Zoé érezte, egyre jobban elhatalmasodik rajta a péntek délutáni fáradtság. Megkönnyebbült, amikor az órájára pillantva látta, hogy már csak fél óra, és végre kiszabadul az irodából, és legalább a hétvégére maga mögött hagyhatja a munkahelyi gondokat. Lopva a kolléganőjére pillantott, aki már vagy tíz perce a gyereknevelés buktatóiról beszélt telefonon a barátnőjével – hm, neki legalább családja van, rám viszont legfeljebb a pormacskák várnak otthon – gondolta keserű irigységgel.
Amikor kilépett az utcára és szembesült a rekkenő, kora nyári hőséggel, végképp rosszra fordult a hangulata. Vízpartra, napfürdőzésre vágyott, de nem magányosan, hanem egy szerető társsal. Egyre rosszabb lett a hangulata, és amikor belépett az üres lakásába, legszívesebben elsírta volna magát.
Lassan két éve, hogy a férje, Péter egy kellemesnek ígérkező estén teljesen higgadt, nyugodt hangon, a lelkiismeret-furdalás és bűnbánat legkisebb jele nélkül közölte vele, hogy beadta a válópert. Ahogy hallgatta a férfi magyarázkodását, egyre távolabbinak tűnt a hangja, és hirtelen úgy érezte, egy idegen áll előtte. A gesztusai, a modora, a hanghordozása, minden idegennek és taszítónak tűnt számára. „Szeretem, nem azért, mert gyönyörű és karcsú… küzdöttem ellene… gyermeket szeretnék tőle… barátok maradhatunk…” – a mai napig csupán mondatfoszlányokra emlékezik.
Válóper?! Közös megegyezéssel váltak el, de neki akkor szinte nem is volt saját akarata, lebénította a csalódás, a veszteség okozta fájdalom. Nem volt könnyű lemondania Péterről, hiszen a történtek ellenére még mindig szerette, miközben minden idegsejtjével gyűlölni, utálni, megvetni szerette volna, mint egy közönséges, ocsmány férget. De hiába, csak a megcsalt asszony haragja tombolt benne. Sokáig tartott ez a lelki gyötrődés, mert először a szerelemnek kellett elmúlnia.
Mialatt a zuhany alatt állt, azon töprengett, hogy vajon van-e valahol egy férfi, aki el tudja majd őt fogadni hibáival, gyarlóságaival együtt, és képes lesz őt úgy szeretni, hogy feledtetni tudja vele házassága kudarcát. De vajon képes lesz még maradéktalanul bízni és hinni egy férfiban?
Belefáradt az utóbbi idő társkeresési kudarcaiba, és elege lett a férfiakból, akik nem kapcsolatban, csak kalandokban gondolkodtak. Nem erre vágyott. Miután kilépett a kádból, kritikus tekintettel méregette magát a tükörben. Leengedte dús, fekete fürtjeit, melyek most a válláig értek. Mivel teste mindeddig rejtélyes, megmagyarázhatatlan oknál fogva képtelen volt egy új élet befogadására, így bőre még mindig gyönyörű, hibátlan volt, és telt keblein sem látszott meg az idő múlása. Csupán némi túlsúly árulkodott a koráról: „Mit akarsz tőlem? Hogy kívánjalak?! Hiszen olyan vagy, mint egy disznó!” – vágta egyszer a fejéhez a veszekedés hevében Péter.
Péter, Péter… Mikor leszek már képes kiverni a fejemből teljesen azt a mocskot? Hogy ne kelljen gondolkodnia, bekapcsolta a tévét, és várta az éppen aktuális sorozatot. Mária, Betty, Susan, mindegy, ki a hősnő, csak ne kelljen saját lelki nyomorán és unalmas, szürke kis életén gondolkodnia. A valóságnál minden csak jobb lehet. Az önmaga előtt is csupán megjátszott békés pihenés perceit a telefon csengése szakította félbe:
– Szia, nem zavarlak?
– Szia, Kata, dehogy zavarsz. Mi újság?
– Csupán azért hívlak, hogy eszedbe jutassam, hogy holnap van Lili fellépése, és már nagyon várunk. Remélem, nem jött közbe semmi, és számíthatunk rád!
