Kaszás Attila, a budapesti Nemzeti Színház ismert művésze, nemrégiben szülővárosában, Komáromban volt az Új Nő-klub vendége. Kötetlenül beszélgettünk vele – sokat és jókat nevetve, időnként pedig elkomolyodva. Szó esett a Komáromban eltöltött gyermekévekről, a színházról, a magánéletről.
„Biztos voltam abban, hogy egyszer jó lesz apának lenni” Együtt a család: Ildikó, Jancsika és Attila.
– Kezdjük az elején: milyen volt az a bizonyos gyerekkora?
– Nehéz – vágja rá azonnal, szája szögletében huncut mosollyal –, ugyanis éppen abba az úgynevezett „kettes szídliszkói” alapiskolába jártam, ahol apukám volt az igazgatóhelyettes. Anyukám pedig két évig az osztályfőnököm volt, és természetesen szerette volna, hogy mintagyerek legyek, hogy példát mutassak... Én igyekeztem megfelelni az elvárásoknak, csak hát nem mindig sikerült… Bármi történt az osztályban, elsőként engem vettek elő – nehogy a többiek úgy érezzék, kivételeznek velem. Aztán felvettek a gimnáziumba. Itt hamar kiderült, hogy nem lesz belőlem se matematikus, se kibernetikus, sőt, még erdész sem – amit viszont én szerettem volna. De pátyolgató kezekre találtam. A matematikatanárom, Oláh Imre bácsi például olyan megértő volt, hogy amikor már a katasztrófa szélén álltam, előre szólt, hogy a következő héten felelek – Ady Endre A tűz márciusa című verséből…
A következő héten pedig kihívott a táblához, felírta a képletet, én pedig elmondtam a verset. Amikor pedig a kémiát oktató Cirfusz tanár úr meghallotta, mi folyik a matematikaórán, rögtön rákapott az „új módszerre”: azt mondta, ő a verseket nem szereti, annál jobban a magyar nótákat! Úgyhogy amikor dermesztő hangon, de a szája sarkában derűs mosollyal megkérdezte: „Készült, Kaszás?”, én rögvest előkaptam hegedűmet. A mai napig hálás vagyok nekik.
– Végül mégis Selmecbányán fejezte be középiskolai tanulmányait…
– Úgy harmadik végére tudatosítottam: nincs más választásom, mint hogy színész legyek. Ez volt az egyetlen dolog, amiből némi sikerélményem származott. Budapest pedig jobban vonzott, mint Pozsony, ezért az ottani színművészeti főiskolára akartam bekerülni. Ebben az időben egy évig Selmecbányára kellett járniuk a külföldre készülő diákoknak. (Úgy is neveztek minket, hogy „tuzexáció”). Selmecbánya egyébként leginkább kiképzőtáborra hasonlított, semmint iskolára, de meg kell mondjam, nagyon praktikusan működött. Tőlem, aki „csak” színész akartam lenni, nem követeltek sokat.
– Pozsonyban meg sem akarta próbálni a színművészetit?
– Akartam, nem akartam – kötelező volt! Ugyanis ahhoz, hogy Budapesten tanulhassak, először Pozsonyban kellett felvételiznem szlovákul. Úgyhogy volt egy kis „flúg” a dologban, de hát ezek ilyen idők voltak – az ember rábólintott, aztán szó nélkül végigcsinálta. Egyébként fogalmam sem volt róla, milyen nehéz Pestre bekerülni. Csak a felvételin láttam, hogy itt valami őrület folyik: a diákok egymástól kérdezgetik, ki hányadszor jön. Mégis volt bennem valami nyugalom. Gondoltam: itt sem kell mást csinálni, mint a gimiben. Felállok, elmondok egy verset, és kész.
– És sikerült. Milyenek voltak a főiskolás évei?
– A főiskola átka-erénye: ha az embernek mázlija van, rendes pedagógusok kezébe kerül, ha nem, odadob négy évet a semminek. Én komoly pedagógusok kezébe kerültem: Horvai István és Kapás Dezső volt a két mesterem. Tőlük tanultam a színházról a legfontosabbakat: mi az a morál, ami mellett le kell élni egy életet, végig kell dolgozni egy színházi pályát. Ma is ebből táplálkozom. És végre vége volt a középiskolás „jaj, csak megússzam, csak nehogy kihívjanak” című szorongásnak. Életemben először azt tehettem, amit szeretek, amihez értek, és ez hatalmas boldogsággal töltött el.
Az első három év iszonyú, fanatikus eufóriában telt el. Reggeltől estig dolgoztunk, aztán pedig belevetettük magunkat a pesti éjszakába… Egy-két órát aludtunk, aztán másnap ugyanez. Rettentően élveztük.
– Ekkor már tudta, hogy nem fog hazajönni?
