Tanárhatalom

Tanárnak lenni nem könnyű. A gyermekek jövője a pedagógusoktól és az általuk átadott tudástól is függ. A tananyagok megtanításán és elsajátításán túl azonban a tanár másként is hatással lehet a diákokra – az érzelmi támogatás, a sok dicséret és biztatás csodákat tehet egy gyermek fejlődésében. Sajnos az ellenkezője is igaz: az indokolatlan szigor, a tanulók közti kivételezés és a hatalmi dinamika kihasználása súlyos sebeket ejthet a gyerekek lelkén. Olyan sebeket, amelyek egész életükre kihatással lehetnek. Mi tesz tehát valakit jó tanárrá, és miként dolgozzuk fel az iskolában szerzett rossz emlékeket? 

Gyerekként nem szerettem az iskolát. Nem volt számomra több kötelező időtöltésnél. Amit kellett, azt megtanultam, a házi feladat is mindig elkészült, csak legyen valahogy. A tanulással önmagában nincs gond, de hogy milyen formában és kik által válunk okosabbá, azt bizony nagyban befolyásolják a körülöttünk élők. Felnőttként eldönthetem, kit engedek magamhoz közel, és ki előtt húzom meg a határaimat. Gyerekként azonban még nem voltam erre képes, és ezzel nem voltam egyedül. Ekkor még elhisszük a jót, s bízunk az igazban. Ebbe az ártatlanságba és tisztaszívűségbe mi, felnőttek kegyetlenül bele tudunk tiporni, nem gondolva a következményekre. Pedig azok vannak, és lesznek is. 

Rossz emlékeket hagyott bennem az irodalom-tanárnőm. Máig eszembe jut az eset. Kamaszként imádtam a musicaleket, nagyon mélyen megérintett a műfaj. Számtalanszor megnéztem a kedvenc darabomat, kívülről fújtam az egészet. A nyári szüneteket rendszerint Magyarországon töltöttem az unokatestvéremnél. Egy nap támadt egy ötletünk: megírtunk egy teljes musicalt, természetesen fejből. Borítót is készítettünk hozzá kemény papírból, elöl a főszereplő rajzával. Vártam a napot, hogy az irodalom-tanárnőnek is megmutathassam a művemet. 

Mindig is visszahúzódó lány voltam, szerettem a háttérben maradni, halk szemlélőként megbújni. Ám ez az érzés most más volt. Büszke voltam az alkotásomra, és vágytam az elismerésre. Mosolyogva adtam át a füzetbe írt musicalt a tanárnőnek, és másnap ugyanilyen jókedvvel léptem ki az osztály elé, mikor a táblához szólított. Visszaadta a füzetet, és nyersen annyit tett hozzá, hogy ezért két egyest is kaphatnék, de mivel nem én írtam, így egyet sem érdemlek. 

Csak álltam ott értetlenül. Tudni akartam, miért nem hisz nekem, így meg is kérdeztem. A kapott válasz kicsit megnyugtatott, és újra mosolyra késztetett. A tanárnő csak azért volt gyanakvó, mert nem a nálunk szokványos írásmódot, hanem a magyarországi gömbölyded betűket használtam. Csakhogy nekem természetes volt a két kézírás között váltogatni. Mivel csak ez volt a hitetlenkedése oka, azonnal készen álltam rá, hogy bizonyítsak – írok lapra vagy krétával a táblára. Ám a tanárnő nem kért belőle. Leintett, hogy nem kell, fogjam a füzetemet, és üljek a helyemre, megkezdené az órát. 

Mérhetetlenül csalódott voltam, és fájt a lelkem. Meghazudtolt, és bizonyítani sem engedett. Ráadásul az egész osztály előtt. Már nem tudtam rá tanárként nézni, kerültem a tekintetét. 

A fogalmazásórákat továbbra is nagyon szerettem, azokból mindig a tőlem telhető legtöbbet hoztam ki. Hiábavaló próbálkozások voltak ezek is a tanárnő felé, aki minden alkalommal nevetséges hibákat vélt felfedezni az írásaimban. Ezzel szemben az öcsém, aki az általam írt történeteket adta le, mindig sikert aratott a tanárnőnél, ugyanazt a fogalmazást nekem piros hullámos csíkokkal díszítette.

Érdekes módon, ha felnőttként új pályát kellene választanom, sziklaszilárdan a pedagógia mellett döntenék. Annyi minden rejlik ebben a szóban, ebben a szakmában. Vagyis annyi mindennek kellene rejlenie. A negatív tapasztalataim ellenére is úgy gondolom, hogy egy rendkívüli hivatásról van szó, és többségében elkötelezett, a tudás átadására szomjas, jóakaratú tanárok készítik fel gyermekeinket az életre. 