– Hát persze, éppen azon töprengtem mit is vegyek fel – lódította szégyenkezve, hogy a keresztlánya fellépése teljesen kiment a fejéből. A beszélgetés csak még jobban elkedvetlenítette. Szerette Katát, az unokanővérét, tündéri keresztlányát meg egyenesen imádta, de az utóbbi időben nehezen viselte a találkozást velük, a tökéletes családdal. Kicsit mindig irigyelte őt, amiért élete minden szinten tökéletes volt. Elkerülték a kudarcok, a bánat, mintha csak egy hollywoodi romantikus film szereplője lenne családjával együtt. Szinte gyanúsan tökéletes körülöttük minden.
Korán ágyba bújt, szeretette volna kipihenni magát a rá váró hosszú autóút előtt, de minél inkább erőltette az alvást, annál éberebb volt. Sokáig forgolódott szeretetlen szerelmei színterén, míg végre elnyomta az álom. „Egy kietlen, szűk utcán haladt, sietős léptekkel. A járdát szürke, kopott, lakatlan házak szegélyezték. Időnként felnézett az égre, ahol a viharfelhők feketén gyülekeztek. Egyre jobban megnyújtotta lépteit, szeretett volna biztonságba kerülni, de hiába. Az utca látszólag a végtelenségbe nyúlt. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a félelem. Ekkor az egyik kapu kinyílt, és egy jóképű, vonzó férfi lépett ki rajta. Határozott mozdulattal megragadta a karját, és magához húzta.
Tiltakozni szeretett volna, sikítani, harapni és kaparni, de nem volt hozzá ereje, elgyengült az ismerős ismeretlen férfi karjai közt. Az egy mozdulattal letépte az alsóneműjét, összekulcsolt tenyerére ültette, és gyengéd szenvedéllyel beléhatolt. Közben eleredt az eső, és miközben a testük belülről átforrósodott a kéjtől, a bőrükön izgatóan csúsztak le a hatalmas, hideg esőcseppek…” Izzadtan, kimerülten ébredt, és még sokáig képtelen volt elfelejteni a bizarr, nem mindennapi álmát. Élvezte az álom nyújtotta kielégültséget, mégis mocskosnak, megalázottnak érezte magát. Tudta, hogy az álmaiban szereplő férfival már valahol, valamikor összehozta a sors, de képtelen volt visszaemlékezni, hogy ki ő. – Hát, tényleg le kell lépnem egy kicsit, mert még begolyózok” – motyogta maga elé halkan, miközben kapkodva, rendetlenül bedobálta dolgait a kis utazótáskába. Szinte elmenekült otthonról. Az autóban aztán teljesen lehiggadt, megnyugodott. Mindig is élvezte a vezetést.
Katáék szívélyesen, őszinte örömmel fogadták. Évek óta, amióta kiköltöztek a nagyvárosból, a békés, csöndes kis falusi házba, úgy érezte magát náluk, mintha a béke – és legyünk őszinték, az unalom – szigetére érkezett volna. Mintha náluk és felettük megállt volna az idő. Ebéd után kiültek a kertbe az árnyas fák alá, ahol kedélyesen beszélgettek.
Csupán a nyurga kamaszlány, Lili izgult kicsit, hiszen még sohasem lépett fel ennyi ember előtt, mint ahány látogató várható volt a fiatal amatőr zenészek találkozójára.
A művelődési ház zsúfolásig megtelt, mire megérkeztek. Kata a párjával csatlakozott a többi büszke szülőhöz az első sorban, míg Zoénak be kellett érnie az egyik hellyel hátul. Először kicsit bántotta, hogy ilyen messzire került Katáéktól, de a műsor megkezdése után egyre jobban örült ennek. A sors abszolút hallással áldotta meg, és most minden hamis hangnál úgy érezte, szinte fizikailag szenved. A ki tudja, hányadik műsorszám után már kezdte elviselhetetlennek érezni a sok félreütött hangot, a rosszul hangolt hangszerek hangját, ezért úgy döntött, egy kicsit kimegy megszellőztetni a fejét. Legfeljebb, ha rákérdeznek, majd azt füllenti, hogy túlságosan fojtogató volt odabent a hőség, és nem érezte jól magát.
