„Ez az ember vagy őrült volt, vagy megelőzött mindenkit, de nem tartom kizártnak, hogy mindkettő igaz” – mondta Pissarro, a francia festő. Mindmáig talán ez az egyik legjobb jellemzés arról az emberről, aki a festészetet az őrületig és mindhalálig szerette.
Vincent van Gogh 1853-ban született Hollandiában, református lelkész családjában, öt gyermek közül a legidősebbként. Habár életének csak utolsó tíz esztendejében alkotott (abból is az igazán termékeny csak az utolsó kettő volt) ma az egyik leghíresebb festők közé tartozik.
Wheat Field with Cypresses (September 1889. Metropolitan Museum of Art, New York)
Vincentet családja műkereskedő rokonuk mellé adja tanoncnak a Gopil Cie céghez. Előbb Hágába, aztán Londoba, majd Párizsba kerül. A művészet már ekkor is érdekli az ifjút, ám végül a lelkészi hivatást választja.
Szüntelenül kereste önmagát: volt képügynök, segédtanár, segédlelkész, könyvkereskedő. Végül teológiát tanult Amszterdamban, ezután pedig két évig prédikátor volt a belgiumi La Borinage-ban. Itt, a bányászok között találta meg önmagát: a határtalan szegénység kellős közepén. Szénrajzokat készít róluk.
„Komor hely, s már első pillanatra szomorú és gyászos...” – írja bátyjának. Ez azért is kulcsfontosságú, mert Theo, a bátyja volt Vincent egyetlen közönsége, akinek kitárulkozott, minden gondolatát leírta.
Életében egyetlen képet adott el, s állandó pénzhiányban szenvedett. Mivel szüntelenül másokra szorult, családja semmirekellőnek nevezte, és kitagadta.
Egyedül öccsével, Theo-val tartotta a kapcsolatot. Theo a Goupil Galéria párizsi részlegének vezetője volt (egy ideig Vincent is itt dolgozott).
Still Life: Vase with Twelve Sunflowers (August 1888. Neue Pinakothek, Munich)
Mindvégig támogatta a bátyját: bevezette a francia impresszionista körökbe, fizette festészeti tanulmányait, albérletét. Máig fennmaradó levelezésük – mintegy 650 levél – segítenek megérteni Vincent életét és művészetét. A levelek nemrégiben a Háttér Kiadó gondozásában Van Gogh válogatott levelei címmel magyarul is megjelentek.
Önarckép (Self-Portrait, September 1889. Musée d'Orsay)
Vincent a magánéletében sem volt szerencsés – összes szerelme tragikusan végződött. 1886 márciusa Páriszban találja, ahol életre szóló barátságot köt Gauguinnel és Toulouse-Lautrec-kel, majd a dél franciaországi Arlesbe megy. (Fényeit és színeit a Napraforgók című képéről ismerjük).
1888-ban már számára is egyértelmű, hogy elmebeteg. Hatalmas, hallucinációktól kísért idegrohamok törtek rá, amelyek után teljesen üresnek, kiégettnek érezte magát. 1889 júliusában aztán összeveszett bátyjával, aki igyekezett kibékülni vele, de már nem lehetett: Vincent három héttel később öngyilkos lett. Egy alkonyi sétán mellbe lövi magát.
„Festményeimnek nincs értékük. Igaz, hogy nekem sokba vannak, rendkívól sokba. Vért és velőt áldoztam értük.”
Élete utolsó két és fél esztendeje alatt mintegy 350 (!) festményt készített. Ekkor emelkedett Cézanne és Gauguin mellett a modern európai festészet meghatározó alakjává, a posztimpresszionizmus egyik fő alakjává.
Élete utolsó hónapjait a franciaországi Auvers-ben tölti, orvosi felügyelettel. A hetven nap alatt hetven képet festett… Ekkor készült a Templom Auvers-ben is (képünkön), ahol nyoma sincs a fénynek.
The Church at Auvers (1890. Musée d'Orsay, Paris)
A vihar, az elveszettség érzése és a közeli halál érzése szinte tapintható. A világos színek hiánya zavaró és idegesítő, a kép egy beteg vízió eredménye. A zöld, az okkersárga, a barna és a kobaltkék használata eredményezi azt az instabilitást, amely bármely pillanatban szétrobbanthatja az épületet vagy felszállhat az égbe.
Ezt az érzést erősíti az ideges ecsetkezelés, melynek köszönhetően a templom mintha visszahúzódna a mélybe.
