A születéstől kezdve ösztönösen másként neveljük a lányokat és a fiúkat. Az újszülött kislányra rózsaszín, míg a kisfiúra kék bébiholmit adunk, később a kisfiú nadrágot, a kislány pedig fodros ruhácskát és színes harisnyát kap, és hosszúra növesztik a haját. A játékok is fiúsakra és lányosakra oszlanak. Kisfiúnak nem szoktak babát vagy apró edényeket venni, a kislánynak pedig kisautót, kardot… Már az óvodában is elkülönül a két nem: külön sarkakban vannak a lányok és a fiúk játékai.
A fegyelmezésben és a büntetésben is különbségek mutatkoznak. Jellemző az is, hogyan viselkedünk, ha a gyerek megüti magát: az egyiket ölbe vesszük, vigasztaljuk, a másiknak azt mondjuk: katonadolog. A fiúknak viszont hamarabb elnézzük, ha összemaszatolják vagy kiszakítják a ruhájukat.
– Nem teszek különbséget a fiam és a lányom között – mondja Erika, két tizenéves édesanyja. – Egyiküket sem kényszerítem semmire, és megtiltani sem szoktam semmit, csak mert az „fiús” vagy „lányos” dolog. A lányom például percek alatt fenn terem a fa tetején, a fiam viszont soha nem akart fát mászni, mert félt, hogy leesik. A konyhában pedig a fiam segít szívesebben. Már süteményt is sütött egyedül. Ettől még nem kevésbé férfias, ahogy a lányom sem mondható fiúsnak. Őt azzal invitálom a konyhába, hogy előbb-utóbb majd neki is meg kell tanulnia főzni. Nem a férjhez menés miatt, hanem azért, hogy el tudja látni magát.
– A férjem nem keres annyit, hogy itthon maradhassak, így hamar visszamentem dolgozni – mondja a 30 felé közeledő Szilvia. – Nyolcórányi fizetett munka után, egy alig hároméves gyerek mellett persze nem tudom úgy ellátni a háztartást, mint korábban. De a férjemnek eszébe sem jut segíteni. Sőt, fintorog, ha nincs meleg étel. Szerinte az a természetes, hogy a nő végzi az összes házimunkát, és kiszolgálja az urát. Hisz otthon is ezt látta. (Csak az ő anyja nem járt munkába.)
Szerinte bármikor szó nélkül elmehet itthonról. Akár órákra is. Nekem persze mindenről be kell számolnom. Próbálom vele megértetni, hogy ez így nem megy, de ő nem érti, mit lázadozom, hisz ez a világ rendje.
– Nem csak a keresztény kultúráról mondható el, hogy a fiúkat preferálta (preferálja) a lányokkal szemben – mondja dr. Hunčík Péter pszichiáter. – Ázsiában, ahol egész más vallások az uralkodóak, ugyanez a helyzet. A fiút a születésekor megünneplik, a lányokat nemegyszer szó szerint kiirtják. A nőt egyértelműen alacsonyabb rendűnek tartják, és ez megnyilvánul a nevelés legkoraibb szakaszaiban is. A fiú az élet császáraként kapja meg a nevelést: tiéd minden, vedd el, ragadd meg, hisz megérdemled, mert férfi vagy. A fiútól aktivitást, kitartást, keménységet, az érzelmeik visszafojtását, a kislánytól passzivitást, szerénységet, türelmet várnak. A férfit „tigriséletre”, vagyis küzdelemre, kalandokra készítik fel, a nőt pedig „pálmaéletre” – ő képviseli a gyökereket, a stabilitást.
– Ön hogy látja, mennyire érvényes ma nálunk ez a nevelési minta?
– A nyugati civilizáció hatására egyre kevésbé jellemző, hogy a fiút értékesebbnek tartják, mint a lányt. A családi és iskolai nevelésben viszont – sokszor tudattalanul – még mindig jellemző a megkülönböztetés. Hányszor halljuk: Ne hagyd magad, fiam, ne légy anyámasszony katonája, sírni csak a lányok szoktak és a többi. Ha nem is mondjuk ki, a fiúknak gyakran azt sugalljuk, hogy küzdjön, és ő legyen a legjobb. A lányokba nem plántáljuk bele a versenyszellemet. Tőlük inkább azt várjuk, hogy ne piszkolják össze a ruhájukat, és ne legyen rájuk semmi panasz az óvodában, iskolában.
