Idén ötven lettem. Az igazat megvallva féltem ettől az évfordulótól. Szülinapi partit kell rendeznem – gondoltam magamban ‒, legalább olyat, mint amikor betöltöttem a harmincat. Rögtön rosszullét környékezett. Készíteni kell tortát, szendvicseket és frissítőket, no meg a lakást is ki kell pofozni. Vagy menjek inkább vendéglőbe? De melyikbe? És kiket hívjak meg?
Amikor mindezt végiggondoltam, rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok összejövetelt. Én vagyok az ünnepelt, ez az én napom, nem a vendégeké. Helyette elutaztam a hegyekbe, és születésemnek pontos órájában ott találtam magamat, ahol a legjobban szerettem lenni: egy csendes erdő hó borította fái között, ahol egyetlen lábnyom sem látható.
Szeretteim este titokban tortát sütöttek nekem a menedékházban. A felköszöntés után szinte nem is ittunk alkoholt. Hócsizmában, sportruhában és meleg pólóban ücsörögtünk, miközben az eresz alján jégcsapok csillogtak, mellettünk a kandallóban pedig fahasábok pattogtak a tűzben. Amikor már egyedül üldögéltem a lángok melegében, azon merengtem, hogy ezután is így szeretnék élni: már nem akarok erőt venni magamon, hogy másokhoz alkalmazkodjak, és olyanná váljak, amilyennek ők látni kívánnak engem.
Amikor megszülettek a gyerekeim, nem láttam a fényt az alagút végén. Szép dolog szülőnek lenni, ugyanakkor fárasztó és véget nem érő feladat. Még néhány év, és a gyerekeimnek egyáltalán nem lesz szükségük rám. Én közben meg már túl vagyok az életem felén – még akkor is, ha megadatik, hogy hosszú ideig éljek. Mit jelent ez? Írjak listát, mi mindent akarok még látni, tenni és kipróbálni a hátralevő években? De mégis minek, amikor akkor vagyok a legboldogabb, ha itt lehetek ebben a látszólag véget nem érő erdőben?
Mi van, ha semmi kedvem ejtőernyővel kiugrani a Mont Blanc felett? Úgy érzem, elég kalandot éltem meg harmincöt éves koromig ‒ sőt, túl sokat is. De lehet, hogy csak kimerültem, belefáradtam a tizenöt évnyi anyaságba.
Ki tudja, végül talán olyan vitális nyugdíjas lesz belőlem, aki biciklin járja végig Kelet-Ázsiát, s akiről a turisták történeteket fognak mesélni egymásnak: „Képzeld, láttam egy hetvenöt éves anyókát, aki végigkerekezi a világot!” Egyszerűen ki kell fújnom magam. Szünetet kell tartanom ebben az eszeveszett, rohanó világban ‒ pihenni egy keveset a fiatalság és az öregkor határán.
De mire is vágyom tulajdonképpen? Mi esik jól, és mi nem? Egyáltalán jó irányba haladok?
Azt szokták mondani, hogy „méltósággal” kell megöregedni. Bosszantónak találom ezt a mondatot. Elsősorban azért, mert mindenki csak a nőkkel kapcsolatban említi. Másodszor pedig, mert ezen a kifejezésen mindenki azt ért, amit akar. A „méltósággal” azt jelenti, hogy elfogadom az öregség minden velejáróját? Vagy épp fordítva: igyekszem eltüntetni a jeleit, hogy senki ne vegye őket észre? „Méltósággal” öregszik az, aki festi a haját, vagy az, aki nem? Csupa kérdés.
Állítólag az is rossz, ha öregkorára valakiből különc lesz. Mit is jelent ez pontosan? Hogy térdig érő tűsarkú csizmát vesz fel? Vagy pomponos sapkát? Esetleg Snoopy-mintás pólót hord? Ugyanakkor más kérdések is az eszembe jutnak: Mutogathatom-e még a lábamat, vagy ötven felett ez már nem ildomos? Továbbra is bájosnak és szépnek kell lennem? Ha igen, mégis miért? ‒ kérdem én. A magam részéről egészséges akarok maradni, testi-lelki erőm teljében, és elégedett szeretnék lenni önmagammal. Ennyi nekem tökéletesen elég.
F. Margit
