Be kell valljam, kegyesen bánt velem a sors. Nem számítok éppen magas fickónak, de bőven megütöm a 180 centimétert. Nincs túl sok gondom az ismerkedéssel sem, hisz aranybarna szememmel, szőke hajammal és kockás felsőtestemmel kifejezetten a csajok kedvencének számítok. Mindezekhez pedig egy vastag pénztárca is társul. Megengedhetem magamnak a luxust. Három verda is áll a garázsomban, a házam egy luxusnyaralóra hasonlít, és egy átbulizott éjszaka után mindig új csaj melegíti az ágyamat. Kell ennél több?
Fiatal felnőttként úgy tekintettem az életre, mint a legtöbb elkényeztetett, gazdag kölyök. Nem vágytam csupán egy nő társaságára, hiszen megkaphattam bárkit ‒ de túllépve a harmincat már mások voltak a prioritásaim. Többet szerettem volna az alkalmi szex okozta pillanatnyi örömnél. Társra vágytam. Úgy gondoltam, ez sem lesz kihívás, hiszen a nőknek támaszra és anyagi biztonságra van szükségük, s tőlem mindkettőt megkaphatják.
Azon a nyáron a szokásos szezonnyitó partimat tartottam. Minden évben igyekeztem fokozni a hangulatot, és valami újjal előrukkolni a vendégeimnek. Női és férfi sztriptíztáncosokat hívtam a partira, hogy mindenkinek kiszolgáljam az igényeit. A vendéglista mindig ugyanazokból a személyekből állt, évek óta. Azon az estén azonban Bianka unokahúgom elhozta magával az új kolléganőjét is, Lillát.
Egek! Soha nem láttam még nála szebb nőt! Akkor és ott úgy éreztem, itt az alkalom. Ő lesz az a csaj! Minden porcikámat átjárta az izgalom, csak néztem őt földbe gyökerezett lábbal. Természetes, dús fekete hajával és vakítóan kék szemével kitűnt a tömegből. Teltkarcsú idomaival még csak nem is hasonlított a többi cicababához a partin, főleg nem azokra, akiket olykor reggelente az ágyamban találtam. Óráknak tűnt, míg azon gondolkodtam, hogyan szólíthatnám meg, mert nem akartam a szokásos macsós dumával etetni: „Szia, cica, olyan jól nézel ki, hogy azt már büntetni kéne!” Az a vicc, hogy őt látva valóban ezt gondoltam.
Mire összeszedtem volna magam, hogy odamenjek hozzá, addigra ő indult el felém. Megállt előttem, és olyan mosolyt villantott rám, amitől kedvem lett volna nyakon önteni magam a kezemben tartott hideg sörrel.
– Gyönyörű ez a ház!
– Nem nagy szám. Persze, nem rossz, de a külsőségek nekem sohasem számítottak igazán.
Fuj, micsoda álszent duma! – gondoltam magamban. De ha lehet, az ő mosolya még szélesebb lett, amitől még a hideg is kirázott, a szó legjobb értelmében.
Beszélgetésbe kezdtünk, és nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Szinte magával ragadott a természetessége. Lilla nemcsak gyönyörű volt, de okos és vicces is. Azon kaptam magam, hogy egyre ostobább vicceket mesélek neki, ő pedig jóízűen kacag valamennyi poénomon. Fel sem tűnt az idő múlása. Átbeszélgettem vele csaknem az egész éjszakát. A vendégeim közben szép lassan leléptek, és már csak kettesben üldögéltünk a medence szélén. Ahogyan a külső zajok elcsendesedtek körülöttünk, úgy vált a beszélgetésünk is egyre meghittebbé. Azt vettem észre, hogy egyre kevésbé figyelek arra, amit mond. Helyette inkább a szája mozgása, ajkának kecses íve érdekelt.
Figyeltem, hogyan emelkedik-süllyed a mellkasa minden egyes levegővételnél, és ahogy beszéd közben megrebbennek a szempillái. Miközben néztem, észre sem vettem, ahogy a szép, dallamos hangja egyszer csak elhalkult. Úgy bámultam őt, mintha soha azelőtt nem láttam volna még nőt. Zavarba kellet volna hozzam, ehelyett tágra nyílt szemei mélyén ugyanazt a sóvárgást véltem felfedezni, amelyet legbelül én magam is éreztem. Szája enyhén elnyílt és várt. Máskor talán ezt a pillanatot választottam volna, hogy a szobámba invitáljam, és igen, most is erre vágytam, de ezúttal erőt vettem magamon. Életemben először valóban úriemberhez méltóan viselkedtem.
– Hazakísérhetlek? Későre jár, biztosan szeretnél már lefeküdni – mondtam végül. Meglepettnek tűnt, talán ő sem erre számított az én számból.
– Köszönöm, de autóval vagyok.
– Ittasan akarsz vezetni? – kérdeztem, és a gyomrom egy pillanatra görcsbe rándult a gondolatra.
