Amikor egy olyan ember, aki felnőtt éveinek nagy részét önmaga keresésével töltötte, végre rátalál saját magára, eufórikus pillanatokat él át. S ez még inkább így történik, ha az illető bámu­latos szépségű, vonzó nő, aki hányatott évei záróakkordjaként megtalálja azt a férfit, akit igazi partnerének tekinthet, s akit történetesen Miloš Formannak hívnak.

Martina 16 évesen már nem akárki, a híres kelet-európai sztárénekes, Karel Gott szeretője volt. Manöken, filmsztár, forgatókönyví­ró, rendező és sok egyéb foglalkozás felmerült életében, de hosszabb-rövi­debb próbaszakaszok után egyikben sem találta meg azt, amire igazán vá­gyott. A férfiak többnyire arra használták, amit a szép nő fogalom a legrosszabb értelmében jelentett számukra, így iga­zán mély, boldog kapcsolatra nemigen számíthatott. Nővére, akit gyakran ikertestvérének néztek, va­lamivel sikeresebben tudta alakítani női sorsát, legalábbis látszólag, s amikor Martinának épp a legnagyobb szüksége lett volna a lelki támaszra, testi-lelki jóbarátjának számító testvére Amerikába költözött, ahol kezdetben boldognak látszó családi életre lelt csak jóval ké­sőbb derült ki, hogy ez is csak látszatboldogság.

illatos-fehernemuk-hajtogatoja-belso.jpg

Martina úgy érezte, nincs más választá­sa, követte nővérét az „ígéret földjének” hitt Amerikába, ahol nagyon hamar szembesült az igazsággal. Éveken át tartó nyomorúságos harc kezdődött a megélhetéséért. De ha már egyszer itt van – gondolta –, megpróbál a legnehe­zebb helyzetekben is megfelelni. Az illatos fehérneműk hajtogatására Ameri­kában még nagyobb az igény, mint a hátrahagyott Kelet-Európában. A jó ta­karítónő még nagyobb kincsnek számít, mint odaát. S amikor kiderült, hogy ez a szép, sokat próbált fiatal hölgy a háztartás minden fortélyát tökéletesen, vagy még annál is jobban ismeri, alig győzte visszautasítani a jobbnál jobb házvezetői ajánlatokat. Eközben egyre több alkalma nyílt saját maga megisme­résére.

Már nem rohant azután, hogy mindenáron mások vágyait teljesítse, csak az érdekelte, hogy ő maga mit is akar a világban. A film és a mozi iránti szerelme a takarítás mellett sem szorult háttérbe, s mivel a diplomamunkájával még adós maradt a Prágai Filmművé­szeti Főiskolán, úgy döntött, ezt a fela­datot is maximális odaadással teljesíti. A téma – magától értetődő módon – a cseh filmtörténet leghíresebb és egyik legizgalmasabb figurája: Miloš Forman. A világhírű rendező Central Park-i lakásában fogadta Martinát, hogy megválaszolja a főiskolai dolgozat céljait szolgáló érdeklődő kérdéseket. Innen már egyenes út vezetett a közös munkához, majd a házassághoz és a – ma nyolcéves – Forman ikrekhez.

Az alábbiakban részleteket közlünk az Illatos fehérneműk hajtogatója c. könyvből:

MILOŠ 

A tanszék faliújságjára egy kis cédula volt tűzve: beszélgetés Miloš Formannal csütörtökön 17 órakor. 

– Komolyan? – néztünk össze. – Ez nem vicc? 

Nem az volt. A beszélgetést Ivan Arsenjev, tanszékünk tanársegédje szervezte meg, aki jóban volt a filmrendező fiaival.

Elvileg csak a dramaturg szakos hallgatók vehettek részt rajta (Forman szintén ezen a szakon végzett), és mi tényleg titokban tartottuk az akciót. 17 órakor dugig volt a tantermünk. Mindenki idegesen leste az ajtót, valóban eljön-e.

Nem telt el sok idő, és belépett a tanszékvezetőnk. Nyomában a helyettese. Aztán az egyik oktató, a másik oktató, egy elkésett hallgató, Ivan... és végül a híres rendező.

Magasabbnak tűnt, és nem olyan megközelíthetetlennek, mint a fényképeken. Közönséges homokszín dzsekit viselt, bőrszegélyűt, farmernadrágot, és egy szivarral játszadozott, forgatta az ujjai közt.

Leült az asztalfőre, a jókora asztal végébe, amely körül mindannyian ott szorongtunk. Valaki feltette az első kérdést.

Még hogy nem tűnt olyan megközelíthetetlennek? Meghallottam mély, dörgő basszusát, és azon nyomban kivertem a fejemből a lehetőségét annak, hogy bármit is kérdezzek.

