Sokáig azt hittem, hogy aki szerelmes, az hű is. Ma már egyáltalán nem vagyok biztos benne. Még mindig szeretem a férjemet. De már nem vagyok csak az övé.
Ezt egy fiatal nő mondja. Hallgassuk tovább, mit mond. – Nem mintha a férjem egyáltalán nem járna haza. Egy ideje azonban már csak lerúgta a cipőjét, felakasztotta a kabátját, és szótlanul bement a szobába. Olyan lelketlen volt. Eleinte még jól is jött ez a csendesség, mert amikor a gyerekek lefeküdtek, olvashattam, tornázhattam vagy telefonálgattam a barátnőimmel. Régebben együtt szoktunk lenni, bort iszogattunk, szeretkeztünk, filmeket néztünk, vagy ő beszélt a munkájáról, én a gyerekekről...
– Nem mondom, hogy nem volt jó, de reggel mindig fáradt voltam, fájt a fejem, és veszekedtem a gyerekekkel. Az az igazság, hogy esténként kiszolgáltam, mint egy gésa, és be kell vallanom, hogy sokszor untatott az egész. Sőt párszor az is eszembe jutott, milyen jó lenne, ha találna magának valakit. Vicces gondolat volt. De amikor valóban megtörtént, nem volt kedvem nevetni. Eleinte persze nem voltam biztos a dologban. Későn járt haza, de ezt mindig előre bejelentette, és valóban többet is keresett. Csakhogy sok kiküldetése volt, gyakran vett részt cégrendezvényeken, és éjjelente SMS-ek csipogtak a mobilján. Aztán amikor egy alkalommal mosás előtt két mozijegyet találtam a zsebében, megértettem mindent. Belenéztem a mobiljába, pedig ilyet nem szabad tenni. Nem azért, mert ez kémkedés, hanem azért, mert rettenetesen fáj.
– Amikor az ember felfedezi a hűtlenséget, eszeveszetten féltékeny lesz. Kétségbeesett kérdéseket tesz fel: Hogyhogy már nem én vagyok az egyetlen az életében? Hiszen különleges, kivételes, pótolhatatlan vagyok! Egész paff voltam. A szüleim megtanították, hogy a szeretetet egyformán kell elosztani a testvérek között. Ezt igyekszünk is betartani. Arra miért nem tanítottak meg, hogy mi a házasság? Régebben a nők nem vártak el ennyit. Valahogy nem voltak ennyire büszkék. Tudták, hogy nem túl sokat jelentenek a férfiak számára, hogy nem is nagyon értékesek. Manapság a nők öntudatosabbak, nagyobb az önbizalmuk: tudjuk, hogy a legjobbak vagyunk.
Ezért szenvedni is másképpen szenvedünk, mint nagyanyáink. Semmi sincs ingyen. Akkor meg? Mit tegyünk? Az egyik lehetőség, hogy a férj hűtlenségét kihívásnak vesszük. Megbocsátok? Kibírom vele? Vagy visszaadom a kölcsönt? A bosszú nem kellemes.
– Rühes birkának éreztem magam. Mintha én volnék a legundorítóbb, legsajnálatosabb nő a világon, aki senkinek se kell. Nem sokat beszéltem a férjemmel akkoriban, féltem, elárulom, hogy mindent tudok. Attól is féltem, hogy hazudni fog, hogy rám se néz, esetleg nem is magyarázkodik már, mert még azt a fáradságot se érem meg neki. Akkoriban kezdtem listákat írni, hogy aznap mit kell elvégeznem. Beiratkoztam egy japán nyelvtanfolyamra. Talán éppen azért, mert azt olvastam, hogy a japánok nem tartják hűtlenségnek a házasságon kívüli szexet, ha fizetni kell érte. Talán azt hittem, a nyelvtanulással egy kicsit én is japán nővé válok, de inkább gépnek éreztem magam, amelyik megy valahová, de nem tudja, hová.
