Számos család van, amelyben felüti fejét a rákbetegség. Senki nem akarja átélni, és mégis átéli. Alig egy évvel ezelőtt a mi családunk is egy volt a sok átlagos közül. Azóta el kellett búcsúznunk a férjemtől, Zsolttól.
Reggel fél hétkor szólal meg az ébresztő a mobilomon. Azonnal felkelek, nem tíz perccel később, mint régen. Ma szerda van, és szerdánként kemóra járunk. Ezek a reggelek mindig zaklatottak. Elő kell készítenem Zsoltot a szállításra, be kell neki adnom a gyógyszereket, és megitatni egy kevés teával, mert reggeliről szó sem lehet. Az utóbbi hetekben szinte semmit nem eszik. Undorodik mindenfajta ételtől, még a Nutridrinket sem tudom beleimádkozni.
Az ápolónő ma nem jön, valami történt a lábával, és maga helyett sem tud küldeni senkit. Nem baj, már van gyakorlatom, elboldogulok egyedül is. Kimegyek a konyhába, elkészítem a reggelit Vikikének. Zsoltot addig nem ébresztem fel. Az állítható ágyban fekszik, szája nyitva. Háromszobás lakásunk egész nappaliját kórházi szobának rendeztük be. A barátaink az alacsony előszobai padot föltették a tévéasztalra, hogy Zsolt jobban lássa a tévé képernyőjét. Úgysem hiányzik az előszobából az a pad, kellett a hely a hordágynak, amin Zsoltot beviszik a kórházba.
Hét óra előtt fölébresztem Vikit, azután gyorsan lezuhanyozok. Zsolt már felébredt ‒ jó reggelt kívánok neki, megsimogatom a fejét, és puszit adok a homlokára. Kiveszem alóla az éjjeli pelenkát, megtisztogatom és bekenem a keresztcsontján levő nedvedző felfekvést. Utána megmosdatom, beadom neki a gyógyszereket, megborotválom, megfésülöm, megmosom a fogát, az arcát bekrémezem. Átöltöztetem, és tisztára cserélem a vizelettel félig megtelt műanyag zacskót. Zsolt nem akar semmit, minden tagja fáj. A gyógyszert sem hajlandó lenyelni, amit a kemoterápia előtt kell bevenni ‒ az utóbbi napokban már azt sem akarja, hogy az oldalára fordítsam.
A felfekvés, amit a múlt héten szedett össze az urológián, mélyebb lett. Iszonyodva gondolok rá, hogy ez a szörnyű seb pont a daganat mellett keletkezett, és nyomja a hólyaghoz vezető ideget.
Ma végre besoroltak minket mágneses rezonanciára. (Már régen megszoktam, hogy többes számban beszéljek, pedig csak Zsolt megy a kezelésre, én nem.) Hat hete várok erre a vizsgálatra, remélve, hogy az eredmények után végre abbamarad a kemoterápia. Úgy tervezem, hogy kérvényt adok be a közeli hospice-ba, ha pedig nem sikerül helyet kapni, akkor Zsolt otthon fog meghalni. Legalább a rokonok és a barátok el tudnak majd búcsúzni tőle. Bármelyik terv válik is be, végre nyugalom lesz.
Nem kell többé kórházba szállítani, kihívni a háziorvost, vagy mentőért könyörögni, ha rosszabbodik az állapota. A hospice-ban van orvos. Nem kell mentőben zötyögni a városon keresztül a kemoterápiára, nem lesznek betegszállítók, akik úgy tekintenek Zsoltra, mintha egy tárgy volna, rám pedig mint a szükséges rosszra. A betegszállítók szótlanul végzik a dolgukat, nem köszönnek, nem udvariaskodnak. Szállítják az ütött-kopott mentőkocsiban a beteget, mint valami élettelen dolgot ‒ meg sem fordul a fejükben, hogy egy élő ember, aki testileg és lelkileg a mélyponton van. Van köztük rendes is, de a legtöbb nem az.
Megállapodtunk az orvossal, hogy a mágneses rezonancia után Zsolt pár napig a kórházban marad. Kap majd vért, vitaminokat, ásványi anyagokat és vizet, amíg nem javul a vérképe, aztán megint jön a kemoterápia. Ezt már ismerjük. Bizonygatom magamnak, hogy ennek így kell lennie.
Háromnegyed nyolckor Vikike elmegy az iskolába. Eszembe villan, hogy lehet, most látja utoljára az apját. „Búcsúzz el szépen a papától” – mondom neki. Kilencre jön a mentő. Reméljük, hogy kedves betegszállítók érkeznek, a hordágy is nagyon kényelmes lesz, és befér a liftbe. Zsoltnak így nem kellene a kerekesszékben görnyedve beszállni a liftbe, amikor minden mozdulat iszonyúan fáj.
Összekészítem a táskát, amit Zsolt magával visz. Belerakom a szokásos kólát, a fájdalomcsillapítókat, a legutolsó leleteket, a szorongás elleni új gyógyszert, amit múltkor könyörögtem ki a patikában, valamint a megrendelőlapot a mentőhöz, amire a következő varázsszók vannak írva: „Szállítás fekve, kétfős személyzet, egy kísérő.” El van készítve a nagy táska is, benne a kórházi kellékek és a pelenkák. A kórházban ugyanis nincs olyan nagy pelenka, amilyen Zsoltnak kell.