Milyen egyszerűen hangzott fantasztikus karrierjé­nek a története – az ő szájából. Szellemes és elbűvölő volt. Természetesen elsősorban (!) a filmművészetére gondolok... de egy kicsit arra is, hogy mekkora szok­nyavadász hírében állt.

(Csak képzelődöm, hogy engem néz?)

Köszönetet mondhatnék neki, mert az ő jóvoltá­ból fedeztem fel a filmművészetet. Az Egy szöszi szerelmét akkor láttam néhány Vénusz-beli ismerősöm társaságában, amikor már eltökéltem, hogy művész leszek – mindegy, hogy milyen. (Ezt a stádiumot rövid tétovázás előzte meg, arra hajtsak-e, hogy a szépek szépe vagy hogy entellektüel legyek; ám mindkét te­rületen elégtelennek bizonyult adottságaimból valahogy természetszerűleg az következett, hogy a model­lek között legjobb lesz a diáklány kártyát kijátszani, a suliban pedig ugyanakkor jelezni, hogy nekem az a fontos, milyen az alakom meg a külsőm.)

Akkoriban verseket írtam, zömmel meg nem értetteket. Afféle metaforák voltak ezek, hétköznapi éle­tem képei: a tanulás, Petr Novák, az énekes iránti plá­tói szerelmem és a kosárlabdaedzések... ám az a mód, ahogyan az olvasók értelmezték műveimet, arra kész­tetett, hogy haladéktalanul átnyergeljek a prózára.

hirlevel_web_banner_1.jpg

Az Egy szöszi szerelme olyan film volt, amit annyira, de annyira értettem, s közben művészismerőseim is elismerően nyilatkoztak róla. Rögtön vettem egy bérletet a filmklubba, és előfizettem a Film és kor című fo­lyóiratra.

És most itt ül a leányszívek titkainak tudója.

Valaki nem a kellő áhítattal felveti, hogy a Valmont-ban nem tartotta magát az eredeti regényhez. Legszí­vesebben lehurrognám a pimaszt.

A rendező fesztelenül megvonja a vállát. Határo­zottan, de nyájasan válaszol.

(Megkockáztatom, hogy biztosan engem néz. – Illetve majdnem biztosan.)

Eltelt az egy óra, a vendég feláll. Már alig várja, hogy rágyújthasson egy szivarra.

– Mondják meg neki, hogy mi is mind bagózunk... hívják el, hogy igyon meg velünk egy pohár­ral... – sziszegik a hallgatók az oktatóknak, de azok már udvariasan búcsúzkodnak.

– Nem lehet, csak rövid ideig van itt, és nagyon be van táblázva – menti ki Ivan.

Így aztán nélküle battyogunk el a közeli borozóba. 

Este pedig erről a beszélgetésről mesélek majd Karelnek.

juniusi_cikkajanlo_elvalaszto_0.jpg

František 

Karel menedzsere egyszer elhívott beszélgetni. Ott ültem az éttermében, és nem értettem, hogy miért ez a nagy érdeklődés a személyem iránt.

– Azért, mert olyan vagyok, mint a rák. Ha egyszer valakit az ollóim közé kaparintok, akkor ez azt jelenti, hogy mindenestül kell. Tudni akarok az összes kö­tődéséről, szálról, hatásról, mindenről, ami vele kap­csolatos – válaszolta František.

Aha, értem, Karel esetében én vagyok az a bizo­nyos kötődés. Vagy szál?

– Úgyhogy mondja meg, mit szeretne, talán segít­hetnénk egymásnak – tette hozzá barátságosan. Belenézek izgágán elégedett arcába, és mint már annyiszor, próbálom megfejteni, vajon mivel bűvölhette el Karelt. Talán pokoli magabiztosságával, ami nem feltétlenül sajátja minden művésznek.

– Nem akarok én semmit – mondom, és magam is meglepődöm azon, amit hallok. Mindenesetre nagy megkönnyebbülés, felszabadító érzés. – Az égvilágon semmit. Szívesen vagyok Karellel, és a vele töltött időt ajándéknak tekintem. Ha egyszer vége lesz, majd másképp rendezem be az életemet.

František megemlíti a nők biológiai óráját, valamint azt a tényt, hogy semmi sem tanúskodik arról, hogy Karel meg akarna állapodni. Lezserül igazat adok neki.

– Az ember élvezze ki azt, amit az élet nyújt neki, nincs igazam?

František fürkészve néz rám.

Blöffölök, látszólagos fölényem hamis. Františeknek azonban szemmel láthatóan megvolt a maga stra­tégiája: előre tudta a választ minden kérdésre. Úgy hogy már csak fesztelenül tréfálkozunk, elszopoga­tom a Camparimat, és aztán elköszönök. František kikísér egészen a járdára.

Látom, azt lesi, melyik autóhoz indulok.

– Nem rossz – kiált utánam. – Ügyes lány maga, főiskolás, de már van lakása és kocsija...!

Istenem, milyen közönséges és aljas!

