Olvasóinknak interjút készítettünk Feldmár Andrással, a Kanadában élő neves pszichológussal, aki nem kevesebbet állít, mint hogy a világot a női energia fogja meggyógyítani.
Sajnos egyre bővül a névsora azoknak a magyar tudósoknak, akiket előbb ismer meg a világ, mint mi magunk. Közéjük tartozik a kanadai Vancouverben élő magyar pszichológus és pszichoanalitikus, Feldmár András, akinek a neve az után lett számunkra sokatmondó, hogy ’92-ben megtartotta nagy port kavart előadássorozatát (A tudatállapotok súlyszivárványa címmel) a debreceni egyetemen. Azóta több mint tíz könyve vált igazi könyvsikerré.
(Kép forrása: instagram.com/artistwonders)
– A kamaszkor sérülékeny időszakában került ki Kanadába. Hogy élte meg ezt a nagy változást?
– Amikor 1956 decemberében az apám beleegyezésével úgy döntöttem, hogy elszököm az anyámtól, sejtelmem sem volt arról, hogy hol fogok kikötni. Először csak céltalanul vándoroltam a világban. Egy darabig Bécsben tengődtem, majd Londonban. Végül a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével sikerült felvenni a kapcsolatot apai nagynénémékkel, akik még a háború kitörése előtt Torontóba emigráltak. Rendesek voltak, befogadtak. De azért az első három évben gyakran volt honvágyam. Mivel otthon franciát, németet, oroszt és latint tanultam, az angol nyelvterületen nehezen ment a nyelvi beilleszkedés. Három évbe is beletelt, míg elkezdtem angolul álmodni. Mire azonban egyetemre kerültem, megtaláltam a helyem.
– Először matematikát tanult, csak később váltott át a pszichológiára. A két tudomány rendkívül távol áll egymástól.
– A humán tárgyak mindig jobban érdekeltek, de azokhoz jobban kellett volna tudni a nyelvet. A matematikai, fizikai problémákon gondolkodhattam magyarul is, ezért esett ezekre a választásom. Olyan jól ment a dolog, hogy majdnem sikerült magammal is elhitetnem: igenis matematikus szeretnék lenni. A baltimore-i Hopkins Egyetemre kerültem doktorandusznak, ahol viszont már éreztem, hogy a matematika túlságosan fekete-fehér. Egyre jobban vonzott az irodalom, a művészetek, azok a területek, amelyeken nem lehet tudni biztosan, hogy valami jó-e vagy rossz.
– Közben megházasodtam, de a házasságom három és fél év után felbomlott. Nem sokkal később újra kimondtam az igent, de három és fél év múlva ismét egy válóper közepén találtam magam. A két kudarc nagyon kiborított. Elkezdtem járni pszichoanalízisre. Kilenc hónapig hetente ötször jártam a terapeutámhoz, aki hamar felismerte: én alakítom úgy a kapcsolataimat, hogy véget érjenek. Ugyanis három és fél éves voltam, amikor anyámat elvitték Auschwitzba, apámat munkaszolgálatra, nagyanyámat pedig a gettóba... Engem egy fiatal katolikus nő bújtatott el. Valahol mélyen, legbelül rögzült bennem: a kapcsolatok nem tartanak tovább három és fél évnél.
Végül a terápia, annak ellenére, hogy a pszichológusom nagyon korlátolt volt, két dologban segített. Először is rájöttem, hogy a pszichológia érdekesebb, mint a matematika... Egy évvel később pedig megnősültem, és most már 43 éve élünk együtt a feleségemmel.
– A hetvenes években Londonban dolgozott R.D. Laing skót pszichiáter mellett...
– Az egyetemi éveim alatt azt tapasztaltam, hogy a pszichológia és a pszichiátria képviselői mindenáron el akarják hitetni: ez ám egy komoly tudomány! Pedig nem lehet az, mert az embert nem kezelhetjük tárgyként. Én a tudomány világában éltem évekig, ezért tudom: az egész csak egy nagy színjáték, amivel a pszichológusok és pszichiáterek leplezni akarják, hogy ők egy áltudomány képviselői. Az volt az érzésem, hogy egy jó állatorvos többet beszélget az állattal, mint a mai pszichiáter a betegével.
– Mintha a mai pszichiáterek börtönorvosok lennének, akik ha már megváltoztatni nem tudják a bezárt beteget vagy az életkörülményeit, adnak neki orvosságot, amitől nem érzi ugyan jól magát, de legalább nem zavar másokat. Laing könyveiben viszont más hozzáállással találkoztam. Megtanultam tőle, hogy nincs „mi” és „ők”, csak „mi” vagyunk. Csak így lehet, máskülönben nem tudunk egyenrangú kapcsolatot kialakítani a pácienssel. A diagnóziscímkével is csak degradáljuk a másikat. Nagy baj, hogy az emberek egyre inkább szerepeket játszanak, ami korunk másik nagy problémájához, az elidegenedéshez vezet.
