Miért van az, hogy párkereséskor mindig ugyanazt a rossz embert találjuk meg, ugyanabba a rossz helyzetbe megyünk bele?
Annyiszor hallottuk már, hogy mindannyian különlegesek vagyunk. Igazi egyéniségek. Bár az önbuzdító hozzáállás kulcsfontosságú, néha nem árt, ha teszünk egy kört a realitás talaján is. Másként nemcsak elsőre, másodjára, de sokadjára is pontosan ugyanúgy bogozódik a történetszál. Ugyanazt mondjuk, ugyanazt tesszük, ugyanolyan érzések gyülemlenek fel bennünk. Hiába vagyunk más helyen, hiába vesznek körül más emberek. Az ismétlődések nem véletlenszerűek. Beidegződéseink, az úgynevezett sémáink nem egyik percről a másikra alakultak ki. Mégis milyen berögződésekről van szó?
Szabó-Bartha Anett
A sématerápiáról Szabó-Bartha Anett (Budapest) szakpszichológussal beszélgettünk.
– A sémákat a legegyszerűbben belső programként tudnám leírni – kezdi a párterapeuta. – Emlékek, érzelmek, testi érzetek, gondolatok kapnak helyet ezekben a „belső csomagjainkban”. Ahogyan haladunk előre az életben, új helyzetekben találjuk magunkat, nekünk pedig szükségünk van arra, hogy valamire támaszkodhassunk. A sémák tehát nem feltétlenül negatívak, sőt. Képzeljük csak el, mi történne, ha semmiféle mintázattal nem rendelkeznénk, mikor szembe találjuk magunkat egy vicsorgó kutyával. Különbséget kell tennünk a pozitív, vagyis az adaptív – és a negatív, tehát a maladaptív sémáink között. A maladaptív sémák azok a tévhiedelmek, amelyek megnehezíthetik az ismerkedést vagy később a párkapcsolatot.
– Mikortól raktározzuk a rossz, a negatív sémáinkat?
– Tulajdonképpen attól a pillanattól kezdve, hogy érzékeljük a külső ingereket. Egy beszélni nem tudó kisgyermek maladaptív sémái főleg testi érzetekből fognak állni. A nagyon korai negatív érzeteink felnőttkorban hirtelen ránk törő érzések formájában fognak megnyilvánulni.
Mi az a séma? Ha például a nőt gyerekkorában elhagyta az apja, nem kereste, s ő ettől szenvedett, az a nő mindig rettegni fog, hogy később a párja elhagyja, ezért gyanús neki minden: ha később jön haza a kedvese, ha elmegy focizni a barátaival.
– Minden negatív séma mögött ott van egy trauma?
– A maladaptív sémák nem minden esetben függenek össze traumával – vagyis nem kell hozzájuk trauma. A gyerek otthon azt hallja az anyukájától, hogy a családi béke érdekében jobb, ha valamit nem mondunk ki, bizonyos érzelmeket inkább nem mutatunk ki. A gyerek, aki ebben nő fel, lehet, hogy felnőttként sem lesz képes őszintén kommunikálni, visszahúzódóvá, megalkuvóvá válik. De említhetném a helikopterszülők példáját, akik állandóan ott köröznek a gyermek körül, mindent megcsinálnak, megoldanak helyette. A gyerek ezért nem tud önállósodni, és később sem fog bízni magában.
– Sémáinkkal nagyon is szembe találjuk magunkat, mikor a párunkat keressük. Torzítják a párunkról alkotott képet a meglévő mintázatok?
– Igen. Olyan ez, mintha egy szűrőn keresztül látnánk mindent – s ez a minden a bennünk lévő valóságot erősíti. A maladaptív sémák a párkeresés első pillanatától kezdve felüthetik a fejüket. Így fordulhat elő, hogy még igazából nem is ismerjük a partnerünket, de már elkezdjük őt idealizálni, felépítünk egy fantáziabuborékot a fejünkben róla: „Végre, ő lesz a Nagy Ő!” Lehet, hogy épp az elhagyástól való félelem sémájával küzdünk, s amint közelebb kerül hozzánk a másik, egyre féltékenyebbé és kisajátítóbbá válunk. Elkezdjük például tesztelni, hogy megbízhatunk-e benne, nem járunk-e úgy, mint korábban. Sokszor a párunk próbál megnyugtatni minket, de mi addig üldözzük a kételyeinkkel, míg meg nem unja – s a végén megint „igazunk lesz”. Tehát ismét bebizonyosodik az, amitől féltünk.
