Kislányként anya mindig mesét mesélt nekem az ágyam szélén ülve, amikor nagyon beteg voltam. Bizony nagyon sokszor voltam beteg, ezért nagyon sokszor kellett nekem mesélnie. Anyám nem volt nagy mesélő, csak egy történetet tudott, de azt szakadatlanul mesélte, én pedig minden egyes alkalommal úgy hallgattam, mintha akkor mesélte volna először.
Bár az évek során a történet sokat változott, hiszen ahogy az emlékek, úgy a történetek is megkopnak, mégis ez a történet volt mindannyiunk nagy kedvence, mert ha ez a történet nem született volna meg, akkor most mi sem lennénk itt.
1917. decembere
1. rész
Rudolf tekintetes úr és Ilona tekintetes asszony téli bált szervezett aznap vidéki vadászkastélyukban. Hatalmas megtiszteltetés övezte mindazt, ki meghívást kapott e jeles eseményre. A nemesek három napig tartózkodtak ez alkalomból a kastélyban, hiszen a bál után még egy közös vadászatra is meghívta magával a tekintetes úr a többi nemes urat. Az ám a kiváltság, vadakat ölni, mert nem elég a világban a pusztulás. Igen, tudom – jó anyám mindig azt mondja, örüljek, hogy a tekintetes úr vadászik, mert így több élelem és dolog jut az ember lányára a faluban. Én azonban nem bírom el azt a látványt, ahogy szerencsétlen kimúlt párák üres tekintete az enyémbe fúródik. Nem bírom el a belőlük áradó rémületet, amely utolsó pillanataik lenyomataként beléjük vésődött. Mert ha csak látom, az jut eszembe, vajon édesapám odakinn a háborúban, ugyan ilyen jeges félelemmel a szemében néz ellensége arcába. Egyáltalán van-e még édesapám, aki képes arra, hogy bárkinek is a szemébe nézzen?!
– Ejnye, na! Szedd össze magad Lujza! – feddem meg magamat, mielőtt túl messzi és félelmetes tájakra kalandoztatnám a gondolataimat. Nem szabad apámra gondolni, bízni kell benne, hogy jól van. Most csak arra szabad koncentrálni, hogy a tekintetes asszony bársonyos ruhája páratlanul fessen, hogy a haja tökéletes csigákba legyen rendezve, s a kedve is megjöjjön, mire fogadják a vendégeket. Persze, az ő férje nincsen a háborúban, az ő férje már kellően megszolgálta a magáét, amikor az az átkozott köszvény ideje korán leterítette a lábáról, s most jobb híján kénytelen az eszével megörvendeztetni a feljebbvalóit. Szerencsés ember a tekintetes úr, mint ahogyan az összes többi vendég is az, aki aznap este majd megjelenik ezen a csodálatosnak és felhőtlennek ígérkező bálon.
– Lujza! Mit lógatod már megint annyira az orrodat? – ébreszt fel gondolataimból a kastély úrnője, mire rögtön feltűnik, hogy az egyik dolgot a teendőim listájáról máris hanyagul végeztem. Jó kedvre deríteni a tekintetes asszonyt.
– Mérhetetlenül sajnálom tekintetes asszony.
– Ugyan mit? Hogy hiányolod édesapádat? ... Na, most meg mit tátod a szádat? Meglepődtél?
Mintha nem ismerném már pontosan minden rezdülésedet. Mit gondolsz, miért pont téged választottalak magam mellé társalkodónőnek, miért taníttattalak az elmúlt esztendőben, miközben annyival több tapasztalattal rendelkező kisasszonyt vehetnék magam mellé?
– Higyje el tekintetes asszony, erre még azóta sem sikerült rájönnöm, mióta kegyeskedett maga mellé fogadni – szabadkoztam, mert valóban így éreztem. El nem tudtam képzelni, mi vitte rá ezt a számunkra, a közember számára, elérhetetlen előkelőséget arra, hogy édesanyámat főszakácsává engem pedig társalkodónőjévé fogadjon.