– A Van-e élet a halál előtt című filmben elhangzik egy megrázó mondat: „Az anyám soha nem szeretett”. Nem félt, hogy az otthoni mintát továbbviszi, és nem „jól” fogja szeretni a saját gyermekeit?
– Tévhit, hogy ha engem nem szerettek, akkor én sem tudok szeretni. Az emberi szívben benne van a szeretet. Még az is tud szeretni, akit soha nem szerettek. Engem az anyám megátkozott, amikor mérges volt rám: „Várj csak, míg neked lesznek gyerekeid, majd ők is olyan rosszul fognak bánni veled, mint te énvelem.” Egy darabig féltem ettől, de aztán rájöttem: az én viselkedésemet az anyámmal szemben az határozza meg, hogy ő bántott engem. Én viszont kezdetektől fogva jól bánok a gyerekeimmel. Akkor ők miért viselkednének velem rosszul? A fiam most már 42, a lányom pedig 39 éves, és mindkettővel remek a kapcsolatom. Számomra ez nagyon sokat jelent.
Feldmár András (Kép forrása: fidelio.hu)
– Kevés férfinak van olyan pozitív viszonyulása a nőkhöz, mint önnek. Ez minek, esetleg kinek köszönhető?
– Hála istennek: én nem általánosítottam. Apám ötéves koromban elment otthonról. Anyámmal, nagyanyámmal maradtam. Anyám barátnőinek meg csak lányaik voltak, velük nőttem fel. Ahová néztem, mindenhol lányokkal, nőkkel voltam körülvéve, ezért nekem azt kellett megtanulnom, hogyan szeressem meg a férfiakat, és milyen is a férfias viselkedés.
– Egy helyen azt mondta, hogy a világot az elkövetkező században a nők fogják meggyógyítani. Ezt pontosan hogy kell elképzelnünk?
– Arra gondoltam, hogy az emberiséget a tesztoszteronos, macsó férfi attitűd viszi közel a halálhoz. A férfienergia generálja a háborúkat, a gyilkosságokat, a kapzsiságot, a vetélkedést. A nők sokkal jobban tudják, hogy nem az a fontos, hogy cselekedjünk, tegyünk, hanem hogy a másik mellett legyünk. Nincsenek felesleges elvárásaik, így mellettük a másik autentikus tud maradni. Én úgy gondolom: ha nem töltődik fel a világ női energiával, akkor a férfienergia megöl minket.
– A társadalmi elvárások egyre nagyobb terheket rónak a nőkre, amitől ők egyre keményebbek. De a férfias attitűd ellenére a nők nagy része egyre elveszettebb, boldogtalanabb. Hogy lehet megtalálni az egyensúlyt az egyes szerepek között?
– Volt egy betegem, aki többször is megpróbált önkezével véget vetni életének. Nemegyszer megjárta a pszichiátriát, sokkolták, teletömték mindenféle orvossággal, de nem sikerült őt kikezelni. Aztán elkezdett hozzám járni, és lassan rájöttünk: azért akar kimenekülni az életéből, mert teljesen be van szorulva a szerepei közé. A szüleinek a jó kislánya, férjének a jó felesége, gyerekeinek a jó anyja, főnökeinek a jó alkalmazottja szeretett volna lenni, és közben saját élete nem is volt. Úgy érezte, csak akkor tud kilépni ebből, ha megöli magát.
Minden reménye elveszett, hogy valaha is a saját életét élje. Arra nevelték, hogy mindenkinek megfeleljen, hogy mindenki másnak a vágya fontosabb, mint az övé. Hét éve annak, hogy kilépett a szerepeiből. Azóta nem szed gyógyszert, nem depressziós, éli a saját életét.
– Hogy lehetett őt kiszakítani ebből a bűvös körből? Megtanította nemet mondani?
– Pontosan. Megtanítottam nemet mondani, de ez nem azt jelenti, hogy ő most egy önző alak. Akik tényleg szerették őt, azok mellette maradtak. Meg kell tanulni szerepek nélkül élni. Azoknak, akik deprimáltak, pontosan erre van szükségük – és nem gyógyszerekre.
– Az antidepresszánsok ma a világ legeladottabb gyógyszerei közé tartoznak. Ön viszont ezeket az esetek többségében feleslegesnek tartja. Tapasztalatai szerint a depresszió pusztán pszichoterápiával, pszichoanalízissel gyógyítható?