– Olyannyira haza akartam jönni, hogy jöttek volna velem a csoporttársaim is. A mestereink arra neveltek minket, hogy iskola után próbáljunk meg együtt maradni. Ugyanis négy évre egy kis társulatot hoztunk létre. Összeszokott az ízlésünk, kialakult a munkamódszerünk. Mindezt akkor lehetett volna kamatoztatni, ha együtt maradunk. Ezért heten szerződtünk volna a Mateszhez, öt színész (köztük például első felesége, Eszenyi Enikő vagy Méhes László – a szerk. megj.), egy rendező és egy dramaturg. Alá is írtunk egy előzetes nyilatkozatot, csak hát nem jött össze. Az akkori politikai helyzet ugyanis nem engedte, hogy hat külföldi állampolgárt alkalmazzanak. Így kerültem végül a Vígszínházba, ahol akkori tanárom, Horvai István volt az igazgató, Kapás Dezső pedig a rendező.
– Tizenöt évet töltött el ebben a színházban, ahol sok szép és emlékezetes szerepet eljátszott: a Padlás, a Dühöngő ifjúság, a Csókos asszony vagy a West Side Story főszerepeit – hogy csak néhányat említsek a nagyon sikeres előadásokból. Miért lett vége?
– Egyrészt a dolog befülledt. Volt ott öt-hat jó év, amíg mi, fiatalok tudtunk valamit csinálni. Csak aztán megijedt a direktórium. Attól féltek, nagyon a kezünkbe vesszük az irányítást. A másik ok pedig az volt, hogy Enikővel ebben az időben váltak szét útjaink. Kellemetlen lett volna ugyanazon a helyen maradni. Nem mintha haraggal váltunk volna el, hiszen azóta dolgoztunk is együtt, rendszeresen telefonálunk. Csak akkor, ott úgy nézett ki: jobb, ha nem zaklatjuk egymást.
– Sokáig Önök voltak a megtestesült álompár. Két ember, akik megtalálták egymást… Szinte hihetetlen volt – és azt hiszem, nem csak az én számomra –, hogy elváltak.
– Egyrészt egy kapcsolat ki tud fulladni. Ennek lehet praktikus és érzelmi oka is.
– Főiskolás szerelem volt az Önöké?
– Igen, a főiskolán szerelmesedtünk össze. Aztán volt egy se veled-se nélküled, kicsapongó négy év, amit szörnyűséges gyönyörűségnek lehetne nevezni. A negyedik év végén pedig összeházasodtunk. Az volt a helyes, hogy osztályfőnöki parancsra. Engem ugyanis a csehszlovák hatóságok besoroztak katonának. Mikor ezt Horvai megtudta, nagyon felháborodott: „Olyan nincs, hogy most elmész katonának! – jelentette ki. – Neked játszani kell!” Majd kiadta a parancsot: „Úgyis nyúzzátok már egymást néhány éve, akkor tessék ezt legalizálni! Vagy akkor vegyen el téged a Gobbi Hilda!” Hát így történt, hogy összeházasodtunk. Az Enikővel eltöltött 20 év áldás és átok volt egyszerre: együtt tudtunk létrehozni dolgokat, és ettől nem tudtunk megszabadulni.
A nap 24 órájában alkottunk és romboltunk egyszerre. Én szeretem becsukni az ajtót, és nem hazavinni a munkát, ő nem...
– Mostani felesége lényét mintha titok övezné. Még a nevét sem találni sem az újságokban, sem az internetes portálokon. Rejtegeti?
– Feleségemet Kaszásné Halmi Ildikónak hívják. 33 éves, a Duna együttes profi néptáncosa, és egy színházi munka alkalmával ismerkedtünk össze. Egyáltalán nem rejtegetem, csak –mint mondtam – szeretem becsukni azt az ajtót. Jönnének, fotóznának bennünket, hol kettesben, hol hármasban, de én már nem szeretném.
– Végre valóra vált a kívánsága: apa lehet…
– Mindig is biztos voltam benne, hogy jó lesz apának lenni. Ilyen idős korban az ember már lehiggadt, nem érzi nyűgnek az apaságot. Nem kényszerből sietek haza, hanem mert jó hazamenni. Boldog vagyok attól, hogy olyan nőt találtam, aki szeret anya lenni. Szerintem attól lesz harmónia a családban, hogy a nő nem érzi tehernek az anyaságot. Ezáltal én is nyugodtabb vagyok. A fiam, az egyéves Jancsika – aki édesapámról kapta nevét – egyébként vonásaiban édesanyjára, alkatában pedig rám hasonlít. Amint sikerül megoldani a lakásproblémáinkat – jelenleg 50 négyzetméteren élünk –, akkor várható egy kistestvér is.
– Megváltoztatta az apaság?