– Ejnyehát, amilyen okos vagy, olyan kis együgyű is tudsz lenni néha. Természetesen a nyíltságod miatt. Nemesi családba születtem, sokan állnak sorba a kegyeimért, de azokat mind önös érdekek vezérlik, te azonban az első találkozásunk alkalmával a szememre vetetted, hogy drága kelmékben tetszelgek, miközben más éhezik. Senki nem volt még velem ilyen kíméletlenül őszinte és ez tetszik benned. Neked kedveském, minden apró gondolatod az arcodra van írva, s ha nem is lenne, akkor sem bírnád sokáig, hogy ki ne mond. – A kuncogásomat egy kecses köhögés mögé rejtem, amint felidézem a találkozásunk emlékét. Való igaz, hogy sosem tudtam időben befogni a számat, s hogy az arcátlanságomért bizony csúnyán megbüntethettek volna, de az is igaz, hogy ha nem az lennék, aki vagyok, most nem én állnék itt a tekintetes asszony előtt.
– Ez esetben, tekintetes asszony, számomra a megtiszteltetés, hogy kész őszinte érdeklődéssel viseltetni a nyíltságom iránt.
– Ilona. Számtalanszor kértelek, hogy ha kettesben vagyunk, Ilonának szólíts!
– Igen, Ilona, tudom, de felettébb mulatságos, ahogy bosszankodsz rajta, ha nem így teszek. Nos, készen állsz a mai estére? – kérdeztem mosolyogva, miközben nekiálltam elkészíteni Ilona frizuráját az estélyre.
– Csak ha te is kedvesem – válaszolta immár ő is egy hamiskás félmosoly kíséretében.
– Biztosan nem bánja a tekintetes úr, hogy engem is magaddal viszel? Én nem vagyok nemesi származású.
– Még, aranyoskám! Még. – kacsintott, nekem pedig eszembe jutott abbéli szándéka, hogy kiházasít másodunokatestvérének harmadik fiával, akit szintén meghívott a partira. Annak ellenére, hogy szentül hiszi, hogy sem a „jelentéktelen” társadalmi különbségek, sem a kinyilvánított ellenérzéseim, hogy egy ismeretlen férfival házasodjak nem elegek ahhoz, hogy ez a frigy meghiúsuljon, nekem egy cseppnyi kétségem sem volt afelől, hogy ez csakis hatalmas megbotránkozással végződhet. Legalábbis a többi nemes szemében bizonyosan.
2. rész
Ilona és Rudolf mögött állva hallgattam végig a rengeteg köszönetnyilvánítást, hogy az érkező nemesek milyen hálásak a meghívásért. Miközben a vendégek egyre csak jöttek, a zenészek lágy dallamot szólaltattak meg hangszereiken, a pincérek különféle ételeket és italokat egyensúlyoztak tálcáikon. Az egész terem levendulaillatban tengődött, miközben a mennyezetről lógó méretes csillárok pompás fényárba fürösztötték a helyiséget. Annak ellenére, hogy minden tökéletesen adott volt, ahhoz, hogy az ember lánya jól érezze magát, én mégis fuldokoltam.
A fűző, amelybe a tekintetes asszony szabója és komornája belekényszerített, olyan szoros volt, hogy kishíján összeroppantotta a bordáimat. Kész szerencse, hogy a hétköznapok divatja már nem követeli meg az efféle kínzást, mert különben igazán bajban lennék. A legyező, amelyet kecsesen magam előtt lengettem is inkább volt díszítőelem, mint hűs enyhülés az embertömeg miatt keletkezett fülledt levegőben. Már épp azon gondolkodtam, milyen ürüggyel mentem ki magamat, hogy visszavonulhassak a szobámba, amikor egyszercsak megérkeztek az utolsó vendégek. László méltóságos úr és Katalin méltóságos asszony lépett közelebb hozzánk üdvözlésre, harmadszülött fiuk Richárd kíséretében.
Richárd fényes aranyszőke, úriasan megkurtított haja sötét, már-már feketének látszó szemei, s fáradságos munkával kidolgozott izmai olyan látványt nyújtottak, amelyen úrihölgy csak a legyezője takarásában legelteti szemét.
Én azonban nem vagyok úrihölgy, s bár Ilona rengeteg energiát fektetett tanításomba, egy pillanatra még az illemről is elfeledkeztem, s közelebb léptem, anélkül, hogy erre felszólítást kaptam volna, hogy onnan legeltethessem pillantásomat az újonnan érkezőn. Ennyit arról, hogy egy ismeretlenhez nem megyek férjhez. Ezt a férfit még a halálba is követtem volna. Mielőtt nagyobb ostobaságot művelhetnék, például, hogy a karjába omlok, mint egy kurtizán, Ilona hátrafordult, s egy óvatos kézmozdulattal maga mellé intett.