Bárcsak otthon lennék már ragyogóan tiszta lakásomban. Bárcsak lezuhanyozhatnék, bárcsak leöblít­hetném magamról ezt a ragacsos érzést. Ezeket a to­lakodó kérdéseket – és ami a legrosszabb –, a kertelés nélkül kimondott igazságokat.

Lehetséges, hogy a szerelmünk a Františekkel való egyezségemtől függ? És mi volna ennek az egyezségnek a tartalma?

A szerelmünk?

Nem mehetek haza, mert tegnap éjjel óta a pornak még nem volt ideje lerakódnia a lakásban. Mert minden pólóm szépen összehajtogatva takaros tor­nyokba van rakva.

Mert Karel egyre ritkábban telefonál az útjairól.

Valamikor régen, kapcsolatunk kezdetén, mindig összeírtam, milyen témákról fogok vele beszélgetni. Feltételezhető volt, hogy a gimnáziumi osztályom problémáira nemigen kerül majd sor, úgyhogy a témát rendszerint a 100 + 1 című képeslapból kiollózott érdekességek szolgáltatták. Talán ideje volna újra bevezetnem ezt.

Bejárok a főiskolára, aztán irány haza, és ez az egyetlen beszédtémám. Az, hogy odaadóan várok. Hogy előre örülök Karelnek.

Nem mehetek haza. Így aztán eltöprengve végighajtok a Vinohradskán, ki Strašnicébe, és még to­vább, valamiféle ösztönös kört írva le Nuslén át vissza a Károly térre.

A szerelmünk.

A legborzasztóbb dolog, amit az átkozott František művelt, tulajdonképpen az, hogy nekem szegezte ezt a sok kellemetlen, egyenes, egyértelmű kérdést. Nem azt kérdezte, hogy Karel gyöngéd-e velem. Hogy szok­tunk-e nagyokat nevetni. Hogy előfordul-e, hogy késő éjszaka vitába keveredünk, és végül az ebédlőben kötünk ki, egy újabb pohár konyakkal a kezünkben. Hogy járkálhatok-e meztelenül a házban, és szabadnak érzem-e magam. Hogy olyan elégedetten alszom el, akár egy jóllakott kismacska.

Azt kérdezte, hogy ezentúl hogyan lesz kettőnk kö­zött.

juniusi_cikkajanlo_elvalaszto_0.jpg

JÖVŐ?  

Karel sokatmondóan megjegyezte:

– Az ismerősöm esküdözött, hogy annak a nőnek valóban természetfölötti képességei vannak. Hogy olyan dolgokat mondott neki, amikről fogalma sem volt senkinek. És engem tényleg érdekelne, hogy ne­ked mit mond...

Téli kora este van, már besötétedett, és a jó vacso­ra reményében hajlandó vagyok a kártyavető jósnőt is abszolválni.

Hiszek a jó hírekben, hiszek a szerencsecsillagomban, amelyet a brünni lakásunk erkélyéről fedeztem fel az égbolton.

Ha a nyanya valami rosszat mond, tudni fogom, hogy hazudik.

– Nem megyek fel veled, hogy ne tudja, velem vagy itt. De úgy egy óra múlva érted jövök, jó? – Karel egy puszit nyomott az arcomra. Az ismerős felvitt lif­ten a szűk lakásba.

A nő kopottas és hétköznapi benyomást kelt, akárcsak a kártyái.

Nagy sikernek tartom, hogy a főiskolát eltalálta. („Nagy épületet látok... talán... egy iskola?”) A „sike­res, jómódú partner” viszont nem valami meggyőző. Kései arany korszakomat élem (ékszerek, bunda); csak a bolond hinné, hogy az éhezéstől áll ki a kulcscsontom. A végkövetkeztetés?

– A kapcsolatában változást, fordulatot látok. Gye­reket fog várni, egy kisfiút... és nagy hibát követne el, ha nem tartaná meg a babát. A fia boldoggá teszi majd magát. Vagyis mindkettőjüket.

Gyerek. Igen, ez a következő, természetes, soron következő lépés. Gyerek. Eddig mindig olyan absztrakt, elfojtott gondolat volt.

Csevegünk még egy kis ideig, aztán végre elárulom, ki a partnerem. Valószínűleg most hívja lenn a liftet. A jósnő őszintén meg van lepődve.

– És neki mit jósolt? – kérdezem nem éppen ud­variasan, de ugyancsak őszintén.

– Hááát, jó pár napja volt... már nem emlékszem pontosan. De azt nem tudtam, hogy magával jár... Egy környékbeli lánnyal járt, valami Jitkával, ismerem az anyját a mosodából, és nem szeretem – hajolt közelebb bizalmasan. – Ez nyilván befolyásolt. De így egészen más, hogy maga a barátnője!

Tehát inkább a helyi mosoda, mintsem természetfölötti képességek.

Megszólal a csengő.

–varga–
Cookies