Betöltötte az ötvenet, belefáradt a munkába, már semmi sem érdekli? Felejtse el a mondást, hogy „ebben a korban” már nem tanácsos új munkát kezdeni. Épp ellenkezőleg – lehet, hogy éppen ez a legjobb idő a változtatásra, beleértve a munkát is.
Két évtizeddel ezelőtt mindennapos dolog volt, hogy ötven körül a nők már a nyugdíjuk nagyságát számolgatták. Ma viszont teljes erőbedobással dolgoznak, és tisztában vannak vele, hogy még legalább tizenöt évig ki kell tartaniuk. De öntsünk tiszta vizet a pohárba: valóban így akarunk élni? Fáradtan, új tervek, elképzelések nélkül? Ha megengedik az otthoni körülmények, s már a gyerekek is nagyok, több a szabadidőnk, nem lenne jobb belevágni valami újba, megtanulni valami mást? Ha igen, akkor már csak egy kérdés van: hogyan zajlik egy ilyen változás? A válaszadásban egy szociológus és egy életvezetési tanácsadó volt segítségünkre.
Tovább élünk, tovább dolgozunk
„Ötven felett még távolról sem vagyunk életünk végén, inkább csak karrierünk felénél, életünk második harmadában – magyarázza a szociológus. – Tovább élünk, mint elődeink, de ehhez nemigen alkalmazkodott sem a munkánk, sem a jövő tervezése.” A munkapiac még mindig úgy viszonyul hozzánk, hogy ötven felett lassan véget ér a karrier, és a nő mint szakember iránt csökken az érdeklődés. Sok nő tudathasadásos állapotban él: teste és életereje azt mondja, „még nem vagyok roncstelepre való”, de a munka világa már olyan jelzéseket küld felé, hogy túl öreg, túl kifacsart, „nem illik bele a csapatba”. A cégekben hiányoznak a példák, hogy hogyan lehet együtt dolgozni olyan valakivel, aki éppen most kezdi újra az életét. „Nehéz úgy tekinteni egy ötvenesre, mint aki most kezd új karriert építeni. Erre még nincs skatulya” – mondja a szociológus.
A fontossági sorrend változása
„Én személy szerint röviddel a negyvenedik életévem után értékeltem át a karrieremet – mondja Nikolett (44). – Közel tizenöt éves reklámszövegírói pályafutás után feltettem magamban a kérdést: Igazán ezt akarom csinálni az elkövetkező huszonöt évben? Végigülni a mindennapos prezentációkat, gyűléseket, hallgatni a visszajelzéseket, nem egy esetben dolgozni a hétvégeken is? Aztán lassan, lépésről lépésre visszatáncoltam ahhoz a szakmához, amit eredetileg tanultam az egyetemen, a pszichológiához és a terápiákhoz – és ma nagyon elégedett vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy most kevesebbet dolgozom. Hanem azt, hogy ezt a munkát értelmesebbnek tartom. Ráadásul, hála a rugalmas munkaidőnek, van időm cikkeket is írni.”
A szociológus is megerősíti, hogy a nők egy része életének ebben a szakaszában szellemi fáradtságtól szenved. Nem mintha ellustult volna, vagy unná a jelenlegi munkáját, csak változik számára a fontossági sorrend. A nők egyszeriben rádöbbennek, hogy milyen gyorsan múlik az idő. Az ismerősök közül egyre többen eltávoznak, szüleink támogatásra, ápolásra szorulnak. „Ebben a korban a nő már egy kissé magával is szeretne törődni – mondja a szociológus. – Előfordul, hogy a konferenciára inkább valamelyik fiatal kolléganőmet küldöm. Nem mintha nem érdekelne az előadások témája, de már nem érzem azt az intenzív késztetést, mint régen.”
A kimerültségnek ez a fajtája nem feltétlenül a kudarc jele. Többnyire természetes következménye annak, hogy eddig nem foglalkoztunk a hosszabb élettartammal. Mentálisan még mindig anyáink korában élünk, akik ötvenes éveik közepén nyugdíjba mentek, nem pedig szakmai gyakorlatra New Yorkba, vagy egyetemre egy új szakmát kitanulni.
Az élet negyven százaléka
Egyvalami biztos: minden nő élete más. Egyeseknek korai karrier van a hátuk mögött, és ötvenes éveiket jelzésnek fogják fel, hogy most már pihenhetnek. Mások épp most vesznek új lendületet, és végre azzal akarnak foglalkozni, amire korábban nem volt lehetőségük a gyerekek, a pénz vagy a környezet elvárásai miatt. Vagy éppen átértékelik a véleményüket a munkáról. „Megismerik önmagukat, nagyobb az önbizalmuk, kevésbé alkalmazkodóak, és már nem akarják, hogy mások irányítsák őket. Néha már terhére is vannak a többieknek” – magyarázza a szociológus.
Az életvezetési tanácsadó úgy tekint erre az életkorra, mint az életben bekövetkező változások felhalmozódására, ami kiégéshez, a motiváció elvesztéséhez vezet. „Az egyik ok az ún. életközépi válság – amikor az ember visszatekint az elmúlt évekre, értékeli, hogy folytatni akarja-e ugyanazt. Ráeszmél, hogy az élet véges, hogy múlik az idő, s elgondolkodik élete folyásán. Ráadásul a nőknél ekkoriban következik be a változókor, ami nagy hormonális változásokkal jár. Ez nemcsak a nők fizikai, hanem lelkiállapotát is befolyásolja – hajlamosabbak vagyunk a szorongásra, az érzelmi kilengésekre, és ezek miatt feszültebbek vagyunk.”
