A kétéves Emil harsány ordítással nekem szaladt, majdnem ledöntött a lábamról. Én hajszál híján nyakon öntöttem a forró erőlevessel, és elnézően mosolyogtam, megsimogattam szőke buksiját. Istenkém, milyen édes!
Ám a szomszéd asztalnál hamarosan vérfagyasztó bömbölésbe kezdett Emil féléves húga, én pedig gondolkodóba estem: vajon biztos, hogy egy felbolydult méhkasra emlékeztető gyerekcsoport kellős közepén szeretném elfogyasztani a vacsorámat? Végül, amikor a kisiskolás Thomas úgy döntött, hasonszőrű társaival alkalmi futóversenyt szervez a damasztterítős asztalok között, a magam részéről befejezettnek nyilvánítottam az étkezést, és pánikszerűen elhagytam a harsány kiáltozástól visszhangzó éttermet.
(© Golden Cosmos)
Több önállóságot a gyereknek!
A történet egy wellneshotelben esett meg velem, de megeshetett volna bárhol: magyar vendéglőben, osztrák szállodában, svéd bútoráruházban. Míg valamikor felnőttek és nem felnőttek világa számos ponton szigorúan elkülönült, addig ma kisebb és nagyobb gyerekek egyre több olyan helyszínen felbukkannak, ahová korábban csak a szüleiknek volt bejárásuk. Ez önmagában természetesen még nem volna baj. A baj az, hogy manapság a szülők jó része a „több önállóságot a gyereknek” jelmondat szellemében neveli (pontosabban inkább hagyja felnőni utódjait), és ügyet sem vet rá, ha fegyelmezetlen csemetéje zavar másokat. Mert hiába aranyos a vendéglőben négykézláb kúszó-mászó csecsemő, ha szerencsétlen pincéreknek a púpozott tányérok mellett még arra is figyelniük kell, rá ne tapossanak egy óvatlan pillanatban.
A termálmedencében békésen üldögélő nyugdíjas ugyanúgy nem örül neki, ha váratlanul kamasz fiúk heves vízipisztolycsatájának tűzvonalában találja magát, mint az önkormányzat bonyolult ügyfelekkel bíbelődő alkalmazottja, ha heves lábdobogás veri fel az okmányiroda csendjét. Az ily módon sarokba szorított felnőttek ráadásul még tehetetlennek is érzik magukat, mert sok mai szülő nemcsak maga nem szól rá rendetlenkedő kicsinyére, de azt is zokon veszi, ha ezt helyette más teszi meg.
A múltkoriban egy babazsúron döbbenten néztem, hogy egyetlen anyuka sem merte helyretenni azt a vendég kisfiút, aki játék gyanánt előbb lelökte az asztalról a háziak kétéves Maricáját, majd módszeresen nekilátott kirángatni a szekrényből a kislány öszszes frissen vasalt ruháját. Talán nálunk is el kellene látni a közterületeket olyan mulatságos piktogramokkal, amilyenek a londoni járműveken oktatják békés egymás mellett élésre az eltérő korú utazóközönséget.
Ezek a vicces kis képek megígértetik az ifjabbakkal, hogy nem esznek csámcsogva büdös hamburgert a buszon, és nem bömböltetik hangosan a magnójukat, az idősebbekkel pedig, hogy nem felejtik el, milyen volt fiatalnak lenni.
A hirdetők álomcélcsoportja
A gyerek és a felnőttvilág összemosódása szinte észrevétlenül történt. Míg tizenöt éve még nagyítóval kellett bababarát szállodát keresnünk a kislányunknak, addig ma korcsoportra bontott animációs programok csalogatnak mindenfelé. A női mosdókban elszaporodtak a pelenkázóasztalok, a vendéglők étlapjáról pedig nem hiányozhat a gyerekmenü. A közgazdászok szerint a leghétköznapibb döntéseink mögött is alapvető gazdasági törvényszerűségek rejtőznek – és nincs ez másként ebben az esetben sem. Óriási tévedés lenne ugyanis azt hinni, hogy a játszóházat kialakító bevásárlóközpontot, az ingyenes bébiételt kínáló éttermet pusztán tisztán gyerekbarát megfontolások irányítják. Egyszerűen vásárlói körét szeretné kibővíteni ilyen módon.
Amióta kizárólag fogyasztói minőségünkben számítunk a társadalom értékes tagjainak, a cégek érdeklődésére is csak akkor tarthatunk számot, ha meg tudjuk fizetni a termékeiket. Ennek megfelelően a gyerekek sem úgy általánosságban számítanak a világ legfontosabb embereinek (hirdetés) vagy kishercegeknek (sajtóanyag). Hanem azért, mert születésüktől kezdve – sőt, már az azt megelőző kilenc hónapban is – iszonyatos pénzeket lehet elkölteni rájuk. Mihelyst pedig cseperedni kezdenek, a maguk totyogós koruk óta formálódó fogyasztói öntudatával olyan vásárlóerőt képviselnek, amelyet egyetlen kereskedő sem hagyhat figyelmen kívül.
Dollárok bűntudatból
A tizenéves vásárlók jelentőségét már rég nem becsüli alá senki, újdonságnak számít viszont, hogy a hirdetők új célcsoportjává a kiskamaszok váltak. Nem véletlenül: ez a korosztály szinte mindent ki tud sírni a szüleiből, miközben tudatosan válogat a számára tökéletesen ismerős terepet jelentő márkák között. A kiskamaszpiacot a hat-tizenkét évesek alkotják, akik a marketinges felmérések tanúbizonysága szerint saját magukat egyáltalán nem tartják már gyereknek, és megvetően utasítják vissza, ha valaki játékot akar a kezükbe nyomni (az amerikai játékgyártók szövetsége gyorsan le is szállította célcsoportja felső korhatárát tizennégyről tíz évre).
Ezt, mondjuk, nem lehet zokon venni tőlük, hisz tízévesen az ember még halálosan komolyan azt hiszi, felnőttnek lenni a világ legjobb bulija. Elvégre – mint a lányom állította óvodáskorában – a felnőttek mindig azt csinálják, amit akarnak. Mire kiderül, hogy mégsem, már késő. A mai tinédzserjelöltek mindenesetre egy sietős generáció tagjai, az angolul „age compression”, azaz „sűrített kor” néven emlegetett jelenség áldozatai – vagy haszonélvezői, ahogy vesszük. Azaz ők az a nemzedék, amely a korábbiaknál jóval gyorsabban válik felnőtté, na nem érzelmileg, de fogyasztói szokásaiban és anyagi lehetőségeiben mindenképpen.
