Könyv kell, hogy a hosszú órák unalmát elűzzük. De megteszi pár képesújság is. Akinek ez sem elég, vegyen egy szép füzetet meg egy könnyen író tollat, és írjon! Elmondjuk, hogyan kell remekművet írni!
Kezdetben mindenki bizonytalan. Csak nagyon kevesen vannak, akik már az elején pontosan tudják, hogy verset, prózát, színdarabot, forgatókönyvet vagy jegyzetet akarnak-e írni. Nem lenne okos mindjárt regénnyel kezdeni, azután pedig csalódottan tudomásul venni, hogy beletört a bicskánk. Sokkal jobb rövid szövegekkel kezdeni.
Az üres fehér papírlap
A kezdővel könnyen előfordulhat, hogy felfokozott lelkiállapotában rajzanak fejében a gondolatok, alig várja, hogy papírra vethesse őket. Mégis – amikor leül a tiszta papírhoz vagy a számítógéphez, az agya leblokkol. Nem bír kicsikarni magából egy épkézláb mondatocskát sem. Ezt a kínos állapotot úgy szüntethetjük meg, hogy ellazulunk, és hagyjuk, hogy gondolataink kedvük szerint kalandozzanak.
Meg lehet próbálni a meditációt is – nézhetünk csendben egy gyertya lángjába, belefekhetünk az illatos habfürdőbe vagy sétálhatunk, közben pedig járhatnak a gondolataink. Képeket, helyzeteket képzelhetünk el, amelyek csak a miéink. A maga módján minden író megszállott: bolondja a saját gondolatainak, történeteinek. Nem véletlenül mondják az írókról, hogy egész életükben egyetlen témát dolgoznak fel számtalan variációban. Vagy próbáljunk meg naplót írni, füzetbe vagy számítógépbe, gyakoroljuk a gondolatok kötetlen lejegyzését, hogy a megfoghatatlanból egyszer csak szöveg legyen.
Megtaláltuk már a vezérmotívumot? Ez a motívum lehet egészen egyszerű is, a saját életünkből vagy mások életéből. Például olyasmi, hogy minden reggel látunk egy idős asszonyt az ablakban könyökölni – az ablak egy olyan szobához tartozik, amely mindig üres.
Vagy van egy gyerekkori élményünk, amelyet nem tudunk elfelejteni: követ mindenhová. Például az, ahogy néztük az édesanyánkat, amint festette a szemét, a száját, bekölnizte a nyakát… Csak akkor üljünk le írni, amikor már megalkottuk az első mondatot. Ezt írjuk le – és a többi már megy magától.
A saját lelkéből merítsen
Próbáljuk ki a következő módszert: minden nap szakítsunk 20 percnyi időt az írásra. Írhatunk akár otthon, akár egy kávéházban vagy kint a parkban egy padon, vonatra vagy orvosra várva. Ezt az időt mindig tartsuk be – és írjunk le mindent, ami az eszünkbe jut. Beindul a tudatalattink, előtörnek az emlékek, megérzések, régi élmények, elképzelések… Magunk is meg fogunk lepődni, mennyi minden gyűlt össze az emlékezetünkben.
Eleinte ne olvassuk el magunk után a leírt mondatokat, mert leragadunk egy-egy szövegrésznél, és az írás vég nélküli javítgatássá válik. Később se törekedjünk arra, hogy minden mondatunk tökéletes legyen, inkább szabadon írjunk tovább, hozzunk létre egy nagyobb szövegrészt. Csak akkor térjünk vissza a leírtakhoz, amikor ezzel elkészültünk –akkor csiszolgassunk és javítsunk.
Itt az ideje, hogy az olvasóra is gondoljon
Feltételezzük, hogy sikerült jó naplót vagy szöveget írnunk. Éreztük, hogy írás közben új gondolatok születnek, pallérozódik a stílusunk, és újabbnál újabb, érdekesebbnél érdekesebb témák jelennek meg képzeletünkben. Nincs kedvünk valami többet létrehozni – például egy elbeszélést írni, amelynek van eleje és vége, és lekötheti egy olvasó figyelmét is?