– Aztán az jutott eszembe, hogy veszek egy rajzblokkot meg viaszceruzákat, és megpróbálom lerajzolni a boldogságot. Eleinte nem sikerült, de aztán behunyt szemmel kezdtem rajzolni: egy fiú meg egy lány megy a réten, mellettük patak folydogál. Sírni kezdtem. Énrám ilyesmi már nem vár. Viszont a fehér papírlap, a rajzolás boldoggá tett, és bátorságot adott. Az utcán kezdtem nézegetni a férfiakat. Azt mondtam magamban: csak megnézem őket. Én soha nem voltam hűtlen a férjemhez. Lány koromban volt egy vad időszakom, de azután megismertem őt, jöttek a gyerekek, az élet örömeire nem maradt idő. Túl fáradt voltam hozzá.
– A nyelvtanfolyamra járt egy nagyon szép fiú. Régebben nem mertem volna, de most rászántam magam, és jól megnéztem. Gyakran rápillantottam. Egy napon mellém ült. Megfordult velem a világ, úgy éreztem magam, mint egy gimnazista. Ő is nézett, bár egyébként nagyon félénk volt, legalábbis eleinte. Aztán megbátorodott, és megfogta a kezem. Megfogta, és már nem is engedte el. Azt hittem, álmodom. Úgy beszélt rólam, mint a barátnőjéről! Megcsókolt a holdfényben. Egyszeriben megkaptam mindent, amiről már azt gondoltam, hogy sose lesz benne részem. Tomi tíz évvel fiatalabb volt nálam, nőtlen volt, ügyes, sőt még jól is keresett. Mi mást kívánhattam volna? Talán csak annyit, hogy ne legyek férjnél. S hogy a japán nyelvtanfolyam örökké tartson.
– „Ha te nem leszel hűtlen hozzá, ő lesz hűtlen tehozzád.” Így szól a mondás. Vannak életszakaszok, amikor erre nem szívesen gondol az ember. Amikor hisz benne, hogy a hűség nem lemondás, épp ellenkezőleg – hatalmas gazdagságot ad, ha az ember kitart egy férfi mellett. Hogy a változatosság nem a testek számától függ. Később az ember általában rájön, hogy ez naiv elképzelés. S a többség a hűtlenségre hűtlenséggel válaszol. Hűnek maradni nehéz, amikor a másik hűtlen, és csak keveseknek sikerül. Másrészt érvényes-e még a kilencedik parancsolat, amely szerint „felebarátod feleségét ne kívánjad”?
– S mi van a hatodik paranccsal, amely azt mondja, hogy „ne paráználkodj”? Ismerünk-e valakit, aki soha nem volt hűtlen? Szodoma és Gomora kora nem volt-e őszintébb kor? Akkoriban állítólag azért propagálták a hűséget, hogy az apa személye legalább egy kicsit biztos legyen. De ma, a DNA korszakában a monogámia a régmúlt csökevényének látszik, a nők cserélgethetik a férfiakat, a férfiak kölcsönözhetik egymásnak a feleségüket, hiszen utólag tudományosan minden megállapítható.
– Első szerelmemet tizenhárom éves koromban ismertem meg. Akkoriban meg voltam győződve, hogy ha akár csak ránéznék egy másik fiúra, a pokolba kerülnék. Az mindent elrontana. Meglehetősen sokáig jártam vele. Eleinte csak apró puszikat adtunk egymásnak, aztán már megvolt minden. Egy idő után egyre gyakrabban jutott eszembe: hát most már örökkön-örökké ezzel az egy emberrel fogok lefeküdni? Mi van, ha mással jobb? Meg kellene ismerkednem más fiúkkal is. Milyen ostoba vagyok! Nem sokkal később egy bulin leittam magam, és elmentem az ügyeletes szépfiúval. Nagyon jó volt, el kell ismernem. Más volt, ügyesebb volt, tapasztaltabb volt. Öt orgazmusom volt. De ezzel az egy alkalommal valamit örökre elvesztettem. Hogy is mondjam? Elvesztettem a hitemet, hogy bizonyos dolgok szentnek számítanak. S ezekhez ragaszkodni kellene.
A hűség szó a hit szóból ered. Hogy hiszünk a szerelemben, a másik emberben, abban, hogy két ember kapcsolata értékes lehet. Hiszünk abban, hogy jóban és rosszban kitartunk egymás mellett, s hogy együtt minden könnyebb lesz. Ja igen, és hiszünk önmagunkban. A hitek közül talán ez a legfontosabb. Hogy semmit sem kell a másiknak bizonygatnunk.