– Mindig is voltak fiús lányok, és fordítva.
– De nem olyan arányban, mint most! Egyre több lány követi a férfimintát: öltözködésben, viselkedésben, kommunikációban. Sőt, Nyugaton a lányokat már versenyszellemben nevelik. Hozzánk ez most gyűrűzik be: megpróbálunk – tévesen – uniformizálni. Úgy teszünk, mintha nem lenne köztünk semmi különbség. Pedig az esélyegyenlőség úgyis megvalósulhatna, hogy emeljük a női preferenciákat. Például az iskolában tűt, cérnát adunk a fiúk kezébe is, és házimunkára tanítjuk őket. Nem pedig a lányokat neveljük harcra, és küldjük a fiúkkal együtt műhelymunkára. Ma a lány sikere egyre inkább hasonlít a férfi sikerére! A karrier, a pénz mellett a partnerek száma is a „siker” fokmérőjévé vált. Mindezek hatására a lányoknak eszükbe sem jut az, hogy úgy lehetnének igazán sikeresek, ha a saját preferenciáikat bontanák ki... Kezdenek elveszni és másodlagossá válni olyan csodálatos női tulajdonságok, mint az érzelmi munka, az odafigyelés, a kooperáció, az aprómunka képessége.
– Évszázadokon keresztül a nők háttérbe voltak szorítva.
– Ezért a nők hatalmat akarnak – és minden joguk meg is van hozzá. Az a baj, amikor elhiszik, hogy csak úgy lehetnek sikeresek, ha a férfisztereotípiákat gyakorolják. Ha férfiasabbak lesznek a férfinál! Az lenne a jó, ha a női módszereiket hoznák be – az odafigyelést, az együttműködésre való hajlandóságot. Ezek nagyon fontosak a konfliktusmegoldásban, ahol a klasszikus férfimódszerek – a versenyszellem, a harc – sehova sem vezetnek. Családi szinten is megnyilvánul a nő empátiája, a fiú viszont, ha felnő, kevésbé mutat érdeklődést a szülei iránt. Mert őt nem arra nevelték, hogy aggódjon, gondoskodjon, kapcsolatot tartson. Különben nagyon veszélyes, amikor a világot kizárólag versenyszellemben és férfidominanciában nevelkedett emberek irányítják. A harmóniához mindkét pólusra szükség van! Ha a női értékek is helyet és teret kapnak a világban, hiszem, hogy jobbá válik az élet.
– Önnek két lánya van. Hogy nevelte őket?
– Úgy, hogy a női jellemzőkről, amelyeket a férfiak nehezen tudnának utánozni, ne mondjanak le. Nagyon nem szeretném, ha a lányaim úgy próbálnának érvényesülni, hogy férfiasan kezdenének el viselkedni. Hisz anélkül is érhetnek el sikereket, bár nem olyan jellegűket, férfiasakat, amilyenek a mai világot jellemzik. Ha lányunokáim születnének, akkor is azon lennék, hogy a női értékeiket segítsem minél inkább kibontani.
– Nem nagyon tudunk eltérni attól, ahogyan bennünket neveltek – mondja dr. Bordás Sándor pszichológus. – Az otthon látott szocializációs minták ugyanis elmerülnek a tudattalanban. A fiúban az apa nevelési magatartása rögzül, hisz valamikor – kisfiúként – azonosította magát az apával. A lány számára pedig az anya a modell. A serdülőkorban a gyerek megtagadja a szülői modelleket, és újakat próbál keresni magának. Ez az identifikációs forradalom kora. Ha ez pozitívan lecseng a serdülőkor végére, beindulnak azok a folyamatok, amelyek megerősítik az otthonról hozott mintát. S az ember a házasságában e minták mentén fog viselkedni. Új mintát nehéz beindítani...