– Kedves unokabátyám, hadd mutassam be, akiről már oly sokat meséltem, s aki minden bizonnyal még szorosabbra fűzi majd családi és baráti kötelékeinket, Lujza kisasszonyt. – A nevemet hallva összeszedtem minden tudásomat, egyenes tartásba kényszerítettem magam, s egy kecses pukedlit végrehajtva, meghajoltam. Katalin és László nem vettek rólam tudomást azt leszámítva, hogy elégedetten hümmögtek a látványomra, azonban Richárd előrelépett s a tenyeremet meleg kezébe helyezve lágy kézcsókot lehelt a kézfejemre.
– Micsoda öröm számomra, hogy megismerhetem, kisasszony – selymes hangja csiklandozta a bőrömet miközben, felegyenesedtem, hogy a szemébe nézzek. Pillantása rabul ejtett, mint egy csapdába esett madarat. – Ön még annál is gyönyörűbb, mint ahogyan elképzeltem álmaimban.
– Részemről a szerencse, méltóságos uram – feleltem reszkető hangon, fülig pirulva, mire ő megszegve minden etikai szabályt a fülemhez hajolt és belesuttogott.
– Csak Richárd, Lujzi, neked csak Richárd, hagyjuk meg a formaságokat a nyilvánosságnak – azzal felegyenesedett még azelőtt, hogy bárkinek is feltűnt volna az incidens, s a szülei, majd Ilonáék felé fordulva folytatta. – Uraim, hölgyeim, ha megbocsátanak, szeretném jobban megismerni a menyasszonyomat.
– Ó, hogyne. Menjetek csak – válaszolták beleegyezően, s felmerült bennem a kérdés, vajon Ilona, hogy rendezte el, hogy máris elfogadjanak a család menyasszonyának, engem a parasztlányt. (Csak később tudtam meg, hogy ők szabadszelleműebbek voltak a többi nemesnél, s már akkoriban törekedtek a társadalmi rétegek eltörlésére, pedig nem is sejtették, hogy a következő év decemberére, bizony minden megváltozik.)
3. rész
Richárd egy viszonylag csendes kis részt talált számunkra a bálterem végében, ahol némiképp úgy érezhettük, hogy egyedül vagyunk. (Már ha egyedül lehet az ember egy bálteremben tele vendégekkel.) Richárd egy épp arra haladó pincér tálcájáról leemelt két pezsgőspoharat, s az egyiket felémnyújtotta, miközben a másikat máris a szájához emelte, hogy leküzdje hirtelen támadt idegességét. Nagyon kortyolt a buborékoló italból, majd mélyet sóhajtott. Úgy éreztem, hogy a segítségére kell sietnem. Már épp megfogalmazódott bennem egy ártatlan társalgást kezdeményező kérdés, amikor csak úgy magától kibukott belőlem valami egészen más.
– Nem zavar téged, hogy a szüleid köteleznek rá, hogy elvegyél egy olyan lányt, akit ezelőtt még életedben nem láttál, ráadásul, hogy ez a lány még csak nem is nemes? – Richárdot meglephette a kérdésem, mert hirtelen félrenyelt és heves köhögés rázta meg, miközben én a saját nyelvembe harapva feddtem magam ezért a kérdésért.
– Te aztán nem köntörfalazol, igaz? – kérdezte két köhintés között, majd összeszedve magát folytatta – Miért, talán téged zavar?
– Előfordul, hogy hamarabb kimondom, amit gondolok, minthogy alaposan átgondoltam volna – vallottam be őszintén – Ha őszinte akarok lenni, attól tartok, én ezzel a friggyel csak nyerhetek, te viszont egy csomó rosszindulatú pletyka céltáblájává válsz.
– Kicsi Lujzi, először is, ha valóban a feleségem leszel, erről a szokásodról semmiképpen se mondj le, mert ha az imént, csakis a külsődet megpillantva, gyönyörűnek láttalak, akkor most a bensődet felfedezve, egyszerűen el vagyok ragadtatva.
Másodszor pedig, mi van, ha engem egy fikarcnyit sem érdekel, mit mondanak mások?! S harmadszor, hogy az előbbi kérdésedre is válaszoljak, ki mondta, hogy a szüleim köteleznek engem ilyesmire?
– Nem ők? Akkor hát? – Richárd csibészes félmosollyal megcsóválta a fejét, s én még azelőtt megértettem mi lapul mögötte, mielőtt valóban megszólalt volna.
