Meglepetést készítettünk az Új Nő olvasóinak: a következő hetekben folytatásos „kisregényünket” olvashatják, melynek egyes részeit minden hónapban más munkatársunk írja.
A második rész K. Cséfalvay Eszter munkája. Az első rész IDE, a második rész IDE kattintva olvasható.
Hanna reggel azzal az elhatározással ment be a munkahelyére, hogy felmond, azután az interneten munkahelyet kezd keresni abban a távoli városban. De hiába tervezte el, mit fog tenni. A főnöke azt mondta, most nem engedheti el, legalább három hónapig még maradnia kell, míg az elkezdett projektet befejezik. Hanna elszomorodott, de nem tehetett semmit – el kellett halasztania az utazást.
Munka után hazament. Tétován tett-vett a lakásban, mély rosszkedv vett erőt rajta. Aztán hazajött Kerry, és felment Danielhez. Hanna gyomrát összeszorította a féltékenység. Felvehette volna a kesztyűt, és harcba szállhatott volna Danielért, de nem volt hozzá kedve. Megalázónak érezte, hogy fusson valaki után, akit ilyen könnyen el lehetett téríteni tőle. Nyugtalan volt, inkább elővette kedvenc Mozart-szimfóniáját, betette a hifitoronyba, lefeküdt, eloltotta a lámpát, és belemerült a mennyei zenébe. De most ez sem hangolta jobb kedvre.
Ilyen kedvetlenül teltek a hetek. Szorongásos rohamai voltak, nem tudott enni, nem bírt a munkájára figyelni. Esténként nyugtalanul izgett-mozgott a fekhelyén, nem tudott elnyugodni a teste, ideges és zaklatott volt. Legszívesebben kifutott volna a világból, amikor éjféltájt hallotta, hogy nyikordul a földszinti lengőajtó, lépések, hangok hallatszanak a lépcsőházban, majd a feje fölötti szobában apró zajok jelezték, hogy Daniel és Kerry hazaérkezett.
Egyik este nem bírt megmaradni a szobájában. Fel-alá járkált, ivott egy pohár vizet, kinézett az ablakon. Nem akart egyedül lenni. Lement a társalgóba, leült a tévé elé, hogy megnézi az esti híreket.
A helyiség üresen tátongott, de a gondnok szerencsére a helyén volt, és már be is kapcsolta a készüléket. Hanna magába roskadtan ült a kemény fotelben, nézte a képernyőt, de nem fogta fel, mit mond a hírolvasó bemondó. Nem sokkal később megjelent az egyik földszinti lakó, egy tanulmányúton levő francia fiú, kicsit halkabbra állította a készüléket, aztán leült valahol Hanna mögött. „Micsoda unalmas alak” – villant át a lány agyán. Felkelt, és bement a gondnok fülkéjébe, hogy vált vele pár szót. Az megkérdezte tőle:
– Miért üldögél bent ebben a kellemes időben? Menjen, sétáljanak egyet Villard-ral, az is folyton a szobájában gubbaszt.
– Mehetünk – szólalt meg a háta mögött Villard –, legalább körülnézünk a városban.
Hanna nem tudta, hogyan oldja meg sértés nélkül a helyzetet, ezért azt mondta:
– Jó, menjünk.
Felment a szvetteréért, aztán elindultak. Az utcán nyüzsgött a sok ember a kellemes kora nyári estében. A belvárosban csatangolva egy régi templom ajtaján ősi zene hangjai szűrődtek ki. Bementek. A hosszú templomhajót megtöltötték a szertartást figyelő emberek. Hannán erőt vett egy furcsa érzés: az emberek ismeretlenül is összetartoztak, és pontosan követték a számukra jól ismert rítust. A megnyugtató, sőt emelkedett hangulat Hannának megkönnyebbülést hozott. Amikor kiléptek a templomból, Villard rámosolygott, és azt mondta:
– Ezek az emberek talán boldogok.
Harmadnap, amikor Hanna hazajött, a gondnok rászólt, hogy ma is szép idő van. Hanna leült hozzá, komoran nézett maga elé. Az alagsori lépcsőn Villard jött felfelé a közös konyhából. Köszönt Hannának, elment mellettük, aztán megfordult és megkérdezte:
– Nincs kedved megnézni a kelta múzeumot?
Hanna bólintott. Még mindig jobb ezzel a halk szavú fiúval mászkálni, mint otthon töprengeni. A következő héten bútorkiállításra hívta, a rákövetkező napon rászedte, hogy másnap reggel, mivel szombat van, menjenek el az uszodába. Hanna nem bánta meg, a víz bársonyosan ölelte körül a testét, amint a medence szélén üldögélt, jólesett az emberek vidám fecsegése. Villard gyakorlottan tempózott oda és vissza, aztán odaúszott hozzá, karjába kapta, és megpörgette a vízben. Hanna hosszú hetek óta most nevetett először szívből, felszabadultan. Villard-ral könnyűnek látszott az élet.
Kerry és Daniel kapcsolata, úgy látszott, elmélyül. Amikor Mick hazutazott, Kerry megjelent a Hannával közösen bérelt lakásban, összeszedte a holmiját, és átköltözött Danielhez. Hanna nem bánta, hogy egyedül marad. Maga sem vette észre, valahogy kiköltözött ideges gyomrából a féltékenység.
Aztán egy este táviratot kapott. Anyja hívta haza, hogy segítsen neki. Meghalt Hanna apja, intézkedni kellett.