– Dehogy! Csak gyümölcslevet ittam. – Felállt, és én önmagammal viaskodva kikísértem őt. Miközben kifelé sétáltunk, feltettem neki a nagy kérdést.
– Volna kedved valamikor velem ebédelni?
– Nagyon szívesen. Mondjuk holnap? – terült el széles mosoly az arcán.
Ejha! Erre nem számítottam, de látszólag ő maga sem, mert hirtelen zavarba jött a saját merészségétől. Reményteljes pillantást vetett rám. Még szép, hogy igent mondtam erre az ajánlatra. Rohadt szerencsésnek éreztem magam.
A másnapi randink nagyon jól sikerült, amit szinte rögtön követett a második, majd a harmadik találka. Lillával minden napot, minden percet együtt töltöttünk, amikor épp nem a cég ügyeit intéztem. Olyan sok közös jellemvonásunk volt, hogy magam is elcsodálkoztam rajta. Szinte mindent szeretett, ami engem érdekelt. Szerette a kosármeccseket, a rockzenét, még a sört is. Minden nap eljártunk együtt kondizni, és hihetetlen, hogy még a kedvenc báromat is ismerte, ahová gyakran jártunk a haverokkal. Fel nem foghattam, hogy eddig egyszer sem futottunk ott össze.
Eleinte a randikon mindig felajánlotta, hogy rendezi a számlát, és feszengett, amikor én határozottan elutasítottam. Férfiként kutya kötelességemnek éreztem állni a kiadásainkat, ahogyan apám is tette annak idején anyámmal. Néha össze is szólalkoztunk emiatt, de később már csak legyintett, és rám hagyta.
Rövid időn belül olyan szerelmes lettem, amire nem is tartottam magamat képesnek. Az érzés kölcsönös volt. Szegény lányt ki is rúgták miattam a munkahelyéről. Olyan sokszor vittem randevúkra és kirándulásokra, hogy a főnöke megelégelte a hiányzásait. Ott zokogott az ágyamon, amikor hazaértem munkából. Azt mondta, azzal indokolták, hogy nem képes koncentrálni a munkájára. Egy ideig próbált új állást találni, de végül sikerült meggyőznöm, hogy nincs rá szüksége, hisz ami az enyém, az az övé is. Képes voltam a jövedelmemből mind a kettőnkről gondoskodni. Arra kértem őt, hogy amíg én dolgozom, találja fel magát. Menjen csavarogni a barátnőivel, vásároljon, szórakozzon. Elég pénzt adtam neki ruhára, cipőre, táskára és egyéb nőknek tetsző dologra. Az én barátnőmnek tökéletes életének kellett lennie.
Pár hónap után úgy döntöttünk, összeköltözünk. Nem volt értelme várni vele, hisz Lillával akartam felépíteni a közös életet, nem mással. Mindent szerettem benne, a haját, a mosolyát, a stílusát és azt, ahogyan velem törődött, amikor fáradtan hazaértem a cégből. Úgy éreztem, megütöttem a főnyereményt, a köztünk lévő szenvedélyről nem is beszélve.
Az egyéves évfordulónk alkalmából egy fekete BMW-vel leptem meg. Olyan megható volt látni, ahogy zokog az örömtől. Tudtam, hogy tökéletes ajándékot választottam. Én egy ezüstláncot kaptam tőle, a medáljába az ő neve volt gravírozva. Sohasem vettem le a nyakamból.
Azt hittem, minden tökéletes kettőnk között, de egy napon valami megváltozott. Észrevettem, hogy Lilla egyre többet szomorkodik. Hiába próbáltam a kedvében járni és felvidítani, semmivel sem értem célt. Többször előfordult, hogy az éjszakákat egy barátnőjénél töltötte. Hagytam, azt gondoltam, talán ő tud neki segíteni. A csajok mégiscsak jobban meg tudják érteni egymást. De hiába teltek a hetek, Lilla csak egyre rosszabbul lett. Akkoriban nagyon sokat dolgoztam, ezért arra gondoltam, talán itt az ideje egy kis szabadságnak.
Befizettem egy dubaji utazásra. Csodálatos kirándulás volt. Lillával is minden tökéletesen alakult. Azt hittem, végre rendbejönnek a dolgok. Tévedtem. Amint hazatértünk, újra letargiába esett. Azt gondoltam, talán már elege van az otthonlétből, és munkára vágyik. Beajánlottam őt egy jól menő cégbe asszisztensnek.
Éppen hazaértem a jó hírrel, amikor észrevettem, hogy a kocsija nem parkol a ház előtt. Gondoltam, talán vásárolni ment, de amikor belépten a házba, újabb sokk ért. A magas sarkúi, amelyek mindig a folyosón sorakoztak, eltűntek. Felrohantam az emeletre, hogy belessek a gardróbba. Üres volt. A pánik szinte fojtogatott.
A hálószobában, az ágyon találtam meg a levelet. Egy mondat volt csupán, de mindent összetört bennem:
„Hiába zársz egy madarat aranykalitkába, attól még az kalitka marad!”
