Segíteni! Nap mint nap szembenéznek a fájdalommal – mégis erősek maradnak. Ebben rejlik a nővérek, a hétköznapi hősök szuperereje. 

Méry Janka Somorján él, egy gyermek édesanyja, nővérként dolgozik az égési és rekonstrukciós osztályon, Pozsonyban. Kíváncsi voltam, hogy mi vezette a nővérszakma felé. A segítőkészség jelen van a civil életében is: Janka mindig és mindenkinek segít, ott van, ahol baj van. Ez nála már „szakmai ártalom”? Vajon a magánéletben képes-e levetkőzni a hivatását? Mennyire (lehet) ember a munkahelyén, és mennyire nővér a magánéletben? Erről faggattam.

meryjanka01.jpg

Hogyan képzeljük el a mindennapjaidat? Milyen betegek fordulnak meg az osztályon?

– Mi itt, az osztályon égési sebeket vagy más betegségek – például cukorbetegség – által kialakult krónikus sebeket, rosszul kezelt felfekvéses és fekélyes sebeket kezelünk. Visszajáró betegeink szintén égési sérüléseket szenvedtek, és nálunk kerül sor a lerövidült inak meghosszabbítására is. 

Volt olyan rendelő, ahol nagyon szerettél volna dolgozni? A nővérnek is lehet „álommelója”?

– Én soha nem válogattam. Dolgoztam körzeti rendelőben, tbc-osztályon, neurológián, és végül itt kötöttem ki, az égési osztályon. Az élet rakta elém az újabb feladatokat. Az elején kozmetikus szerettem volna lenni, de az csak olyan lányos álom volt. (nevet) Azt mindig tudtam, hogy nem a járóbeteg-ellátásban akarok dolgozni, bár voltam körzeti rendelőben. Szóval: nem azokkal szerettem volna foglalkozni, akik jönnek-mennek, hanem akiknél végigkövethetem a gyógyulás folyamatát. Akikről folyamatosan gondoskodhatok, mert állandó felügyeletre vagy támaszra van szükségük... Akiknek „őrizhetem az álmait”.

Ha valaki tüsszent, vagy elvágta az ujját, te mindjárt ugrasz. Ott teremsz, ahol baj van. Állandó készenléti állapotban vagy?

– Talán nem készenlétnek nevezném, bár valóban erős belső késztetést érzek, hogy segítsek. A testi fájdalmaknál szeretek a tünetek mögé nézni. Hiszek abban, hogy a betegségeink lelki eredetűek. A beteg életében valami kibillent, nincs a helyén. Nem szeretek belenyúlni más emberek sorsába, szerintem erre nincs jogom – különben is, mindenkinek magának kell megküzdenie a betegségeivel. Az én dolgom néha csak annyi, hogy meghallgatom a másikat, ám nem szeretem hosszú lére ereszteni a mondandómat. Próbálok mindenkit arra ösztönözni, hogy pozitívan gondolkodjon, és ne adja fel. Lelki problémák esetén is inkább gyakorlati tanácsokat adok.

 

TANULSÁG: Ha túl puha a kórház, nincs benne semmi ridegség, akkor a beteg nem kívánkozik vissza az életbe. Legalábbis a szakértők ezt mondják.

 

Volt már olyan, hogy nem kértek a segítségedből?

– Konkrét esetre nem emlékszem. Ám arra a pillanatra igen, mikor ráébredtem, hogy megfontoltabbnak kell lennem. Látni kell a határokat, hogy eddig, és nem tovább. Azóta mindig megállok, és átgondolom, mennyi az én dolgom, és mennyi a másik emberé. Valahogy úgy vagyok a betegekkel, mint az anya a gyermekével. Szeretettel, de kellő szigorral kezelem őket. Igyekszem mindent megtenni, hogy kényelmesen érezzék magukat, míg nálunk fekszenek. Sőt, szigorral motiválom őket. A nyájasság szerintem nem a nővér „asztala”. 

Külön lehet választani a munkádat a hétköznapi életedtől?

– Muszáj! (nevet) Érző emberek vagyunk, de itt meg kell tanulni összeszorítani a fogat, és visszanyelni a könnyeket.

Mindannyian nézünk kórházi sorozatokat, és látunk olyan jelenetet, amikor a nővér összeroppan. Mennyire van jelen az életedben a trauma? Vannak, mondjuk, rémálmaid?

– Ó, hogyne! A neurológiai osztályon mindig a betegekkel álmodtam: minden éjjel bevillant a csík a képernyőn, hallottam, ahogy sípol a gép. Ám a legnagyobb rémálmom az, mikor tehetetlen vagyok. Itt, az osztályon gyakran találkozunk túlélőkkel, akik nagyon rossz állapotban, lebénultan kerülnek hozzánk egy-egy szerencsétlen baleset után. És mi nem sajnálkozhatunk, mert akkor nem tudnánk őket ellátni.

Fel lehet ezt dolgozni? Van valamilyen technikád?

– Mi, nővérek azon vagyunk, hogy a megélteket – a szomorúságot vagy a sajnálatot – feldolgozzuk. Én szívesen töltöm a szabadidőmet a családommal, a barátaimmal: ebből töltekezem. Vannak munkatársaim, akik aktívan sportolnak, bennük így szabadul fel a feszültség.

Van alapja annak, amikor a beteg a kórházi személyzet érzéketlenségére panaszkodik?

– Sajnos, látom a nővéreken a kiábrándultságot és a fásultságot. Néha hiányzik a kellő lendület, készség és elhivatottság. Annyi a papírmunka, hogy mára elveszett a szakma szépsége és értelme: a betegápolás. Ám a betegek sem a régiek, nincs meg az egymás iránti tisztelet. Úgy vélem, ez a mai egészségügy szépségpöttye. Pedig a beteg az orvossal körülbelül két percre találkozik. Van egy kis kérdezz-felelek, aztán már csak a nővérrel lehet kommunikálni.

Mi az, amiért érdemes, amiért szereted ezt csinálni?

– Szeretek segíteni, komfortossá tenni a betegek kórházban töltött napjait. Amikor köszönetet mondanak érte, azzal nem tudok mit kezdeni, mert én úgy gondolom, hogy csak a munkámat végeztem. Hogy én pont ezért vagyok, hogy kérjenek vagy kérdezzenek tőlem. Ami engem a pályán tart, azt én nem tudom szavakkal megfogalmazni. Az ott van a betegek szemében! 

Végh Koncz Csilla

Kapcsolódó írásaink: Mi és a nővérekCsak 24 óra a nap

 

web-bannerek-hirlevel-01_1.jpg