Azt mondják, hogy manapság egyre kevesebb az olyan pedagógus, aki tényleg hivatásának tekinti a nevelést-oktatást. Lengyel Zsuzsanna, az Alistáli Művészeti Alapiskola igazgatónője kétségkívül azok közé tartozik, akik szívvel-lélekkel végzik munkájukat.
Nagyon jellemzőek rá a nagy hindu költő, Rabindranath Tagore sorai: „Aludtam, és azt álmodtam: az élet – öröm. Felébredtem. És azt láttam: az élet – kötelesség. Dolgoztam, és azt éreztem: a kötelesség – öröm.”
(Fotó: Fogas Ferenc)
– Mikor döntötte el, hogy pedagógus lesz?
– Soha fel sem merült bennem más. A gyermekkori játékaimban is mindig ez szerepelt. Amikor iskolába mentem – szemben laktunk az iskolával – már teleírt füzeteim voltak. És szerettem iskolába járni, énekelni, szavalni. Lelkes tanítók oktattak. Először óvónőképzőbe jelentkeztem. De hiába volt a kitűnő bizonyítványom, a zeneiskolai végzettségem, helyszűke miatt nem vettek fel. Nagyon fájt. Az igazgatóhelyettes azzal vigasztalt, hogy lehetek majd tanító. Gyerekfejjel nem tudtam megérteni, hogy ha most nem sikerült, később hogy sikerülhetne...
– De sikerült.
– Gimnáziumba mentem, és kitartottam az álmom mellett. Alsó tagozat–zene szakra jelentkeztem. Igazság szerint nagyon szerettem rajzolni is, de itt nagyobb esélyt láttam a bejutásra.
Igazán csak főiskolásként, a nyári táborozások alkalmával tudatosítottam: milyen fantasztikus pályát választottam. Mert varázslatos dolog önfeledten, vidáman dalolni a gyerekekkel. 1973-ban diplomáztam a nyitrai pedagógiai karon.
– Milyen volt a pályakezdés?
– Szinte természetesnek tűnt, hogy a szülőfalumban fogok tanítani. Egykori tanítóim szeretettel fogadtak. Bíztak bennem, és alig hároméves gyakorlattal nyitott órát tarthattam a Kodály-módszerből – még a szomszédos járásból is érkeztek vendégek. Ezután rám bízták a nevelési tantárgyak módszertani közösségének vezetését. Az alsó tagozaton egyébként csak egy tanévet tanítottam. A gyermekgondozási szabadság után már a felső tagozaton kezdtem. Bár a kicsikhez húzott a szívem, nagyon megszerettem a serdülőket is. Megtanultam, hogy minden gyermekhez külön kulcs kell – és ez a serdülőkre még inkább érvényes. Ha azt megtalálja az ember, nyert ügye van.
– Milyen tantárgyakat oktatott a felső tagozaton?
– A zenén kívül rajzot, történelmet, sőt két évig oroszt is. Majd maradtam a zenénél, a történelemnél és a képzőművészeti nevelésnél. Ezt a három tárgyat gyakorlatilag 33 évig tanítottam az alistáli alapiskolában. A művészeti korszakokat mindig igyekeztem teljességükben bemutatni (most már szerencsére így tárgyalja a tanterv is ), és a zene-, illetve rajzórákon visszautaltam a történelemre és fordítva. Zenére és egyáltalán művészetekre nevelni csodálatos dolog!
– Manapság nem veszik komolyan....
– A mai gyerekek rengeteg információhoz jutnak a modern technikának köszönhetően. (Sokszor olyasmihez is, amihez nem kéne.) Ahhoz viszont, hogy a személyiség igazán kibontakozzék, művészi élményekre is szükség van. A művészet kitágítja a világot. Olyan élményeket nyújt, amilyeneket a gyermek a valóságban nem mindig élhet át. Olyan valós helyzetekben is segít, amelyekben minden más nevelőeszköz hatástalan. Vagyis a művészet gazdagítja az érzelmi életet, biztonságosabbá teszi a világban való eligazodást: jobban otthon leszünk általa a világban. Látni, hallani tanít! Az emberek és a tárgyak alapos megfigyelésére szoktat. Arra is ránevel, hogy az ember alkotta értékeket megbecsüljük.
– Hogy érzi, nehezebb ma pedagógusnak lenni?
– A mai gyerekekre sokszor mondják azt, hogy rosszak és neveletlenek. A gyerek mindig gyerek. Megváltoztak a körülményeik, de a gyermekek nem tehetnek erről.
Más lett a világ – pénzközpontú. A pénzkeresés az első, csak aztán jön a gyerek. És ez meglátszik a fiatalokon. Ha a tanár felkészült, és szívvel-lélekkel végzi a dolgát, akkor a mai gyerekkel is eléri, amit akar.
– Ön szerint mi kell ahhoz, hogy valaki jó pedagógus legyen?