A nyelv rendkívül gazdag a hűtlenség megnevezésében. Megcsalni valakit. Milyen pontos kifejezés! A hűtlenség alapja az átverés, a félrevezetés, a becsapás. A többség bűnnek tartja, mégis az emberek 99,95 százaléka ezt teszi. Félnek a leleplezéstől, ezért hazudnak. De lopnak is – időt, nemegyszer pénzt is a családtól vagy attól, akivel együtt élnek. Érdekes, hogy mi történik a hűtlenséggel, ha a pár úgy határoz, hogy nyilvánosan beszél róla. Vannak esetek, amikor nem beszélnek róla, mert az egyik fél úgy dönt, hogy a hűtlenség miatt szakít, vagy fordítva: ha úgy dönt, hogy marad, és nem hűtlenkedik tovább. Ilyenkor a hűtlenség elveszíti sorsszerűségét. Fáj, de csak annyira, mint amikor a másik többet iszik, mint kellene. Az emberek többsége azonban nem beszél a hűtlenségéről. Fél, hogy visszakapja.
Házasságtörés – ez is a hűtlenség szinonimája. A házasságot a testi kapcsolat töri meg. Csakhogy a hűtlenséghez nem törvényszerűen kapcsolódik a szex. Vagy mégis? Nagyon nehéz meghúzni a határt. Vannak nők, akik az onániát is hűtlenségnek tartják, és hatalmas jeleneteket rendeznek miatta. Szerintük az ember magával is meg tudja csalni a másikat. Szó, ami szó, sokféle hűtlenség létezik: van, akinek a szerelme plátói; van, aki a feleségével van az ágyban, de közben a kolléganőjére gondol; van, aki mással szexel, de a feleségét a világért sem hagyná el... Hol kezdődik a hűtlenség, és hol végződik?
– Az én kapcsolatom Tomival a szexualitást ébresztette fel bennem – mint amikor kinyitunk egy vízcsapot. Elképesztő dolgokat műveltünk, amikor a kezdeti szégyenkezésünk elmúlt. S én egyszeriben rájöttem, mi hiányzott a házasságomból. A másik felfedezésének lehetősége. S rajta keresztül önmagam felfedezése. A gyönyör számtalan arcának felfedezése magamban és őbenne. Az abszolút szabad cselekvés. Tomival kezdtem felfedezni és megfigyelni a testemet, megtanultam kérdéseket feltenni. És válaszolni rájuk. Csupa játék volt az egész. Szexshopokba jártunk, és elmerültünk egymás tekintetében. A köztünk levő különbség eltűnt. Valami történt velem: harmincöt éves voltam, és kincset találtam magamban. Döntenem kellett, hogy kinek adom.
– Mert a férjem lassan-lassan visszatáncolt hozzám. Egyszeriben minden tetszett neki, amit velem csinált: az ágy, a mozi, a séták. Én viszont nem tudtam, hogy akarom-e még őt. De ott voltak a közös gyerekek. A jelzálogkölcsön. S lényegében nem volt mit a szemére hánynom. Egyszeriben az ő félrelépését is más színben kezdtem látni. Megértettem. Egy kicsit azt akartam, hogy hagyjon el. Maradjunk barátok, osztozzunk meg a gyerekeken, a kölcsönön, a gondokon. Ráadásul Tomi azt akarta, hogy vele éljek. Olyanokat mondott, hogy nélkülem el van veszve, meg hogy szeret. Nem tudtam, mit tegyek.
– Több hétig semmit se tettem. Újrakezdtem a japán nyelvtanfolyamot. Egy irtó érdekes férfi is beiratkozott. Rögtön felvettem vele a szemkontaktust, és ő mellém ült. Aztán azt mondtam magamban, hogy még egy próbát teszek a férjemmel. Vele maradok, és kölcsönadom neki a kincsemet. De egészen nem adom neki. És eddig megy a dolog. Élvezzük egymást. Azt hiszem, sokszor meglepem. S egyetlen dolgot mondogatok csak magamnak: elsősorban és főleg magamhoz leszek hű. A többit majd meglátjuk. Mi mást mondhatnék?
