Manapság divat arról beszélni, hogy jobb egyedül élni, mint párban. A házasság válságban van – állítják a szakemberek. S nem véletlen! Egyre több nő és férfi hallgat az eszére, s azt mondja: nem engedem, hogy kibabráljanak velem.
Sok fiatal a szülei félresikerült házasságából indul ki, s ezért fél az érzelmektől – nem akarja kiszolgáltatni magát. A rossz példából rengeteg van. A fiatal azt látta, hogy az apa nem vette komolyan a szülői szerepét, így minden az édesanyára hárult. Ő volt az, aki igyekezett összetartani a családot, törődött a gyerekekkel, vezette a háztartást, és persze munkába is járt. (A férj nem akarta meglátni, hogy túl sok teher hárul a feleségére. Élte a világát, abban a meggyőződésben, hogy mivel férfi, neki többet szabad.) Nem egyszer hallották az ilyen anyától a gyerekek: „Mindent feláldoztam a családomért, és soha nem kaptam érte köszönetet. Mindig csak másokkal törődtem, soha nem magammal!“ Nem csoda, ha ezek a gyerekek másként szeretnének élni, mint a szüleik – és elavultnak tartják a házasságot.
Ha találkoznak valakivel, akit szeretnek, nem vágynak arra, hogy törvényesen is vállalják, ugyanis nem szeretnének felelősséget vállalni. (Mert annyit megtanultak, hogy családot tartani felelősség!) Aztán akadnak olyanok, akik el sem tudják képzelni, hogy egy fedél alatt éljenek valaki mással. Mert ez lemondással jár. Ők az individualisták, akik nem nagyon akarnak alkalmazkodni. Az én a fontos a számukra, nem a mi! Eme – manapság roppant divatos – felfogás szerint (mivel az ember csak egyszer él) joga van a boldogsághoz, s mindig magával kell törődnie, sohase másokkal.
A statisztikákból az derül ki, hogy Európa nagyvárosaiban egyre több az olyan ember, aki a másik nem képviselőjét divatos kiegészítőként kezeli. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!“ – szól az egyik parancsolat, de az individualistáknak semmit sem mond. Üres szócséplés! Nem tudják, hogy öröm szeretetet adni – és amit adunk, azt vissza is kapjuk. (Ha pedig nem, vagyis állandóan csak az egyik ad, az rossz kapcsolat. Az ilyenből gyorsan ki kell lépni.)
Aki nem jön rá, hogy jó érzés adni (sőt, ugyanolyan jó, vagy néha jobb érzés, mint kapni), és mindig saját magát állítja az első helyre, egyszer majd egyedül marad, és keserű lesz – haragudni fog másokra és saját magára is.
De ugyanezt fogja érezni az is, aki évtizedeket tölt egy olyan kapcsolatban, amelyben semmit nem kap. (Mert azért ne felejtsük, hogy a kompromisszumkészség nem egyenlő önmagunk feladásával és az érzelmi rabszolgasággal.) Felmérések bizonyítják, hogy a párkapcsolatban élők tovább élnek, mint az egyedül élők. Ha van mellettünk valaki, nagyobb biztonságban érezzük magunkat, jobb a közérzetünk. Persze, ez nem jelenti azt, hogy mindenáron össze kell költözni valakivel – akár olyannal is, akitől nem várhatunk őszinte szeretetet.
Viszont az sem helyes, ha – a múltbeli kudarcokra gondolva – „Nekem úgysem sikerül!“ jelszóval kihagyunk minden lehetőséget. Sokan a rossz tapasztalataikat kivetítik a jelenre, és nem hisznek abban, hogy akad olyan férfi/nő, aki őszintén szeretné őket. Szeretni és szeretve lenni – hihetetlenül jó érzés. Ezzel a tudattal könnyebben vesszük az akadályokat. Már csak ezért sem érdemes feladni!
Vagy harminc éve ment a magyar tévében egy műsor, a Szókimondó, amelyben fiatalokkal beszélgettek improvizált helyzetekről. Egyszer a műsorvezető azt mondta: halálosan szerelmesek vagytok valakibe, és az illetőt baleset éri, levágja a villamos a lábát. Mit csinálnátok ebben a helyzetben? És a fiatalok heves vita után egységesen azt mondták: a másikat jóban-rosszban vállalni kell.
Húsz év múlva feltették ugyanezt a kérdést más fiataloknak. S akkor is egyetlen ellenvélemény nélkül azt mondták: lehet nagyon nagy szerelem, de tőlünk nem elvárható, hogy egy életen át egy féllábú nő mellett feküdjünk ágyba. S hogy mi ebből a tanulság? Nem az, hogy húsz évvel ezelőtt kevésbé voltak őszinték a fiatalok. Csak az eltelt húsz év alatt valahogy megváltozott az emberi szolidaritás, megváltoztak az értékek. Ez abból is látható, hogy manapság sokkal könnyebben mennek szét a kapcsolatok, mint akár húsz évvel ezelőtt is. Az ember nem hajlandó kompromisszumokat kötni. Kompromisszumok nélkül pedig nincs együttélés.