– Erre születni kell. A jó tanár hivatásnak tekinti a munkáját. Szüntelenül képezi magát, és tudását önzetlenül és odaadóan igyekszik átadni tanítványainak. Ez talán fellengzősen hangzik, de csak így megy. Egyébként én még most is – nem sokkal a nyugdíj előtt – képezem magam. Nem zárkózom el a modern irányzatoktól, rendszeresen olvasom a szakirodalmat. Szívesen veszek részt módszertani összejöveteleken.
– Van több pedagógus is a családjában?
– ’92-től a férjem is pedagógus, autószerelőket oktat. Ő is nagyon megszerette ezt a pályát. Öcsém pedig kémia–matematika szakos tanár. Édesapánk nem tanító, hanem kétkezi munkás volt, de bő látókörű, olvasott ember. Tőle kaptuk az egyik legjobb tanácsot. Azt mondta: „Szerintem ennek a pályának egy titka van: szeretni kell a gyereket.” Ha a gyerek érzi, hogy szeretettel közeledem hozzá, akkor meg tudom tanítani. Ha azt érzi, hogy nem szeretem, akkor nem tudom megtanítani.
– Mindig is kivette a részét faluja kulturális életéből.
– Az iskolában két gyermekkórust vezettem csaknem 15 évig. De vegyes kar is volt a faluban, ott is én korrepetáltam, és hangképzést vezettem. A második fiam születése előtt Csemadok-elnök voltam, női karom, színjátszó csoportom is volt… A Csiribiri színtársulattal a Jókai-napokon kétszer is díjazottak voltunk. A népdalkör is jól szerepelt, többször eljutottunk a Tavaszi szél országos döntőjéig. A Pitypang gyermekcsoport pedig négyszer vett részt a Bíborpiros szép rózsa országos döntőjében. Szólistáim közül is többen díjat nyertek itt, s egy közülük Budapesten a Vass Lajos népzenei vetélkedő nívódíjasa lett. Szerintem a pedagógusnak valahol tényleg – ahogy Gárdonyi írta – lámpásnak is kellene lennie. Persze mindig voltak segítőim.
Lengyel Zsuzsanna (Fotó: Fogas Ferenc)
– Jelenleg az alistáli művészeti alapiskolát vezeti.
– Korábban a nagymegyeri művészeti iskolában oktattam külsősként. Alistál művészeti iskolája három éve alakult, az akkori polgármester kezdeményezésére. Már akkor felkért, hogy vállaljam el az igazgatói posztot, de úgy gondoltam, hogy nyugdíj előtt nem váltok. Másrészt én tanítani szeretek igazán. A zeneelmélet-oktatást rögtön el is vállaltam. Aztán úgy alakult, hogy egy évére rá átvettem az iskola irányítását. Sok mindent szponzorok útján szereztünk be, régi bútorokat újítottunk fel. Ebben rengeteget segített a férjem, a két fiam, de a szülőkre is lehetett számítani. Egyébként 170 diákunk van.
– Milyen pluszt kapnak itt a gyerekek?
– Nagyon fontos, hogy a játékosságot megőrizzük a gyermek életében. Márpedig minden művészetben sok a játék, és minden játékban ott rejlik a művészet csírája. Ezért van létjogosultságuk a művészeti iskoláknak. A gyerekek itt bármilyen ágazatban – zene, képzőművészet, tánc, drámapedagógia – kibontakozhatnak. Rendszeresen bemutatják az alkotásaikat, évente 11-12 koncertet adunk, gyakran szerepelünk helyi rendezvényeken, és versenyekre is járunk. Az, hogy ki kell állni a pódiumra, és elő kell adni azt, amit begyakoroltunk – egy életre erőt ad.
Tudjuk, hogy a mai világban tudni kell eladni magunkat. Ahhoz, hogy érvényesüljünk, fontos az öntudatos fellépés. Azoknak a gyermekeknek, akik évente többször fellépnek, állítom, hogy ezzel nincs gondjuk.
– A ’90-es évek elején volt több balesete is, és úgy tűnt, hogy nem folytathatja a pályáját.
– Egy sítúrán nagyon csúnyán eltörött a lábam. Leszázalékoltak, de a pöstyéni gyógykezelés alatt (miután elmentem egy koncertre) rájöttem: nem akarok így élni. És visszamentem tanítani. Utána jött a csigolyatörés. Mondtam, hogy meg fogok gyógyulni. És meggyógyultam.
– Fel szokták keresni a volt tanítványai?
– Nem feledkeznek el rólam. És még egy dologra nagyon büszke vagyok: egykori tanítványaim közül harmincketten választották a pedagógusi hivatást. Egy közülük zene szakos pedagógus lett, tizenöten az alsó tagozaton tanítanak, tízen óvónők, hatan pedig nevelőnők lettek.
– Köszönöm a beszélgetést!
