Nyár van. A rekkenő hőség csak úgy ömlik be az ablakon, hiába próbálom újabbnál újabb módszerekkel kizárni a meleget: ha becsukom a divatos plasztablakot, egy idő után szó szerint elfogy a levegőm, ha kinyitom, akkor meg csak úgy özönlik be a forróság.
Hm. Úgy látszik, a Napot nem érdekli, hogy szenvedek a negyven fokos hőségtől – morfondírozok, és megfogadom, hogy az első adandó alkalommal én is csatlakozom a globális felmelegedés elleni harc aktivistáihoz... De addig is, nincs mit tenni, félóránként zuhanyozom, kivörösödve és lihegve nyakalom a jeges citromlevet.
Nagyobb baj, hogy a gyerekek is szenvednek. A nagy egy szál gatyában rohangál, és nem érti, miért kell már délelőtt 11-től bent kuksolni a levegőtlen lakásban. A kicsi is csak piheg a nagyágyon. Fogalma sincs róla, milyen jó neki: ő még megengedheti magának, hogy az összes ruháját lerúgja.
Miközben kényszer-sziesztánkat töltjük a lakás leghűvösebb helységében, arra gondolok, hogy el kéne innen menekülni... Ki akarok törni a lakótelep idegölő forróságából, a mindennapi körforgásból, pihenni szeretnék egy csöndes és nyugodt helyen, ahol a gyerekek is jól érezhetik magukat. Igen, a tenger sós hullámaira és lágy, homokos partjára vágyom.
Arra, hogy ne legyenek feladataim, hogy egy hétig ne várjon rám se háztartás, se munka, se telefon, se semmilyen sürgősen megoldandó probléma, csak a minden csontomat átjáró napfény, sós víz és a buzuki lágy hangja...
Az álmodozásból a buzuki lágy hangja helyett fiam indián-üvöltése és a kisasszony követelődző sírása ráz fel. Na jól van, jól, mindjárt mindenki megkapja, amit szeretne. Csak én nem: ebben az évben nem engedhetünk meg magunknak egy tengerparti kirándulást. Az én gyermekgondozási segélyem és a férjem tanári fizetése ugyanis nem elég az efféle luxusra. Emiatt azonban csöppet sem vagyok elkeseredve, elvégre itt van nekünk szép hazánk is. Biztos itthon is találok valamit – gondolom magamban én, kis naiv.
Hamarosan azonban konstatálnom kell, hogy ha létezik is „gyerekbarát“ kirándulóhely, azt bizony vagy jól elrejették, vagy olyan drága, hogy már-már inkább megéri elautózni a tengerpartra. Az interneten hiába keresgélek, hiába próbálom megfejteni csodálatos barlangjaink nyitvatartását, hiába keresek játszóházakat, programokat – mintha egyáltalán nem gondoltak volna a kisgyerekes családokra. Úgy látszik, Szlovákiában csak bősz biciklisek és hegymászók léteznek, no meg olyan családok, akiknek nem okoz problémát kifizetni a wellness-központok borsos árait.
Végül beülünk az autóba, és megszokott baráti társaságunkkal elutazunk Gömörre, a nagyszüleim házába. A gyerekeink együtt vannak, nekik az egész egy nagy játék – és végül is az a lényeg, hogy ők jól érezzék magukat. Ha nagyon akarunk, innen átszaladunk Magyarországra – Miskolc és Eger környékén jobban ki van építve a turizmus, mint nálunk. A gyerekek sokat vannak a nagyszülőknél is, ahol minden adott, hogy jól érezzék magukat: kis medencék, barátok, kutyák-macskák és persze szerető nagymamák biztonsága várja őket. Ha magányra vagy kalandos felfedező útra vágyunk? Ott van a Csallóköz vadregényes vidéke, a Duna- és a Vág partja.
Kagylókat gyűjtünk, gombát szedünk, madarakat lesünk, napozunk a fűzfák rejtekében. Ha ezt is megunjuk, irány valamelyik strandfürdő – a pancsolás mellett röplabdázunk, főtt kukoricát majszolunk és üsse kő, még én is lecsúszom valamelyik kanyargó vízicsúzdán. Félig-meddig a tengerpart is megvalósul: a szüleim magukkal viszik a fiamat valamelyik közeli üdülőközpontba. Amíg ő kirándul, addig kicsit mi is pihenünk: estefelé végigsétálunk a komáromi korzón, fagyizunk egyet, emberekkel találkozunk, beszélgetünk. Itt van a kismamák központja: nem lehet úgy bemenni a városba, hogy ne találkoznék legalább egy ismerőssel. Mert ugye az, hogy mennyire tudjuk jól érezni magunkat, nem pénz és nyaralás kérdése. Forróság ide, forróság oda – a vége mindig az, hogy szeretek élni és hogy szeretem a nyarat.