Hanna három napig maradt távol. Este érkezett vissza, komor hangulatban, mert bár apja rengeteg fájdalmat okozott neki, a halál ténye megrázta és riasztotta. Elcsigázottan üldögélt a társalgóban a néma tévé előtt, körbevették gyerekkora árnyai, hangulatai. Az ablaktáblák feketén csillogtak, a ház csendes volt. Fejét lehajtotta az előtte álló szék karfájára, és behunyt szemmel gondolkodott. Valaki gyengéden megcsókolta a tarkóját. Villard állt mellette.
– Gyere, menjünk ki a ligetbe – javasolta.
Meleg nyári este volt. A fák dús lombjai alatt lassan lépegettek. Villard látta, Hanna mennyire szomorú, oltalmazón átkarolta a vállát. Nem beszéltek. A hatalmas parkban a padok még őrizték a délutáni nap melegét. Villard halkan beszélni kezdett.
– Öt évvel ezelőtt a feleségem egyedül utazott a tengerpartra, mert engem Párizsban tartott a munkám. És ott megcsalt. A hírek gyorsan járnak, egy hét sem telt el, megtudtam mindent. Nem volt gyerekünk, gyorsan elválasztottak bennünket. Azt hittem belepusztulok. Huszonegy évesen nősültem, hét évig éltünk együtt. A barátom a múlt héten mondta, hogy találkozott a volt feleségemmel. Egyik férfitól a másikhoz csapódik, nem bír megmaradni senki mellett.
Hanna nem válaszolt, megsimogatta a férfi kezét. Eszébe jutott Philip, a nagy szerelem, a kiábrándulás és az utána maradó üresség. Csendesen ballagtak vissza a szállásuk felé. Csak annyi változott, hogy mindketten érezték: a másiknak is megvan a maga bánata.
Hanna maga se vette észre, hogyan alakult ki az a gyakorlat, hogy munka után minden este elmennek valahová Villard-ral. A férfi jött, bekopogott szobája ajtaján, hol egy tál almát hozott, hol vacsorázni hívta, vagy egyszerűen azt mondta, sétáljanak ki a parkba. Ha hűvös lett, Hanna vállára terítette a kabátját. Kedves és udvarias volt, soha nem követelőzött, nem kényszerítette Hannát semmire. Beszélt Párizsról, a zenéről, amelyet mindennél jobban szeretett, beszélt a szerelemről, amelyet egy életre szóló kapcsolatnak tartott, és csóválta a fejét, amikor látta, hogy a ház lakói milyen gyorsan és könnyedén váltogatják a partnereiket. – Nem helyes úgy szexelni, mint az állatok – mondta egyszer.
Egyik este azt mondta: – Iszonyú álmom volt tegnap. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok, és kigyullad a házunk. Te is benne voltál. Hiába akartalak kimenteni, nem sikerült, mindent elnyeltek a hatalmas lángok, veled együtt.
Hanna mosolygott.
– Ez csak egy álom – mondta vigasztalón. Nem hitt az álmokban, ezért nem is gyanakodott, hogy esetleg a jövő vetíti előre az árnyékát.
A napok csendesen sorakoztak egymás mellett. Az izlandi éghajlatot meghazudtolva virult a nyár, a növények üde zölden fürödtek a meleg napsugarakban, a lombok halkan zizegtek, a pázsiton a harmat apró cseppjei fénylettek. Fehér, sárga és lila virágocskák bólogattak fejükkel a lágyan mozgó légáramban. Esténként az emberek úgy érezték, ez a nyár sose fog véget érni.
Hanna nem tudta volna megmondani, mikor vált fontossá számára a férfi. Egy napon egyszerűen rádöbbent, hogy Villard az élete. Szerette a tekintetét, ahogy rápillant, szerette a kedvességét, halk hangját, udvarias modorát, a lényéből áradó biztonságot, állandóságot, szerette tiszta, világos észjárását, határozottságát. Vele szemben soha nem érezte azt az idegenkedést, amit oly sok férfival szemben. Villard biztonságos volt, és megnyugtató, teste mintha az ő teste lett volna. Most érezte át annak az ókori görög legendának az igazát, amely szerint régen minden férfi és nő egy testet alkotott, amelyet később a gonosz istenek kettévágtak, és azóta minden nő és minden férfi keresi az elvesztett párját. Hanna már tudta, hogy Villard az ő legendabeli párja, és teljesen természetesnek érezte, hogy ők ketten összetartoznak.
És nemcsak ő érezte így. Villard egy délután a parkban átölelte a vállát és nevetve megkérdezte: – Te hány gyereket szeretnél? Remélem, nem többet kettőnél!
Máskor meg azt mondta: – Csak egy probléma van. Hol fogunk lakni? Mihez kezdesz majd Párizsban? Vagy én mihez kezdek itt?
De akkor mindez nem tűnt fontosnak. A fontos az volt, hogy szerették egymást, és együtt voltak. Még hosszú volt a nyár, még hónapok választották el őket a végleges döntéstől.
Augusztus közepén Villard üzenetet kapott Párizsból, hogy haza kell mennie. Hanna kikísérte a repülőtérre. A büfében megettek egy szendvicset, rendeltek egy kávét. Villard mosolyogva nézte, amint Hanna kortyolgatja a forró italt, aztán csendesen megszólalt: – Most már mennem kell. Átölelte, megsimogatta az arcát. Hanna a csarnok üvegfalán át nézte, ahogy a férfi távolodik tőle, visszafordul, int feléje, aztán felszáll a gépre. Megvárta, amíg a hatalmas acéltest a levegőbe emelkedik, aztán hazament. Este egyedül nem volt kedve kimenni, inkább letelepedett a tévé elé. Bár ne tette volna. Akkor talán jutott volna neki még pár nap boldogság.
A hírekben azt jelentették, hogy a reggeli párizsi járat motorhiba miatt a tengerbe zuhant.