– Szász Tamás világhírű pszichiáter egész életében a szabadságról beszél, és arról, hogy olyan mint mentális betegség, nincsen. Az embernek vagy agybaja van, vagy problémái vannak az élettel. A gyógyszergyárak abból élnek, hogy az emberi életproblémákat betegségnek minősítik, és aztán úgy tesznek, mintha orvosolni tudnák őket. Tökéletes szemfényvesztés! Addig nem létezett depresszió, míg az antidepresszánsokat ki nem találták. Azelőtt reménytelenségről, szomorúságról, melankóliáról beszéltek. A depressziós ember reménytelennek képzeli az életét, ami egzisztenciális dolog – és nem betegség.
– A 2006-ban Budapesten megalapított Feldmár Intézet Nők Iskolája programja is ebben nyújt segítséget?
– Igen, de játékos formában. Pontosan úgy, ahogy a gyerekek a játékon keresztül ismerkednek az élettel, konzekvenciák nélkül. A játék nagyon fontos az ember életében. Lehet játszani az agresszióval, szexszel, gondolatokkal – mindenfélét ki lehet próbálni, következmények nélkül. Én arra bátorítom magunkat, hogy ne higgyünk el senkinek semmit, tanuljunk a saját tapasztalatainkból, és ha valamilyen környezetben kudarcok érnek minket, akkor ne magunkat okoljuk, hanem próbáljuk megváltoztatni a környezetünket. Az ember csak olyan okos tud lenni, mint a társaság, amelynek a tagja. Ha valaki hülyékkel tölti a napjait, akkor egy idő után maga is hülye lesz. Az ember felelős a saját társaságáért.
– A Nők Iskolája azt tanítja, hogy minden dogmától szabaduljunk meg. Szerintem ugyanis az emberek a dogmáktól szenvednek a legtöbbet, és ide sorolom a vallási dogmákat is. A baj ott kezdődik, amikor valaki azt mondja, hogy ennek így kell lennie, én ebben biztos vagyok. Már a szkeptikusok is, akik valójában terapeuták voltak, mindig úgy kezdték, hogy kérdeztek: Biztos vagy benne? Biztos vagy abban, amit hiszel? Meg kell tanulni minden helyzetben saját döntést hozni, és nem azt elfogadni, amit egy másik ember diktál. Csakis így lehetünk önazonosak.
– Ehhez képest a mai kor embere nemigen bízik önmagában. Önsegítő könyveket vásárolnak, jósokhoz járnak, mindig valaki mástól várják a megoldást a saját problémáikra.
– Ez azért van így, mert a világ legtöbb országában már kora gyerekkortól kezdve úgy neveljük a gyerekeket, hogy bebeszéljük nekik: mindig van valaki, aki jobban tudja, mi a jó neked, mint te magad! Ez egy rettenetes hipnózis, amiből fel kell ébredni. Persze ijesztő rádöbbeni arra, hogy senki nem tud semmit. A legtöbben nem is akarják elhinni. Ezt használják ki aztán azok, akik elhitetik az emberekkel, hogy ők aztán megmondják a tutit. Az emberek meg boldogan mennek utánuk, mert megszabadulnak az önálló gondolkodás terhétől – valójában a szabadságtól.
– És ha valami nem jól sikerül, még mindig lehet valaki mást hibáztatni. Bár sok ember azért nem változtat az életén, mert úgy látja, nincs kiút, nincs más választása.
– Abban a pillanatban, amikor valaki azt mondja, hogy nincs más választása, becsapja önmagát. Választásunk mindig van. Még akkor is, ha valaki pisztolyt tesz a fejemhez, és azt mondja: pénzt vagy életet. Mint már említettem: a terápiámban leggyakrabban bátorítom az embereket. Erre van a legnagyobb szükség, mert a legtöbb ember elbátortalanítja a másikat. És a bátorságot lehet gyakorolni!
A bátorság az, hogy bármennyire félek is, azért megcsinálom, amit akarok. Nem lehet az ember szabad bátorság nélkül. És ha az embernek sikerül ezt elérnie, akkor megtanulja tisztelni és szeretni önmagát.
– Tudunk még szeretni?
– Hiszem, hogy igen. Legalábbis én soha nem adom föl a reményt. A szeretet az egyetlen realitás. A szeretetnélküliség puszta illúzió. Kierkegaard öt perccel a halála előtt felült az ágyában, körülnézett, és azt mondta: Te jó isten, egész életemben szeretve voltam, és nem tudtam! A szeretet olyan, mint egy vírus, és én ezt a vírust akarom terjeszteni, hogy az ember bármelyik pillanatban kinyithassa a szívét, és hálás legyen azért, amit az élettől kapott. A szeretet az egyetlen, ami megválthat minket.
