Küldj egy írást, és legyél Te is Új Nő!
Lányok, régi olvasók, jövőbeli munkatársak, küldjetek egy jó írást, szösszenetet, s mi itt megjelentetjük!
A hetedik élet
Már sok nyarat és sok telet megéltem. Annyit, hogy emberi léptékben számolva már százéves is lehetnék. A sok év sok megélt kalandot jelent, szerelmeket, csalódásokat, harcokat és békés időszakokat. Emlékszem, fiatal koromban, mikor megéreztem az éjszakai levegő balzsamos illatát, felpezsdült a vérem. Tudtam, semmi sincs, ami megakadályozhatna abban, hogy portyára induljak. Sosem tudtam előre, hogy mi lesz a vadászat vége: egy új szerelem-e vagy valami jóféle zsákmány. Elmondhatatlan érzés csatangolni a csillagok fényénél, az érzékekre támaszkodva bolyongani, az ösztöneimet követni. Mert az ösztöneim hihetetlenül kifinomultak!
Pontosan tudják, mikor kell indulni, és mikor hazatérni. A látásom egyedülállóan kiváló, a hallásom már sok veszélytől megmentett. A járásom pedig közmondásosan nesztelen. Úgy surranok, akár az árnyék.Szóval, sokat kóboroltam, mert a SZABADSÁG mindennél fontosabb számomra. Nem tűröm a köteléket, szeretem azt tenni, ami jólesik. De azért az otthonomat is szeretem – és mindig visszatérek. Néha csak napok elteltével, néha egy hétig kóboroltam, de valami mindig hazahozott. Talán, mert megszerettem az embereket, akikkel együtt élek. Igyekeztek a kedvemben járni, finom falatokkal etettek, puha hálóhelyről gondoskodtak. Én meg nem akartam elrontani az örömüket, hát hízelegtem nekik, nagyokat doromboltam.
Hagytam, hadd simogassák a puha bundámat. Igaz, nem mindig fogadtak kitörő örömmel, főleg, mikor vérző füllel, sántikálva tértem meg. Mit tudhatják persze, micsoda gyönyörűség az, a többi kandúr fölé kerekedni, és elnyerni a környék legszebb nőstényének a kegyeit! A legjobbnak lenni a jók között!
Mindig ellátták a sebeimet, türelmesen kivárták, hogy felépüljek. Hagytam, hadd higgyék, hogy ők gyógyítottak meg. És hát, hogy őszinte legyek, néha jól jött, hogy olyan gondoskodóak. Főként, mikor kificamodott a mellső lábam. Az sem volt egyszerű, amikor új lakója lett az udvarnak. Egy bohókás, ostoba kis állat, amelyik csak annyit tudott a világról, hogy ami mozog, azzal játszani kell. Emberes munka volt leszoktatni róla, hogy rágható játéknak tekintsen. Teljesen sohasem sikerült, mert még most is megharapdál. Pedig az évek során óriásira nőtt. Annyi hasznom van belőle, hogy a többi kandúr a környékre sem mer jönni. Mostanában meg kifejezetten szeretek mellette aludni. Jó meleg a bundája.
Mondom, már sok telet megéltem. Ez lesz az utolsó. Tudom, mint ahogy minden élőlény tudja, ha elérkezik az ideje. Mert mindennek szabott ideje van. Ezt az emberektől hallottam, ők szokták mondogatni. Szabott ideje van a játszásnak, a szerelemnek, a portyáknak, és szabott ideje van a halálnak. Szép élet volt. Egy kicsit sajnálom az embereket. Ki fogja őket reggel ébreszteni? Ki vigyáz erre a nagy behemót állatra, hogy el ne kanászodjon? Megyek, lefekszem. Puha ez a párna, kényelmes a kosár. Valami ünnep van ma, mert többen vannak, mint máskor. Azt hallottam, születést ünnepelnek. Én meg elmegyek...
Ollé Katalin
Tizenöt élet
Mostanában folyton ugyanaz jár a fejemben. Amikor Dávidkával gyerekek voltunk, mindig rajzoltunk, szinte minden nap. Voltak filctollaink, rengeteg, meg színes ceruzáink, faberkasztelosak, szépek, és mindenféle csillámos filctoll. TUDOD, Dávid inkább a tarzanos könyvből meg a micimackósból másolta a rajzokat törökülésben. Ő máshogy ül törökülésben, de ezt nem kell értened, ezt látnod kell. A lényeg, hogy ő inkább másolt, én inkább a házakat rajzoltam a kerítéssel meg a fákkal. Egyszer ástak is a képen, de apa azt hitte, az ott én vagyok, és Dávidot ásom el. És akkor nagyon kiabált, és nem lett kitéve a konyhába, tudod, a majmos-banános mágnesekkel, amelyekkel a szépeket raktuk fel.
A komódban volt a papír, alulról második fiók, TUDOD, amelynek az oldaláról letört egy darab, és ha valaki jön, odaillesztjük a helyére, de pontosan a helyére, mintha az magától ott állt volna mindig. És akkor anya meg apa azt hiszi, hogy be tudja csapni az istent, hogy ebben a házban megállt az idő, hogy itt nincs pusztulás, meg félálomban fájdalom.Tudod, nekünk sok pénzünk volt, amikor Dávidka meg én kicsik voltunk, mert apa eladta a polaroid szemüvegeket. Együtt jártunk áruért az apával, ezért tudok erről is. Útközben megálltunk ott, ahol lehetett enni olyan krumplit, amilyet Dávidnak is vett korábban, kör alakút. Bibíííííííí, nekem vett apa, neked nem vett apa!
Sírás-rívás, engem is vigyél el apa, csak engem, és ígérd meg, de ígérd meg, hogy csak én leszek ott, és te leszel ott.
Gazdagok voltunk, ami azt illeti, hogy ne mondjam másképp, ha gazdagnak lenni azt jelenti, hogy mindig tudsz venni paprikát a pástétomhoz, télen is, meg hogy a gyógyszertárban anya mindig vesz finom fürdőbogyót a kádba, színeset, teknősbékásat, de legfőképp delfineset. A komódban mindig tizenöt papír volt. Ha elfogyott, néha egy vagy két napig sem lehetett rajzolni. Aztán anyával elmentünk az arkába, végig a templom mellett, egészen a másik templomig.
És akkor vettünk papírt. És aztán lett papír, és gyere, Dóri, rajzoljunk – és futok a komódhoz, felérem a fiókot, a harisnyám a lábfejemen egy fél arasznyit lóg, és ott a papír. Mostanában mindig ez jár a fejemben. Tudod, hogy várni kellett. Hogy így volt igazi. Hogy paprika is két csík volt a kenyéren, és ha Dávidka leette, anya sírt. Meg hogy most annyi papír van otthon, hogy meg se tudnád számolni. És sok-sok paprika. Meg hogy én sose ásnám el Dávidkát, de apa nem tudhatta. Szóval: ilyeneken gondolkozom.
Kincsi Dóra
