Miért érzi mindenki úgy, hogy a körülöttünk lévő nagy valóság egyre durvább lesz? Vajon ez csak egy rossz stílus terjedése, vagy tényleg ilyen az élet?
Elég megnézni az újságosstandok kínálatát. Lassan szinte csak olyan lapokat találunk, amelyekben alig van olvasnivaló – annál több viszont a gusztustalanság, az erőszak, és mindenféle extremitást és töméntelen szexet találhatunk bennük.

Kezdődött mindez a kereskedelmi tévékkel. Minden közönségességet és alpáriságot nem lehet persze a nyakukba varrni – de felelősségük megkérdőjelezhetetlen. A képernyőről szinte teljesen eltűntek a valódi konfliktusok, a szegénységgel és kirekesztettséggel való szolidaritás képei – és a pénz pénz általi dicsőítése vált jellemzővé. Az alpáriság lelépett a képernyőről, elárasztotta az írott sajtót is, hogy a kereskedelmi rádiókról ne is beszéljünk (ahol a közvetlenkedő stílus mostanra érte el eddigi mélypontját). A mai média a „népnevelésből” szinte semmit nem hajlandó vállalni.
Persze, igazságtalan lenne csak a médiát kárhoztatni mindenért. A nagy kérdés az, hogy egyszerűen csak egy rossz stílus terjedéséről van-e szó, vagy a modern élet elkerülhetetlen velejárójáról.
A közönségesség nem mai találmány, a történelem folyamán mindig is jelen volt még az úgynevezett magas kultúrában is. Ilyenkor mindig Shakespeare-re szokás hivatkozni, akinek még a legfennköltebb színműveit is a köznépnek szóló vaskos tréfák színesítik. A színház ugyanis közönséges, hisz közönség előtt játsszák. Ebben az értelemben ma már minden művészet közönséges, hiszen nemcsak az arisztokratikus elitnek, hanem a nagyközönségnek készül.
A művészek is igen hamar rájöttek, hogy a publikum azt látja szívesen, amit ismer. Andy Warhol a hétköznapi értelemben vett közönségest – a Coca-Colás üveget, Campbell leveses dobozt, Brillo szappant, Marilyn Monroe-t vagy Elvis Presley-t – tette művészivé, míg a szintén amerikai Jeff Koons az alpárian közönségest.
Koons pénzügyi szakemberből vedlett át képzőművésszé, és egyik művészi tetteként feleségül vette Cicciolinát, az Olaszországban még politikai karriert is befutott magyar pornószínésznőt. „Koons és más művészek azért választják a közönségest művészetük témájául, mert úgy tartják, úgy látják, hogy a mai világ és élet közönséges. Más „művészek” pedig – mint például a nagy hipermarketek előterében árusító alkotók – ügyetlenségük miatt alkotnak közönségest, ami valójában nem is nevezhető művészetnek” – mondja egy művészettörténész.
A modern ember a közönségességtől szenved a legjobban. Átmeneti korban élünk, minden mozog, változik. Az ember tudása, hogy hol mi illik és mi nem, pillanatok alatt idejétmúlttá válhat.
Eddig úgy tudtuk: ha valamit nem a maga helyén és idejében viselünk, az illetlen, vagy tájékozatlanságra utal. Például egy üzleti tárgyaláson miniszoknyában megjelenni közönséges, még akkor is, ha férfi partnerrel szemben egyébként célravezető. És persze a legmegfelelőbb öltözék ellenére is lehet valaki menthetetlenül közönséges. Ha például trágárul beszél.
Azonban egyre inkább nem a ruha teszi az embert, egyre kevésbé nyújt támpontot, hogy valaki hogyan néz ki.
Pláne olyankor, amikor az is gyökeresen átalakulóban van, hogy mit hova illik felvenni. A színház, mint ahogy írtuk is ma már, közönséges műfajnak számít, oda nem is nagyon öltözik már ki senki. Az operába, de leginkább egy fényes bálba viszont igen. Az ilyen formátumú társadalmi eseményeken mindenki iszonyú kínban van, hogy mit követel meg az illem, aki meg nincsen, és elengedi magát, az jellemzően közönséges.
Szóval nincsenek biztos támpontok. Templomba már régen nem a legszebb ruhájukban járnak az emberek (már aki jár egyáltalán).
Biztosan volt már mindenkinek olyan érzése, hogy egy eseményen alul-vagy túlöltözöttnek érezte magát, és ezzel mindjárt közönségesnek is, hiszen a nagyon oda nem illő általában közönséges. De ezt borzalmas nehéz minden helyzetre és eseményre előre belőni. Ma már sajnos nem alkalmazhatók a régi sémák, hogy például az a ruha, amely sokat megmutat, biztosan közönséges, hiszen egy nagyestélyi lehet nagyvonalú, szexis, kacér és elegáns is egyben, de csak akkor, ha minőségi kelméből készül.
De valójában nem a ruha teszi az embert. Egy úrinő farmerban is úrinő, aki viszont nem tudja viselni az eleganciát, az nevetségessé válik.
Évezredeken át úgy gondolták, hogy az ember testből és lélekből áll, ahol a test az anyagi világhoz, a lélek pedig a természetfelettihez tartozik. A káromkodást, a természetfeletti becsmérlését minden kultúrában szigorúan büntették, és a középkori szakaszában tartó iszlám vallásban büntetik még ma is.
A nyugati ember azonban mintha megfeledkezni látszanék természetfeletti kötődéséről. Teljesen beszippantja az anyagi világ. A fogyasztói társadalom gyorsan pörgő anyagi javaiért nagy árat fizetünk. Egy tömeggyártott termékben pedig nincs semmi különleges, az a világon a legközönségesebb. Nem nehéz felismerni, ha valaki méregdrága ruhák és márkás kozmetikai szerek árán akar magának személyiséget venni, hogy valahogyan elfedje a legbelül tátongó ürességet.