A fő kérdés: hogyan teremtsünk főhőst? Próbáljuk meg úgy, hogy kiválasztunk egy keresztnevet, és azt a nevet különféle emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel. Például György, aki hivatalnok, negyvenéves, spórolós, szinte fukar, amitől sokat szenved a felesége, az első házasságából van egy húszéves fia, aki sikeres webíró, és szemére hányja az édesapjának, hogy nem vitte semmire. Hasonló elv szerint alkossunk újabb karakterket – a változatosság kedvéért ezzel ellentéteseket. Szembesítsük őket, és figyeljük meg, kialakul-e köztük valamilyen konfliktus.
Ha már megteremtettük a bonyodalmat, nekifoghatunk a stílus finomításának. Például el kell dönteni, hogy az írásban az én-formát választjuk-e (ebben az esetben közvetlenül a szereplő bőrébe bújhatunk), vagy pedig harmadik személyben mondjuk el a történetet (tehát kívülről nézve mindent). Próbáljuk ki mind a két módszert, valószínúleg észre fogjuk venni, hogy mindkét módszer máshová vezet. A kezdő írók történeteiket általában múlt időben beszélik el, s az ún. lineáris elbeszélői módot választják, tehát a cselekményt szép sorjában mondják el, ahogy az események megtörténtek a főszereplő szemével nézve. Gondolkodjunk el rajta, nem lenne-e jobb a cselekménysor egy részét jelen időben elmondani, vagy egy-egy mellékszereplőt, talán egy kisgyereket, megfigyelőként szerepeltetni. Az ő szemével nézve a történet más megvilágításba kerülhet. Ugyanígy már az írásmű elején elmondhatjuk, hogyan végződött a történet, és a következőkben folyamatosan visszaidézzük, hogyan jutott el a szereplők sorsa idáig.
Párbeszédek írásakor gyakori hiba, hogy a szereplők túlságosan könyvízűen, nem életszerűen beszélnek. Ügyeljünk arra, hogy a szereplők nyelvezete különbözzön egymástól.
És a legvégén…
A csattanó megírása a legnehezebb. A legtöbb történetírónak fogalma sincs, hogyan fogja befejezni az írásművét, jegyzet esetében milyen szellemes, ötletes, meglepő csattanóval zárja. A publicisztikában bevált módszer az „átváltani más gondolatra”: azaz mikor olyan gondolattal zárunk, amely meglepetést keltően ütközik az eredeti gondolattal (csak úgy csattan). A prózaírók néha-néha már az elején tudják a befejezést. Edgar Allan Poe például azt állította, hogy a történet megírását a végénél kell kezdeni, illetve hogy a történet végét az írónak pontosan ismernie kell. Ha nem élünk ezzel a módszerrel, akkor az is jó megoldás szokott lenni, ha előveszünk egy motívumot a történet elejéről – és megismételjük. A motívumok ismétlése harmóniát sugall. Hasonlóképpen az elbeszélés címe is tartalmazhatja a befejezésben szereplő szavak valamelyikét.
Hogyan kell fogadni a kritikát?
Elérkezett a pillanat, amikor átadjuk családtagunknak, kedvesünknek vagy barátunknak az elkészült művet. Vagy feltesszük az internetre, beküldjük egy újságnak, és várjuk a reakciókat. Jól tesszük, ha felfegyverkezik önbizalommal. Egy kritikus se százszázalékosan tárgyilagos – még a legnevesebb irodalomkritikusok sem. Jó tanács viszont, hogy a megírt művet „fektessük” egy ideig, azaz tegyük el, és néhány nap vagy hét eltelte után vegyük elő újra. A legtöbb hibát, amely felett az írás hevében elsiklottunk, észre fogjuk venni.
Hogyan kell lelki naplót írni?
Lehet, hogy magától támad fel bennünk a kényszer, hogy érzéseinket, élményeinket, megpróbáltatásainkat kiírjuk magunkból, de az is lehet, hogy más ajánlja az írást a lelkünkben uralkodó zűrzavar megszüntetésére. (Ugyanez vonatkozik az olvasásra, ez viszont köztudomású.) Általában nagy érzelmi megrázkódtatások, a férj, feleség, gyermek, szülő elvesztése, válás, súlyos depresszió következtében jövünk rá, hogy az írás: orvosság. Akik már próbálták, tudják, hogy az írás sokat segít.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem...