Nem sokkal kilenc óra után megérkezik a ház elé a mentőautó. Kimegyek a folyosóra, és kitámasztom a kétszárnyú lengőajtót, amely a lifthez vezet. A betegszállítók nem sietnek, Zsoltot óvatosan, érzéssel emelik át az ágyból a hordágyra, ami szerencsére befér a liftbe. Hálásan élem meg azokat a ritka perceket, amikor nem kell mindent egyedül csinálnom: itt van ez a két férfi. Halk utasításaik, nyugodt mozdulataik gyógyírként hatnak a lelkemre. Mielőtt elindulnánk, az egyik ápoló félrehúzza a vezetőfülkét tőlünk elválasztó üvegablakot, és azt mondja: „Asszonyom, bekapcsolom a szirénát.” Ez korábban még nem esett meg, de biztosan látják, milyen állapotban van Zsolt. Aztán elindulunk. Az utca üvegablakai visszaverik a sziréna kék fényét. Megfogom a férjem kezét.
Zsolt eddig mindig kinézett az utcára, és azt mondta, legalább látja a várost. Az utóbbi hetekben azonban be van csukva a szeme, fájdalommal küszködik, vagy bódultan fekszik a fájdalomcsillapítóktól. Nézem a járdán haladó embereket. Én látom őket, ők viszont nem látnak minket. Talán elgondolkodnak, kit visz szirénázva a mentő. Mi vagyunk azok, minket visz a mentőautó – válaszolom nekik magamban.
Amikor beérünk a kórházba, és végighaladunk a folyosókon, kisebb feltűnést keltünk. Zsolt rettentően néz ki, szanaszét áll a haja, pedig a lehető legrövidebbre vágtam. Egy ilyen apróságtól is emberi ronccsá válhat valaki. Vérvétel, majd várakozás az eredményre. Lemegyek a kórház mellé, a sarkon van egy kávéház, ide szoktam beülni. Kérek egy kávét, és megpróbálok dolgozni. Egy óra múlva visszamegyek. A vérkép rossz, elmarad a kemoterápia, a mágneses rezonanciára pedig csak délután fél ötkor kerül sor. Ott maradok a váróteremben, Zsolt a mellettem levő vizsgálószobában fekszik az ágyon. Időről időre bemegyek hozzá megnézni, hogy van. A váróteremben mindig szörnyen érzem magam. Amikor rajtam kívül nincs már ott senki, kétségbeesetten zokogni kezdek. Általában nem szoktam sírni, tartalékolom az erőmet, hisz eltarthat ez még egy ideig.
Fél kettőkor felhív a doktornő, Zsolt a Covid miatt köhécsel. A mágneses rezonancia törölve, át kell szállítani a járványkórházba. Ledöbbent a hír. Zsolt sokkos állapotba kerül az ambulancián, nincs magánál, sír, aztán énekelni kezd. Megkérdezem a nővértől, adhatok-e neki nyugtatót. Adhatok, mondja a nővér. A férjem lenyeli a gyógyszert, megnyugszik.
Három óra tájban átmegyünk a járványkórházba. Amikor a betegszobában Zsoltot átemelik az ágyba, hangosan jajgat. Szólok a nővérnek, hogy beszélnem kell az orvossal. Elutasítóan néz rám, de nekem beszélnem kell az orvossal ‒ el kell mondanom neki, hogy Zsoltnak felfekvése van, forgatni kell az ágyban, és néha nincs magánál. Ezt mind el kell mondanom neki! Kiküldenek a váróterembe. Várok. Azután behívnak. Ott akarom hagyni az elkészített holmikat, egyenként kiszedem a táskából. Itt a törülköző… nem kell, itt van egyszer használatos… Akkor legalább a fogkefét… nem kell, van egyszer használatos fogkefénk is… Itt a mobil… Ekkor elsírom magam. Az orvosnő félrehúz, igyekszem nyugodtan beszélni, elmagyarázni, mi baja van Zsoltnak, hogyan kell bánni vele, mi nincs benne a kórlapban… Az orvosnő figyelmesen végighallgat, kedves is.
Öt órakor hazaindulok. Elmondom a sógoromnak, a barátainknak és a rokonoknak, mi a helyzet. Otthon tiszta ágyneműt húzok Zsolt ágyára. Rendet csinálok. Felhívom a kórházat ‒ a férjem állapota stabilizálódott, transzfúziót és oxigént kap, egy hét múlva hazajöhet. Szuper, akkor a lehető leghamarabb meg kell csinálni a mágneses rezonanciát, elintézni a kórházat, hazahozni Zsoltot, esetleg hospice-ba vinni, mindent előkészíteni…
Este átnézzük a leckét Vikikével, utána próbálok dolgozni. Beszkennelem a mai leleteket, és átküldöm a háziorvosnak.
Este a tévé mellett felbontok egy doboz sört. Ez az én rituálém azért, hogy ne kezdjek el komolyabban inni. Mert legszívesebben az alkoholhoz fordultam volna, amikor fél évvel ezelőtt elkezdődött ez a rémálom. Tudtam, hogy az első pohár azt jelentené, elindultam a pokolba vezető úton. Amikor nem tudok elaludni, elrendezem Zsolt gyógyszereit. Tizennégy orvosságot szed, van köztük hasba szúrt injekció, fájdalomcsillapító tapasz és por alakban morfium.
Van tervem a jövőre nézve. De akkor még nem tudom, hogy három nap múlva minden tervem szertefoszlik, és már csak egyszer látom Zsoltot. Viszont az az utolsó találkozás csoda szép lesz.