Miközben megfelelő magyarázaton törte a fejét, majdnem nekiment egy férfinak a művelődési ház ajtajában. – Úgy siet, mint akit üldöznek a hamis hangok! – mondta mosolyogva a férfi. Zoé ránézett, és abban a pillanatban mindkettőjükre elemi erővel tört rá a nevetés. Nem a megszokott, hagyományos értelemben volt jóképű pasi volt, ennek ellenére áradt belőle egyfajta sajátos, belső kisugárzás. Zoé pár percnyi beszélgetés után úgy érezte, hogy ezt a kedves, vonzó mackót már ezer éve ismeri. Egyre jobb lett a hangulatuk, régi barátokként élcelődtek egymással. Egyiküknek sem volt kedve megtörni ezt a varázst és visszamenni a nézőtérre, de mindketten tudták, hogy azzal megbántanák szeretteiket. Végül Ádám, kisfiús zavarral küszködve, elkérte a telefonszámát.
Zoé úgy érezte, ez alatt a pár perc alatt valami megváltozott. Nem a világ lett más körülötte, ő nézte azt mostantól más szemmel. Már nem volt bizalmatlan, hitetlenkedő. Ezúttal biztosra vette, hogy nem fogja hiába várni a telefon csengését.
Kellemesen telt el a hétvége hátralévő része, még Katáék boldogságának látványától sem szomorodott el. A hazafelé vezető úton egyfolytában Ádámra gondolt. Alig ért haza, már fel is csendült az ismerős csengőhang. – Halló? – szólt bele izgalomtól fátyolos hangon. – Szia, remélem nem hívlak rosszkor, de már alig bírtam kivárni, hogy halljam a hangodat… Ádám volt az. Sokáig, meghitten beszélgettek. Ettől kezdve naponta jöttek és mentek az elektromos levelek, melyben mindketten feltárták egymás előtt múltjukat, jelenüket, legmélyebb titkaikat, de legtöbbször azon törték a fejüket, mi is történt velük valójában. Két érett ember, akik eddig soha nem hittek a romantikus, mindent elsöprő szerelemben, most mégis Ámor csapdájába estek. Egyre jobban szenvedtek a köztük lévő távolságtól, vágyakoztak a másik közelségére, szerelmük kicsúcsosodására a másik ölelésében.
Zoé az egyik reggel megdöbbenve állt a ruhásszekrénye előtt. Évek óta először érezte úgy, nincs mit felvennie. Barna, szürke, fekete zsákruhák, idomtalan hájtakarók néztek vele farkasszemet a szekrény mélyéről. „Nem is csoda, hogy Péter szinte észre sem vett ezekben, a rongyokban! De hiszen ezek nem tükröznek az énemből semmit, hm, mintha láthatatlan szeretettem volna lenni, elbújni éveken át. De ki elől?” – A délutánt vásárlással töltötte. Boldogan vitte haza legújabb zsákmányait.
A szoknyák, pólók a nyári virágok legszebb színeivel vetekedtek. A legjobban mégis egy álomszép alsóneműszettnek örült, mely annak ellenére, hogy nem a közönséges, piros csipkecsodák egyike volt, a buja erotikára csábító ruhadarabok közé számított.
„De mi lesz, ha csalódni fog bennem, és ruha nélkül kövérnek, csúnyának fogja tartani a testemet? Nem bírnék elviselni még egy csalódást!“
Most érezte csak igazán, hogy milyen óriási hibát követett el azzal, hogy Péterrel szemben nem harcolt eléggé a barátnőiért. Péter elmarta mellőle mindegyiket, a végén mégis ő lett a rossz, az elviselhetetlen, az undok hárpia, akit igazán nem lehet szeretni. Most azonban már nem akart a múltbeli sérelmein, hibáin rágódni, csak az volt a fontos számára, hogy pénteken, amikor Ádám meglátogatja, minden a legnagyobb rendben legyen. Akkor végre megtudja, hogy milyen a csókja, az ölelése, az illata…
(Folytatjuk)
