában.
Úgy hiszem, szabadságra vágytam, kitörésre a monoton világomból, a kalitkából, amit az anyasággal önként emeltem magam köré. Már nem akartam kizárólagosan ebben a szerepben létezni. Már nem akartam, hogy a nőiesség csak hébe-hóba csöpögjön be az életembe, és főleg nem akartam tovább várni arra, hogy a kiteljesedésnek eljöjjön a megfelelő ideje. Az idő most volt. Én pedig más akartam lenni, olyasvalaki, akit végre jó lesz viszontlátni a tükörben.
A nyitottság nem csak a külsőmre hatott, hiszen a forrása belülről fakadt, így nagyon érdeklődő lettem különféle pszichológiai olvasmányok iránt, de immár nem a gyereknevelést körülölelő Montessori-módszer hívogatott, amelyet azelőtt olyan buzgón tanulmányoztam, sokkal inkább az önismeret, az öngondoskodás, a párkapcsolati témák. Egy fontos terület azonban kimaradt a repertoárból.
Hiába figyeltem az öltözködésre, próbáltam megérteni önmagam, és áthidalni különféle gyerekkori mintákat, még nem voltam ura önmagamnak. Olyan volt ez, mint amikor kiszakad a zsák, és az ember gondolkodás nélkül elkezdi menteni a menthetőt. Nem volt koncepció, csak egyfajta szabadságmámor, amiben könnyű utat téveszteni.
A váratlan fordulat
Így történt, hogy a nagy lelkesedés közepette elkezdett növekedni a súlyom. Nem gondolkodtam azon, mit mikor eszek és milyen mennyiségben, és ennek röpke fél év alatt meg is lett a látszatja. 9 kilót híztam teljesen észrevétlenül, amire egy általános orvosi vizsgálaton derült fény. Amikor a nővér fel akarta jegyezni a súlyom és a magasságom, hidegzuhanyként ért a hír, hogy a szülések utáni 62 kg-ból egyszer csak 71 kg lett. Teljesen elszörnyedtem. Mindazok ellenére, hogy azt hittem, törődök magammal, kiderült, hogy a testem valódi szükségleteire mégsem figyeltem, és ennek köszönhetően közel 10 kg súlyfelesleget halmoztam fel. Ekkor határoztam el magam a hosszú távon fenntartható életmódváltás mellett.
A döntés azonban egyáltalán nem csupán a fogyásról szólt. A korábbi hónapok kitörési vágya komoly magánéleti krízist okozott, ami fölött elvesztettem az irányítást. Kapaszkodót kerestem. Valamit, amit képes vagyok kontrollálni, amire tudok hatást gyakorolni, ami csak rajtam múlik, és ami sikerélményt tud generálni. Olyan voltam, mint egy kiáradó folyó, amit a megfelelő mederbe kell terelni. Pszichológushoz fordultam.
A fogyókúrát illetően a mesterséges intelligenciától kértem tanácsot. Étkezés és mozgás terén adott egy kezdetleges alapot, de elég hamar rájöttem, hogy ennél sokkal többről van szó. Hiába hagytam el a pékárut és a cukros élelmiszereket, hiába jártam futni és tornáztam otthon heti 4-5 alkalommal, és hiába kezdett csökkenni a súlyom, estére extrémen kimerültem, és szinte azonnal elaludtam, ahogy behunytam a szemem. Egyértelmű volt, hogy valamit rosszul csinálok. Stratégiát kellett váltanom. A közösségi oldalakon rátaláltam egy szimpatikus referenciákkal rendelkező személyi edzőre, és elhatároztam magam a közös munka mellett. Kimondottan egyszerű volt az együttműködés, hiszen minden online zajlott. Megkaptam a segédanyagokat, étkezési tanácsokat, edzési terveket, és csak rajtam állt, hogy mennyire állok bele az új létformába.
Az étkezés művészete
A táplálkozás megértése meghatározó volt, rendkívül sokat segített a mindennapjaimon. Megtanultam, hogy nem kell, és nem is tanácsos feláldozni bizonyos típusú élelmiszereket a fogyás oltárán, viszont a cél elsősorban a hosszú távúteltségérzet fenntartása, amihez nélkülözhetetlen a tudatos táplálkozás. Erre kimondottan alkalmas a fehérjedús étrend, ami ráadásul az izomnövekedést is támogatja.