A pszichológus az alábbiakat ajánlja: „A nők rendkívül kitartóak. Egy egész évig is képesek körbe-körbe járni. Ez nem helyes. Ha az embernek gondja van, első dolga az legyen, hogy próbálja meg kívülállóként nézni a problémát. Írja le a legapróbb részletességgel, mi történt az életében, mit érez. Ezzel mintegy tükröt tart maga elé, és benne világosabban látja sikertelensége okát.”
Ha az ember azzal a szándékkal ír, hogy irományát rajta kívül senki más nem fogja elolvasni – akkor megengedheti magának azt a luxust, hogy a tiszta igazat írja. Ha egy nő naplót vezet, esélye van rá, hogy pár hét múlva, amikor újra elolvassa a bejegyzéseit, meglássa: annak idején nem jól ítélte meg a helyzetet. Az is lehet, hogy képes lesz mosolyogni magán. A pszichológus azonban figyelmeztet: „Az írás elején az ember még rosszabbul fogja érezni magát, mint előtte. A részletes leírással újra megnyitja a problémát. Felszínre jut az, ami addig tudatalattiban rejtőzött, s az ember szembetalálja magát az igazsággal. Ez sokszor fáj, a szembesítés azonban orvosság.”
Blogok és álomnaplók
Mindenki ismeri a tanácsot: Ne ülj otthon, menj emberek közé, beszélgess, szórakozz... Az otthon magányában történő írás egyesek szerint még jobban elmélyíti az elszigeteltséget. Ha azonban valaki valóban elszánta magát, hogy változtat az életén – akkor szükséges, hogy egy ideig egyedül legyen. Ez idő alatt önként (vagy azért, mert nincs más választásunk) elhagyjuk régi szokásainkat, megválunk bizonyos emberektől – de még nem tudunk új szokásokat kialakítani, és új emberekkel megismerkedni.
Aki valóban rosszul viseli a magányt, próbálja ki az internetes blogírást. A számítógépben azzal a szándékkal írunk naplót, hogy valaki hozzászóljon. Blogírás közben automatikusan fellép az öncenzúra, ezáltal az írott napló nem lesz teljesen őszinte. Másrészt viszont az, aki szenved a magánytól, remélheti, hogy leírt mondatai valakiben továbbrezonálnak – és talán az a valaki válaszol is.
Még egy módja van annak, hogy érzéseink között jobban tájékozódhassunk. Ez az álmok lejegyzése. Ez nem csalfa new age-trükk, hanem neves pszichológusok, Sigmund Freud és C. G. Jung által ajánlott gyakorlat. „Az álom pontos tudósítás belső világunk állapotáról, az álom kódolt szimbólumok összessége arról, ami történik bennünk” – mondja egy pszichológus. Ugyanakkor egy pszichológus se tudja pontosabban megfejteni az álmainkat, mint mi magunk. Hogy álmainkat elemezni tudjuk, azon nyomban fel kell jegyeznünk őket (nagyon részletesen), akár az éjszaka közepén.
Nem ez az egyetlen mód – azaz nem a naplóírás az egyedüli megoldás, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Hasonló szolgálatot tesz a sportolás vagy bármilyen tevékenység, akár olyasmi, hogy gyufaszálakból felépítjük az Eiffel-tornyot. A nagy sorscsapásokra azonban ezek nem jelentenek gyógyírt. Ilyen esetben ne restelljünk pszichológushoz fordulni. Az elnyűtt cipőt a suszter javítja meg, a megkínzott lelket a lélekgyógyász.
Naplóírás közben még egy meglepetés érhet bennünket. Lehet, hogy felfedezzük az írás örömét. Egy híres írónő akkor kezdett el írni, amikor meghalt a kislánya. Először a fájdalmát írta ki magából, aztán már mást is írt. Végül sajtó alá rendezte az anyagot, és híressé vált. Ugyanez bárkivel előfordulhat.