– Egyetlen dologban változtam meg: nagyobb lett a felelősségtudatom. Nem merül fel bennem, hogy elkezdjem járni a vidéki színházakat a cekkeremmel. És amikor munkát vállalok, eszembe jut, hogy ez most Jancsika miatt van. Régebben kapásból mondtam nemet bármire, most azért elkezdek számolgatni: otthon van a feleségem, venni kell egy új babakocsit, kisülést, pelenkát, Jézus Mária…
– Önnek sikerült: álomkarriert futott be. A Nemzeti Színház művésze, számos filmben játszik, szerepel a médiában. Ön szerint a ma kezdő fiatal színészeknek nehezebb vagy könnyebb a dolguk?
– Sokkal nehezebb. A mi időnkben végeztünk heten, az idén, számomra érthetetlen okból, negyvenen. És ezek csak a diplomások, hol vannak még azok, akik tanodákban tanultak! Meg is kérdeztem az egyik tanoda vezetőjét: minek ennyi színész? Az volt rá a válasz, hogy „szabad piac van”. Én inkább úgy látom: az egész biznisz, amivel életeket tesznek tönkre. A színházak telítődtek, nincs több hely. A színészdiplomával pedig az ember az égvilágon semmi más nem lehet, csak színész. Legfeljebb mosogató. A másik dolog pedig: nekünk még megadatott tíz jó év. Nem több. Mert aztán jött a rendszerváltás. Liberalizálódott a kultúra: bejöttek a kereskedelmi tévék, a sajtó elposványosodott, a színház pedig elveszített valami mesét. Valami kimondhatatlanul szépet.
– Ezt hogy érti?
– A színész valamikor szabadságszimbólum volt. A nézők úgy jártak be a színházba, mint a cinkostársak: „hátha meghallunk valamit, amit majd együtt vihetünk haza”. A színész egyfajta furcsa hős volt, aki kimondta a nézők helyett azt, amit nem lehetett. Nem az a baj, hogy ez a fajta politikai szerep kikopott a színházból, hanem az hogy nem jött helyette más! A színház nem találta meg a helyét ebben a társadalomban. Hál’ istennek, a közönség erről mit sem tud, ugyanúgy tele vannak a színházak, mint azelőtt. Csak az értékrend devalválódott. Kossuth-díjas, országos hírű művészek vannak pocsék helyzetben – nemcsak anyagilag, hanem erkölcsileg is. És mint mondtuk, a fiataloknak sem könnyebb. A szabadság valamikori szimbólumai mára kiszolgáltatott emberek lettek. Nem szerződtetnek bennünket, csak egy-egy darabra, jó esetben egy évadra.
Színész ma Magyarországon nincs közalkalmazásban, bármikor kirúgható és eldobható (így pedig könnyen formálható…). Nekem például a cégem szerződik a Nemzeti Színház Rt.-vel. A Nemzeti Színház Rt. ajánl az én cégemnek – amelynek én vagyok a képviselője – egy évre szerepeket. Én pedig a cégem nevében megyek be esténként, és játszom el a cégem által rám ruházott szerepeket... Kész röhej.
– De azért jól érzi magát a Nemzeti Színházban?
– Ha nem így lenne, nem lennék ott. Természetesen az ember mindig talál valamit, amivel elégedetlen lehet, a számomra fontos dolgok azonban a helyén vannak ebben a színházban. Jordán Tamás nagyon jó igazgató és humánus ember. Ebben a pillanatban példaértékű, ahogy ez a társulat dolgozik. A Nemzeti Színháznak kötelező monstre előadásokat előadni, gyakran nyolcvan-száz ember mozog egyszerre a színpadon. Néha fél évig tart egy próbafolyamat (ez szinte az egész világon példátlan!), amit ha nem tiszteled a másikat, képtelenség kibírni. Itt nincsenek megfáradt, megcsömörlött, kiégett színészek, akik már csak rutinból teszik a dolgukat. És még valami: jelzésértékű, hogy valaki a nemzet színpadán játszik. Ez már önmagában véve megtiszteltetés. Ugyanis nekem fontos a magyarságom.
– És az, hogy szlovákiai magyar?
– A kettő szervesen összetartozik. Hiszen itt tanultam meg, mi az magyarnak lenni, kitartani, nem asszimilálódni. Sosem lettem magyar állampolgár – ez is egy kötelék, amit nem szeretnék elvágni. Minden alkalommal hazajárok szavazni, mert azt tartom, egy szavazat is számít. Figyelemmel kísérem a Jókai Színház eseményeit, mindenről tudok. Az sem rajtam múlik, hogy nem játszom itthon. Rendszeresen hívnak, és én rendszeresen azt válaszolom: itt vagyok, jövök. Komárom nincs messze Budapesttől, Jancsikára is vigyáznának a nagyszülők. Aztán a döntő lépéseknél valahogy megrekedünk. Azt mondják: „Neked erre úgysem lenne időd.” Nemrégiben is beszélgettünk erről Verebes Pistával, és nagyon remélem, nemsokára idehaza, a Jókai Színházban játszhatok.