Az étrendem kialakítása a kalória és makroelemek (fehérje, szénhidrát, zsír) számolásán alapul, melynek köszönhetően biztosra lekövethető a bevitt tápanyagok mennyisége. Ehhez azonban ismernünk kell a saját testünk igényeit, azaz, hogy nagyjából mennyi kalóriára van szükségünk a működésünkhöz. Miután ezt a megadott képlet alapján kiszámoltam, ki kellett vonnom belőle 500 kalóriát, hogy kijöjjön az a maximális kalóriamennyiség, amelyet a nap végéig bevihetek. Az említett 500 kcal viszont hiányzik a szervezetnek, és pontosan ezért kezdi el felélni a tartalékait a testen lerakódott zsírból. Ezt hívjuk kalóriadeficitnek, ami egy idő után a legtöbb egészséges embernél beindítja a fogyást. Effektívebb, ha eközben még beiktatjuk az életünkbe a mozgást is, mert úgy még több zsírt égetünk el, nem mellesleg szálkásabb lesz a testünk is.
A kalóriadeficites étkezés számomra egy izgalmas terep lett, amelyen keresztül képes lettem olvasni a testem szükségleteit. A hónapok során megfigyeltem, hogy az energiaszintemnek kedvez a bőséges, magasabb kalóriatartalmú reggeli, míg a délutánt kibírom evés nélkül is. Erre a felismerésre csakis a tudatos táplálkozás tudott elvezetni, korábban sosem figyeltem volna fel erre a jelenségre.
Az étkezés innentől kezdve teljesen más értelmet nyert. A mennyiség és az összetevők minősége lett a mérvadó, hogy az minél effektívebben szolgálja a testemet. Azóta szívesen kísérletezek különféle új receptekkel, de a klasszikusok átreformálásával is, főként azért, mert tudom, hogy a fehérjedús verzió tápanyagokban sokkal gazdagabb. A leggyakrabban használt alapanyagaim közé tartozik például a cottage sajt, izlandi joghurt (skyr), görög joghurt, túró, zabliszt, fehérjepor, tojás, zabpehely, chia, magvas hajdina és búza, bulgur, vörös lencse. Édesítésre mézet, cikóriaszirupot, juharszirupot vagy banánt használok. Mivel nagyon édesszájú vagyok, így főként az édességek és kalácsok helyettesítése hoz lázba. Elsők közt készítettem el például a legnagyobb kedvencemet, a palacsintát. A bekevert tésztából 14 palacsinta készül, melyeket hármasával fagyasztok le, és amikor éppen étvágyam van rá, csak kiolvasztok egy adagot.
A megfelelő táplálkozás mellett vitaminok és ásványi anyagok bevitelére is szükség van. Aki a szervezetét edzéssel terheli, tanácsos gondoskodnia a csontok és az izomzat egészségéről. Ebben segít a magnézium-citrát, C-vitamin, D-vitamin, immunerősítő és az ómega-3 halolaj kapszula. Nekem pár hónap elteltével a futás miatt ki kellett bővítenem a listát kollagénnel is. Heti háromszori edzés már szép eredményt mutat ezzel az életvitellel. Személy szerint hat hónap alatt 12 kg-tól szabadultam meg – mindössze a futásnak és otthoni edzésnek köszönhetően. A terhelés fokozatos növelése azonban elkerülhetetlen, így tanácsos lehet az edzőterem látogatása is, ahol mindenki a saját kondíciójához igazíthatja azt.
Mit kér a tested?
Nem minden diéta sikeres. Van, amikor rosszul csináljuk, van, amikor a testünk nem képes együttműködni, vagy eleve egészségtelen a koncepció, és azért fullad kudarcba az igyekezet. Különbözünk. És bár szeretjük az univerzális megoldásokat, amiket mindannyian magunkra húzhatunk, mint a kedvenc kötött pulcsit, ez mégsem olyan egyszerű. Az első, amit magunkért tehetünk, hogy megismerjük a testünk valódi szükségleteit és tűrőképességét, és arra próbálunk felépíteni egy olyan működést, ami önsanyargatás nélkül fenntartható. Mert a szenvedést nem lehet hosszú távonelviselni. Ellenben egy olyan életmód, amelyben finomakat és egészségeseket ehetünk, eleget pihenhetünk és annyit mozoghatunk, amennyi a testünknek kellemes, s közben képesek vagyunk a fejlődés érdekében a határainkat feszegetni, az kimondottan kielégítő és motiváló tud lenni.
A változáshoz nem elég félmegoldásokkal próbálkozni. Az ember szeretné gyorsan elérni a céljait, vizualizál egy képet, amit mielőbb magára akar ölteni, akár a legpazarabb estélyit, hogy tündökölhessen. De amiért érdemes elindulni, az maga az út. A mélységek, akár egy visszhangzó völgy, és a magasságok ormai, ahonnan mindig látunk egy következő megmászandó hegyet.
Türelem: A testünk és lelkünk minden egyes nap dolgozik. Elfogadás: Ma erre voltam képes, holnap erősebb leszek. Kitartás: Őrzöm a teret, tudom, hogy megbirkózok vele. Szeretet: Megválogatom a kihívásaimat. Tükör: Látom az utamat. Hála: Ha nehéz is, akkor is köszönöm. Lehetőség: Én vagyok.