– Ilona pár hónapja járt nálunk a tekintetes úrral. Egy este, beszélgetést folytattunk kedves rokonommal, s ő egy elképesztő történetet mesélt nekem a lányról, aki megfeddte őt, amiért drága kelmét visel, miközben az országban éhínség fenyeget. Elmesélte, hogy mennyi nyíltság, mennyi szenvedély és megértés szorult ebbe a fiatal nőbe, aki bár egész életében keményen dolgozott, mégis fülig érő mosollyal a száján beszél róla. Elmesélte, s én ott helyben azt mondtam, ilyen asszonyt kívánok én is magam mellé. Nem a mesterkélt, válogatott modorú úrihölgyek egyikét szeretném feleségül venni, hogy aztán közös estéinket tartalmatlan fecsegések töltsék be, hanem egy olyan lányt, akinek vannak saját gondolatai, s nem fél azokat kinyilvánítani, s akivel a legsötétebb órákban is képesek vagyunk mélyen, egymás lelkébe látva beszélgetni.
Elképedve hallgattam Richárdot, s úgy éreztem, hogy az, amit mondd, több, mint amit álmomban elképzeltem magamnak a boldog jövőről. A férfi, aki előttem állt, egyszerűen tökéletes volt, mintha a lelkem egy rejtett darabkája, amiről egészen addig a percig azt sem tudtam, hogy létezik, megtalálta volna a másik felét.
– A homlokod ráncolod kicsi Lujzi, mire gondolsz?
– Először is arra, hogy a teremben már mindenki a táncparketten van, egyedül mi állunk itt a terem szélén.
– S ez zavar téged?
– Ellenkezőleg. Csak arra gondoltam, hogy ha szeretnénk egy csendes sétát a kertben, akkor most kellene távoznunk, amíg nem veszik észre. – Már megint túl meggondolatlan voltam. Egyszerűen Richárd társaságában úgy tűnt, még a szokásosnál is jobban eluralkodik rajtam a szókimondás.
– Akkor gyerünk – szólt hirtelen, s karon ragadva kivezetett a tömegből.
Az egyik pamlagról, lelopott egy vastag gyapjúpokrócot s gyorsan körém kanyarította, hogy így védjen a csípős téli hidegtől. Kiérve azonnal szembefordult velem, s megállt előttem várakozó tekintettel.
– Igen? – kérdeztem ártatlanul.
– Hallgatlak. Miért ráncoltad a homlokod odabenn?
– Ugyanolyan szemfüles vagy mint Ilona. Csak arra gondoltam, mégis hogyan mehetnék én férjhez? Édesapám a háborúban van, ki adná áldását a házasságunkra?
– Sajnálom, hogy ez a szörnyűség elválaszt benneteket egymástól, de mit gondolsz, mi a legtöbb, amit egy édesapa a gyermekének kívánhat? Szerelem és biztonság. Tőlem mind a kettőt megkapod, ennél fogva pedig, neki sem lehet semmiféle kifogása az egybekelésünk ellen. Olyan, mintha máris az áldását adta volna.
– Honnan tudhatod ilyen biztosra? Mindössze pár órája ismerjük egymást, hogy beszélhetsz szerelemről?
– Te csak pár órája ismersz engem, én azonban hónapok óta szeretlek, amióta Ilona mesélt rólad, s ahogy megláttalak biztos voltam benne, hogy ez bizony nem szűnik meg. – Szavai nyomán éreztem, hogy minden elfojtott feszültség felenged bennem, s mostmár én is bevallhatom neki a színtiszta igazságot.
– Igazad van, tudom, hogy így van, mert Ilona nem csak neked mesélt rólam, nekem is mesélt rólad. Elmondta, hogyan segítesz az elesett katonák családjainak, hogyan találsz otthont az árváknak, s hogyan osztasz ételt a szegényeknek. Mesélt róla, s bár én nem láttam sosem a férfi arcát, akiről a mese szólt, a lelkébe már rég beleszerettem.
– S most, hogy már látod az arcot?
– Mostmár, ha akarnál sem szabadulhatnál tőlem, kedves Richárd.
Édesapám története a szívemet és testemet is gyógyította minden alkalommal, amikor beteg voltam. Egy év. A szüleim mindössze ennyi időre voltak házasok, mielőtt az édesapám végleg elment, de az az egy év több boldogságot adott édesanyámnak, mint azt valaha remélni merte, s egy karácsonyi ajándékot, aki tovább őrzi neki ennek a csodálatos egy évnek összes emlékét. Egy lányt, akinek édesapjához hasonló aranyszőke haja, s fekete szemei vannak. Engem.