A hagyományos modellhez szabott nevelési minták mára már elavultak. Mind a két nemet úgy kellene nevelni, hogy legyen önbecsülése, felismerje az érdekeit – és alkalmazkodásra, a másik tiszteletben tartására, valamint arra, hogy el tudja látni magát. (Sokat számít a szülői példa!) Ez még nem zárja ki azt, hogy a fiúk fiúsak, a lányok pedig lányosak maradjanak.
– Mi kell ahhoz, hogy sikerüljön?
– Nagyon nagy energia. Addig a pontig sem egyszerű eljutni, hogy tudatosan másként akarok viselkedni, mint a belém „kódolt” program. Másrészt, ha eldöntöttem, hogy másként akarok viselkedni, tudom-e, mi az, ami jó? Képes vagyok-e úgy változtatni, hogy ne ártsak vele a gyerekemnek? Nehéz receptet adni arra, hogyan kell jól nevelni. Sokszor értelmes, magas kognitív intelligenciával rendelkező emberek sem birkóznak meg a feladattal, és nem képesek a változásra. A kognitív intelligencia kevés ahhoz, hogy jól tudjak nevelni – akár fiút, akár lányt. Ehhez kellő szintű érzelmi intelligencia is szükséges.
– Milyen különbségek mutatkoznak a lányok és fiúk nevelésében?
– Ha tudatosan másként, vagyis nem a társadalomban általánosan elfogadott klasszikus szerepekre próbálják szocializálni a lányt vagy a fiút, az problémákhoz vezethet. Ha például a család lány helyett fiút várt, és a kislányt fiúsan öltöztetik, és fiús szerepeket erősítenek meg benne, akkor a lány nemi identitászavarokkal küszködhet majd később. Nem mer szoknyát venni, szégyelleni fogja a melleit, nehezen barátkozik meg a női szerepekkel. Nagyon helytelen a lányoknál tudatosan a fiúszerepeket erősíteni, és fordítva. Pszichés zavarokat okozhat mindkét oldalon.
– Elmondható, hogy a lányos/fiús viselkedés elsősorban a nevelésre vezethető vissza, vagy esetleg ez már genetikailag adott?
– A pszichológiában két sarkított elmélet létezik erre. A Bandura–Walters irányzat szerint minden viselkedési sémánk tanult. Az organikus irányzatok pedig nagyon nagy százalékban azt mondják: ezt hozzuk magunkkal, tehát örököljük, és hormonális, valamint idegi alapon determinált, hogy a maszkulin vagy feminin jegyek lesznek-e az embernél túlsúlyban. De olyan is előfordul, hogy a hormonháztartás rendben van, és mégis maszkulin a lány, vagy feminin a fiú – és ezek a vonások az elődöknél is megfigyelhetőek. Bizonyos sémák tehát generációról generációra továbbvivődnek, és amit tanulunk, hosszú távon az is genetikai programmá alakulhat át. Én azt hiszem, hogy mindkét tényező nagyon fontos: a genetikai háttér és a környezet, neveltetés is. És itt szintén érvényes lehet – akárcsak az élet más területén –, hogy hasonló a hasonlótól tanul szívesen, vagyis a gyerek inkább arról a szülőről vesz példát, amelyikhez genetikailag közelebb áll.