– Miért ragaszkodunk ennyire görcsösen a sémáinkhoz? Miért van szükségünk arra, hogy ezek megmaradjanak, újra és újra beigazolódjanak?
– Sémáinkat nem tudatosan követjük. Automatikusan, szinte zsigerileg keressük azokat az embereket, akik alá tudják támasztani a fejünkben élő forgatókönyvet. S miután a sémáink ismét életbe lépnek, azt tudjuk magunknak mondani: Igen, megint igazam lett, mert újra megtörtént. Előre tudtam, hogy így lesz. Sémáink merevek, így már az is hatalmas előrelépés, ha egyáltalán felismerjük őket. A gyógyulásban pedig segíthet a sématerápia.
– Ezek a mintázatok akkor is megjelennek, ha szeretők vagyunk? Ha mi vagyunk a kapcsolatban az a bizonyos harmadik?
– Igen. A maladaptív sémák bármikor, bármely kapcsolatunkban megjelenhetnek. A szeretői kapcsolatokban is működhetünk ezek mentén, illetve előfordulhat az is, hogy pont maga a séma lesz az, ami belevisz minket egy külső kapcsolatba. Például a nő ennek segítségével akarja ellensúlyozni csökkentértékűségét, belső bizonytalanságát. Azt reméli ugyanis, hogy itt majd szebbnek, jobbnak, kívánatosabbnak fogja érezni magát, mint a házasságában. Így ezen a ponton megdőlni látszik az a gyakori hit is, hogy a szeretői kapcsolatok mindig csak a párkapcsolatunk elégtelenségéről szólnak. Sőt, az sem ritka, hogy a meglévő párjához hasonló „új” kedvest választ magának a nő vagy a férfi.
A sématerápia azonosítja azokat az életcsapdákat, melyekbe beleeshetünk, és segíthet átírni a rossz beidegződéseket, a téves hiedelmeket. Az adaptív sémák segítenek alkalmazkodni – s az életben mindig azok az emberek sikeresek, akik jól alkalmazkodnak. A maladaptív sémák pedig egy sötét erdőbe vezethetnek bennünket, ahol eltévedünk.
– Ha véget ér egy kapcsolat, szükség van arra, hogy pár nélkül éljünk egy darabig? Segíti az egyedüllét a sémák leküzdését?
– Mint minden veszteséget, a párkapcsolatot is meg kell gyászolni. Ez fél vagy akár egy évig is eltarthat. Fontos, hogy új választásunk ne csak a fájdalom előli menekülésről szóljon. Az sem kizárt persze, hogy valakinek pont arra van szüksége, hogy ne legyen sokáig egyedül. Ahhoz viszont, hogy ne a régi sémáink ismétlődjenek, fontos, hogy olyan embernek is tudjunk esélyt adni, aki nem lesz „első látásra szerelem”.
– Ismerkedjünk hát olyanokkal is, akik nem a szokásos „Na, igen, ő igen!” típusainkhoz tartoznak?
– Így van. Ne legyünk teljesen elutasítóak azokkal szemben, akik első ránézésre nem keltik fel bennünk azt az ismerős bizsergést. Sémáink által gyakran a korábbi ismerős személyiségtípusokba botlunk bele. Így történhet meg az, hogy újra és újra ugyanaz esik meg velünk. Ez a „más” típus talán esélyt ad, hogy kiszálljunk a régi mintázatokból.
– A sématerápiákon egyénileg is részt lehet venni – vagy csak párban?
– Külön és együtt is lehet, a hangsúly viszont magunkon van, azaz először a saját belső ismétlődő „programjainkat” kell felismernünk. Aztán nézhetjük csak meg, hogyan fonódnak össze egymással a kettőnk sémái, hogyan tartjuk fenn őket, elzárva magunktól a fejlődés lehetőségét. Nem biztos persze, hogy mindketten készen állunk a változásra – ezzel is számolni kell a párterápia során.
– Milyen praktikákat alkalmazhatunk egy séma leküzdése érdekében a mindennapokban?
– Az első lépés mindenképpen a bennünk működő séma felismerése. Utána fontos a hozzá kapcsolódó tapasztalatok átírása. Lényeges, hogy a megoldási eszköztárunkat is fejlesszük, hogy ne csak a régi, merev reakcióinkat tudjuk elővenni a kritikus helyzetekben.