Kislányom mindig is eltökélt volt alapiskolában. Napjai nagy részét a tanulás tette ki, még a hétvégéken is. Már-már a hobbijává vált. Imádták a tanárok, és ő is nagyon szerette az oktatóit. Mesélt nekik a terveiről, hogy majd gimnázium után Svédországban szeretne továbbtanulni, ők pedig csak biztatták álmai megvalósításában. Nem volt kérdés, hogy gimnáziumba jelentkezzen. Elbúcsúzott hát szeretett alapiskolájától, s kitárultak előtte az új intézmény kapui, tele megannyi tervvel és reménnyel. 

Hamar bebizonyosodott azonban, hogy a középiskola már sokkal nehezebb. Kétszer annyi volt a tanulnivaló, de lányom játszi könnyedséggel ugrotta meg a kihívásokat. Első osztályban még arra is volt példa, hogy az angoltanár őt kérte fel, segítsen neki a dolgozatok javításában. 

Egyre csak tanult és tanult. Ahogy azonban mindinkább több lett a követelmény, úgy néha neki is becsúszott egy-egy kettes. Gyakran letargiába esett emiatt, mert a tanárok nem egyszer számonkérték, ha nem tudta hozni a tőle elvárt formát. Ő akkor sem adta fel, tanult rendületlenül. Csakhogy egyre több olyan felelete lett, ahol a tanárok még többet és többet követeltek. A lányom kezdett tényleg belefáradni, és megingott svédországi álmában. A tanárok biztosan nem rossz szándékból tették, de csalódásként élte meg, amikor azt mondták neki: „Egyest érdemelsz rá, de kettest adok, hogy motiváljalak.” Két teljesen egyforma pontszámú dolgozatra az egyik diák kitűnő értékelést kapott, míg a másik dicséretest. Ha jószándék is állt mögötte, a lányomat mindez inkább elkeserítette, mintsem motiválta. 

Lányom jelenleg főiskola-választás előtt áll, és az érettségire készül gőzerővel. Már nem kell sok hozzá, hogy megkezdődjön életének egy újabb szakasza. A minap az egyik szaktantárgy oktatójával beszélgettem, s amikor szóba került a választott főiskola, csodálkozva kérdezte a lányomtól, hogy minek jelentkezett oda, ha nem színjeles tanuló. Ez volt az a pont, amikor elhittem neki, hogy szeretne már búcsút mondani a gimnáziumnak. Itt jut eszembe ismét gyerekkorom szeretett musicale, ahol a főszereplő kisdiák szintén kiábrándult az iskolából és a tanárokból. Édesapja azonban ezt felelte neki: „A tanárok a szülők helyettesei, azért élnek, hogy a gyerekek testét-lelkét képezzék, ők belelátnak a diákok szívébe, megértik és megvédik azt.”

Egy jó tanár felemel és biztat, még akkor is, ha nem hisz a tanulóban, és nem is az ő dolga lenne jobb útra terelgetni. Továbbadja a tudását, miközben elfogadóan tekint a gyerekre, aki készen áll a fejlődésre.

Olvastam egyszer egy magyar pszichológus történetét, miszerint a régi időkben egy tanár addig feleltette az adott leckéből a diákot, amíg az tökéletesen meg nem tanulta. Leültette az első, majd a második és a harmadik nap is, míg végül az ötödik nap csodásan lefelelt az anyagból. A tanár pedig azonnal beírta a tökéletes érdemjegyet. És igen, a tanításnak ekkor van értelme. A cél nem az, hogy a tanítók csak rámutassanak a gyengeségekre – abban kell segíteniük, hogy ezeken javítani tudjanak a gyerekek. Az a fontos, hogy megtanítsák a diákoknak, a tudás fölemel; a tehetség, a szorgalom és a kitartás pedig utat tör bármilyen körülmények között.

Ha egy szakmában kiégünk, tovább kell állni. A tanári pályában ez még inkább érvényes. Mert lehet, hogy a tanárnak ez csak egy rossz nap, egy pillanatnyi hangulatingadozás, de a gyermeknek az egész jövője függhet egyetlen rosszul megítélt véleménytől. Érdemes ilyenkor átadni a stafétát azoknak az oktatóknak, aki nyitott szívvel, rendületlenül, és a tanulók érdekeit szem előtt tartva állnak hozzá a hivatásukhoz. Mert sok ilyen tanár létezik, és meg tudják változtatni megannyi gyermek életét. A tanári szakma az egyik legcsodálatosabb foglalkozás, amely nem veszhet el!

CZ. T.