Egyenjogúság ide vagy oda: bizonyos kérdésekben ösztönösen mást várunk el a fiúktól, mint a lányoktól. Kislányunkról úgy gondoljuk, egyszer kedves, mosolygós nagylány lesz belőle, aki kifinomultan viselkedik, és aki tudja, melyik fiúnak mit kell mondani. Fiunkról pedig azt, hogy határozott, férfias srác válik belőle, akit osztálytársai soha nem fognak terrorizálni. De mi van, ha kislányunk nem éppen tündéri: rekedt hangon üvöltözik, lerugdossa a fiúkat a mászókáról, és köpköd az utcán. Kisfiunk meg tutyimutyi, tétova, a nagyapa kakasától is megijed, hát még a szomszéd fiútól, aki minduntalan az orránál fogva vezeti. Ha van ilyen gyerekünk, tudjuk, rendszeresen elhangzik a mondat: „Kisfiam/lányom így a fiúk/lányok viselkednek…”
– Nem tudom, mit csináljak ezzel a gyerekkel! – panaszkodik Kati barátnőm. – Fiú, de néha olyan lányosan viselkedik! Győzöm elrakni az ékszereimet, mert magára aggatja őket. Aztán órákig áll a tükör előtt, és csodálja magát. Nemegyszer egész kézfeje körömlakkos, a rúzsokat dugdosni kell előle. Hároméves, de válogat az öltözködésnél. Az óvodában lányokkal játszik, fésülködőst meg királylányost. (Ő akar lenni a királylány, mert annak szebb a ruhája.) Az üzletekben cirkuszol, mert nem a rózsaszínű, pillangós szandált vásárolom meg neki. Sokan azt mondják, ne csináljak belőle gondot, majd kinövi. De nem tehetek róla, idegesít. Próbálom magam visszafogni, de a végén mégiscsak kicsúszik a számon: kisfiam, nem vagy te lány!
Edit két kamaszodó fiú édesanyja. Számára természetes, hogy fiai elrakodnak maguk után, elmossák az edényt, hogy este kikészítik maguknak a kisszékre a ruhát.
– A többi anyuka ezen gyakran megbotránkozik – mondja Edit. – Különösen azon, hogy a fiaim mosogatnak. Az egyik egyenesen azt mondta, hogy az ő férje összetörné a fia csontjait, ha mosogatni látná.
Marikának van egy tizenhárom éves lánya és egy kilencéves fia. Ha tévénézés közben lánya megszomjazik, feláll, és hoz magának egy pohár vizet. Ha fia inna valamit, akkor csak annyit mond: „Anyu, szomjas vagyok.” És ilyenkor vagy Marika pattan, vagy a lánytestvért ugrasztják.
Mikor aztán Marika tudatosította magában, mit csinál, abbahagyta kisfia kiszolgálását. Azóta ügyel rá, nehogy másképp nevelje lányát és fiát, de ez nem mindig sikerül. Marikába ugyanis mélyen beleivódtak azok a szokások, amelyeket otthonról hozott, a minta, amit édesanyjától tanult.
Orsolya története arról szól, hogy az örökölt tulajdonságok néha sokkal erősebbek, mint a neveltek. Két lánya van, két év korkülönbséggel. A nagyobbik, Eszti (12), este nyolckor magától lefekszik, és reggel hatkor már talpon van. A kisebb, Gyöngyi (10), leghamarabb éjjel tizenegykor alszik el, és hétvégén tizenegyig nyomja az ágyat. Eszti már most a „végzet asszonya”: iskola után halvány rúzst ken az ajkára, csak fényes, csak feszes cuccokat, kivágott felsőket, csecsebecséket és magasított cipőt visel. Gyöngyi „laza csajszi”: neki elég a kinyúlt póló, a farmer meg egy kényelmes cipő. Eszti egyhuzamban beszél, cseveg, a társaság központja – Gyöngyi alig szól, de azt olyan frappánsan teszi, hogy mindenki dől a nevetéstől. Eszti házias. Szívesen főz (neki a kirántott hús elkészítése körettel semmiség), takarít, porszívózik. Teszi ezt Gyöngyi helyett is, aki rendetlen, és utálja a házimunkát. Viszont jól tanul, tanulásban messze lekörözi Esztit. Az összes verset kívülről fújja, és kiválóan rajzol.
– A célom az, hogy a gyerekekből egyéniségeket neveljek – mondja Orsolya. – Erősítem bennük azt, amit szívesen csinálnak. Hogy lesz-e belőlük NŐ csupa nagybetűvel? Eszti tizenkét évesen is nő a javából, Gyöngyi teljesen más típus. Ha valamit erőltetnék náluk, csak komplexusokat építenék beléjük. Hogy jól nevelem-e őket, vagy sem, majd eldől húsz év múlva, mikor már felnőttként ők is a saját életüket élik.
Jády Mónika és Hübschné Dráfi Anikó