A szociológus még hozzáteszi, hogy ez az időszak nemcsak a háromszakaszos életút – a fiatalság (a tanulás kora), a felnőttkor (a munka időszaka) és az időskor (a pihenés kora) – közepe. A mai ember élete nem felel meg ennek a leegyszerűsített meghatározásnak, főleg nem a nők esetében. „Demográfiai szempontból a mai ötvenéves nők előtt átlagosan még 29, esetleg 39 év áll” – számolja a szociológus.
Mit szeretnék valójában?
Végül pedig megváltoztak az életkörülmények is. Ha nem szültünk későbbi életkorban, akkor ebben az időben a gyerekek fokozatosan elköltöznek otthonról, gyakoribbá válik saját szüleink gondozása, a házasság kihűlőben van, a munkahelyen ritkul az alkalom a továbbfejlődésre, az életenergia a mókuskerék működése miatt csökken. „A nők egyre gyakrabban teszik fel a kérdést: És most mi legyen? Akarom folytatni, ami eddig volt? Egyáltalán van-e még értelme annak, amit most csinálok? Ezek a kérdések arra ösztönöznek bennünket, hogy átértékeljük a fontossági sorrendet” – mondja az életvezetési tanácsadó.
Azt tanácsolja, hogy a gyors változtatás, új cél keresése előtt térképezzük fel, mi az, ami már nem működik jól az életünkben, ellenben mi szilárd és fontos. Mérjük fel, mi az, ami kimerít bennünket, ami megkövesedett szokás, és mi az, ami örömet szerez és megnyugtat.
Tisztázzuk le magunkban, mi az, amit örömmel végzünk, és mi az, amit a sok kötelesség és tennivaló miatt nem tudtunk megvalósítani. Röviden: keressük meg ebben az életszakaszban az új ritmust, amely fenntartható, és jobban megfelel az elvárásainknak.
Soha nincs késő
Sokszor éppen az ötvenedik életév utáni időszakban jön el a legjobb pillanat, hogy megvalósítsuk mindazt, amit korábban csak halogattunk – legyen szó munkahelyváltásról, kreatív projektről, utazásról vagy az élet dolgaihoz való hozzáállásról. Lehetőség nyílik arra, hogy feltegyünk néhány fontos kérdést: Mit szeretnék igazán? Mi gátol abban, hogy megvalósítsam? „A leggyakoribb akadály saját régi meggyőződésünk. Sokszor mondjuk, hogy már késő, nincs értelme elkezdeni valami újat, illetve örüljünk annak, ami van – sorolja a leggyakoribb kétségeket a tanácsadó. – Illetve sok nő úgy érzi, hogy önzés önmagát az első helyre tenni. Pedig a valóságban ez a feltétele annak, hogy elégedettebben éljünk.”
Nagy szerepet játszik az is, hogy ez az új lendület más, mint a korábbi. Új energiát adhat valami más is, ami régen nem tartozott az érdeklődési körünkhöz. „Fontos, hogy ne méregessük a teljesítményünket, hanem arra figyeljünk, ami valóban feltölt bennünket. Néha segít egy beszélgetés, amelyet közeli ismerősünkkel, a mentorunkkal vagy terapeutánkkal folytatunk: olyan valakivel, aki támogat bennünket, de nem gyakorol ránk nyomást” – javasolja a tanácsadó.
A szabadság kora
„Az érett nők számos esetben mély kapcsolatba kerülnek önmagukkal. Átértékelik a kapcsolataikat, a szokásaikat, a számukra fontos dolgokat, és a teljesítmény-központúságból átlendülnek egy szilárdabb belső egyensúlyba. Számtalanszor szükségét érzik, hogy szoros kapcsolatba kerüljenek a természettel, az intuícióval és a spiritualitással” – magyarázza a tanácsadó. Ez a változás nemcsak fizikai átalakulás, hanem mély lelki és egzisztenciális újjászületés is, amely belső szabadságot, önbizalmat ad.
„Amikor a gyerekek önállósodnak és a saját lábukra állnak, otthon megszűnik a mindennapos gondoskodás, amely évek hosszú során keresztül a nő feladata volt. Ez új tereket nyit a nő számára – több ideje lesz, lelkileg és érzelmileg felszabadul. Sok nő hosszú idő után először érzi úgy, hogy nem kell megszakítás nélkül szervezkednie, terveznie, gondoskodnia háztartásról, a gyerekek jóllétéről, és nem kell szüntelen rendelkezésre állnia. A régen érzett kíváncsiság, játékosság, kifelé figyelés lép a kötelességek helyébe” – egészíti ki a mondottakat a tanácsadó.
A kutatások azt mutatják, hogy a boldogság vonala az élet során leginkább egy U betűhöz hasonlítható – a negyvenedik év körül mutatkozó mély gödörből a nő lassan felemelkedik...
Ebben a korban az új kezdet nem visszatérés a startvonalhoz, csupán az út folytatása egy más perspektívával. Ez már egy szabadabb és felülnézetből szemlélt életút, amelyről a nő maga dönti el, mihez kezd vele. Megválaszthatja, mi az, amit nem akar folytatni. Ezt az életszakaszt a kísérletezésre való felhívásként is értelmezhetjük. Már nem kérdezzük, hogy mit akarunk még elérni, hanem azt kérdezzük, hogyan akarjuk érezni magunkat. Eltávolodunk a külső megítéléstől, és a belső egyensúlyhoz közelítünk, ami rendkívül felszabadító lehet. Ennek köszönhetően új ötletek születnek bennünk, néha magunkkal kapcsolatban is. Ezáltal – a ráncok és a petyhüdt bőr ellenére – sokkal frissebbé válunk, mint eddig bármikor.
