A csécsénypatonyi Zemes Júlia (27) és az Udvardról származó Benkó Péter (31) két hónapja költöztek be közös otthonukba, de már korábban is együtt éltek. Julika a Bala Rt. logisztikai részlegén dolgozik, Péter egy nonprofit szervezet fejlesztési részlegének vezetője.
– Mindketten a pozsonyi gépészmérnöki karra jártunk. Ott ismerkedtünk meg 2002-ben – kezdi Julika. (Julika volt a legszebb leány ott, így kinéztem magamnak! – teszi hozzá kedvesen a párja.) – Péter akkor már a doktoranduszi tanulmányait végezte, így külön szobája volt a kollégiumban. Eleinte csak egy-két napot, a hétvégét töltöttünk együtt, később egyre több időt. Amikor lediplomáztam, Péter még tanult, így főleg a hétvégék voltak a miéink. Amikor aztán végzett, hozzánk költözött.
Zemes Júlia és Benkó Péter
– Édesanyám és nagymamám is szívesen fogadta: szükség is volt már a háznál egy férfira! Az elején nem volt könnyű, főleg míg összeszoktunk. Peti mátyusföldi, én csallóközi vagyok: bizony néha még egymás szavát sem értettük. A főzés szempontjából is szükség volt az egyeztetésre: ki kellett tapasztalni, ki mit szeret, hogy ami az asztalra kerül, mindkettőnk szája ízének megfeleljen. Különben tartjuk magunkat a hagyományos szereposztáshoz, én végzem a női, Péter a férfimunkát.
– Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne ténykednénk a másik „felségterületén”. Én is szeretek kint barkácsolni, de Peti is ki tudja vasalni az ingét, ha úgy alakul. Ma már úgy érezzük: elég jól megismertük egymást. Tudjuk, nagyjából mire számíthatunk, ezért is döntöttünk úgy, hogy saját fészket „rakunk”. Tavaly februárban vettünk egy régi házat a faluban, amelyet felújítottunk. Két hónapja lakunk itt, igazából most kezdődik a közös élet. Alapozzuk a közös jövőt.
– Mi hárman vagyunk testvérek – mondja Péter. – Megtanultunk alkalmazkodni. Ugyanúgy Julikáék részéről sem volt gond ezzel, a szülők és a gyerekek (Julikának egy húga van) egy fedél alatt éltek a nagymamával. Szerintem innen a kölcsönös tolerancia. A kollégiumi évek is jó iskolának számítanak.
Ha ott el tudtam viselni a szobatársak ilyen-olyan szokásait, Julikához már nem volt nehéz alkalmazkodni, hisz őt még szeretem is. Ha nem egyezett a véleményünk, mindig megbeszéltük. Ha nem jutottunk közös nevezőre, vártunk kicsit, hadd vajúdjon a dolog. Aztán vagy jött egy harmadik variáció, vagy kompromisszumot kötöttünk.
– Vannak közös hobbijaink: sportolni, főleg úszni járunk. Szeretünk kirándulni. Elterveztük, hogy minden évben meglátogatunk egy-egy egy nevezetes helyet – eddig sikerült. Julika jó szakács, és szeret is főzni. Ha olyat főz, ami nem az én ízvilágom, még arra sem mondhatom, hogy nem jó. Anyu nagyon jó zsemlegombóclevest tud készíteni, Julika is nagyon szereti, és meg is tanulta tőle. De visszafelé is működik: ő is adott át már édesanyámnak receptet. Lassan hét éve vagyunk együtt. Már minden ismerős kérdezi, hogy mikor lesz az esküvő. Az a nézetem, hogy aki házasodni akar, annak először is legyen háza. Most már van.
Bachir Belmehdi (lánykori nevén Bölcs) Márta (31) és Faycal Bachir Belmehdi (28) Bakán élnek. Márta hat évig egy somorjai középiskolában tanított angolt, most szülési szabadságát tölti pici fiukkal. Az Algériából származó Faycal Pozsonyban dolgozik az IBM cégnél.
Márta és Faycal Bachir Belmehdi
– Kétezerben ismerkedtünk meg Angliában – mondja Márta. – Én au pair voltam, Faycal pedig pilótának tanult. Neki a reptéren volt a szállása, én családnál laktam. Együtt lakni nálunk, Bakán kezdtünk. 2002 decemberében jöttem haza, ő pár hónappal korábban, októberben tért vissza Algériába. Sokáig távkapcsolatban éltünk, e-mailen, telefonon tartottuk a kapcsolatot. Főleg nyáron találkoztunk, kirándulgattunk, eljött hozzánk, én is jártam náluk. Aztán tavaly augusztusban végleg ideköltözött, és szeptemberben összeházasodtunk. Mindig is tudtuk, hogy összekötjük az életünket, csak azért tartott ilyen sokáig a dolog, mert a férjem vadászpilóta volt, és a hadsereget nem lehet csak úgy otthagyni. De kivártuk!
– A család és a tágabb környezet is befogadta a páromat. Mikor még csak látogatóba járt, és nekem dolgoznom kellett, az egyik nővérem (nem beszél angolul!) elhívta őt biciklizni, utána teázgattak. Meglepetten kérdeztem: hogy oldottátok meg? Szótárral, mondták. Faycal mára már sok mindent ért és mond magyarul. Rögtön nem állhatott a munkába, intézte a papírokat. Jó fél évig itthon volt, én meg dolgoztam. Ez idő alatt anyutól sokat tanult magyarul. Ő nem csinált belőle gondot, főzés közben például mondta, mit csinál.
Elcsodálkoztam azon is, hogy városi gyerek létére mennyire szeret a kertben tenni-venni, füvet nyírni. A picit is el tudja látni. Ha valamit szeretnék, sokszor ő mondja ki. Egy hullámhosszon vagyunk.
– Először gondban voltam, hogyan kommunikáljak a családdal, ha Márta nincs a közelben – mondja Faycal. – Azóta viszont belejöttem, és már szépen haladok a magyarral. Mindenki kedves velem, befogadtak. Focizom a bakai csapatban. Ez segített a beilleszkedésben. Most már megismernek, ha végigmegyünk a falun. Hasonlóan főznek itt is, mint nálunk, Algériában. Nagyjából ugyanazokat az alapanyagokat használják, ott is kedvelt a paprika, a paradicsom. Az ízekkel semmi gond, minden nagyon ízlik. Nem vagyok válogatós, de a disznóhúst nem eszem meg. Az angol konyhát és a mirelitet nem szerettem. Itt időt szentelnek az étel elkészítésnek, mint nálunk – és ez tetszik.
– A mi nemzeti ételünk a kuszkusz. Szokták főzni csirkemellel vagy zöldségesen. Mártának is ízlik. Ezt szeretnénk majd a közös „étrendünkbe” is bevenni. Én városból származom, Angliában is a városi életet éltem (Oxford mellett laktunk). De semmi gondom a falusi élettel, sőt, kimondottan élvezem! Szeretem rendben tartani az udvart, a kertet, úgy érzem, ez az én felelősségem. Sokan megkérdezik, hogy nem hiányzik-e a repülés. Nem hiányzik, hisz itt van a kisfiam – és persze a feleségem. Itt nem sikerült pilótaként elhelyezkednem, ami a család szempontjából jobb, mert így minden este haza tudok jönni, és a hétvége is szabad. A pilóták állandóan úton vannak. Lassan egy éve, hogy itt élek, de még mindig úgy érzem magam, mintha egy szép kiránduláson volnék. Van egy arab mondás: a szerelem csodát tesz...
